Kisebbségi referendum
A szerbiai tévéstúdiók egy év távlatából is eleven ontják az ironikus hangvételű reklámspottokat a világgazdasági válság számlájára, nyilatkozók gyakran kipellengérezik azt,  azonban a mindennapi életben szemmel láthatóan növekszik a tanácstalanság. Eddig azzal vigasztalódott a honpolgár, hogy azért nem érzékeljük a válságot, mert megszoktuk, hiszen az utóbbi évtizedekben, állandóan válságban éltünk. Ám, most ránkköszöntött a felocsúdás órája. A tömeges munkanélküliség egyre nagyobb ütemben növekszik, a nincstelenség tért hódít, a népkonyhák mind látogatottabbak lennének, azonban fenntartásukra nincs pénz. Nemsokára beindul az esztendő utolsó negyede, küszöbön az ősz, s mint kiderült, Szerbia adóssága vagy 30,67 milliárd dollárra rúg a jelen pillanatban, ami, minden jel szerint, csak növekedni fog. A régió országaiban, 8 százalékkal Szerbiában a legnagyobb az infláció. A Nemzetközi Pénzügyi Alap mind szigorúbb feltételeket támaszt az újabb kölcsönök felvétele elé. A legújabb hírek szerint, ami felkavarta az érdeklődést, a minisztériumoknak vagy 14 000 dolgozót kell elbocsátaniuk. Azt a minisztert, aki néhány napon belül nem adja le a karcsúsítási programot, egymillió dináros büntetéssel bírságolják. Ezután következnek a tömeges elbocsátások tartományi, majd önkormányzati szinten.
Az utca embere kárörvendően ironizál. A rendelet szerint ugyanis legalább 14 000 párttag árasztja el a belgrádi utcákat, ami természetesen azt (is) jelzi, hogy a zsíros minisztériumi állásokat csak párttagok kaphatták meg és nem egyszerű halandók. A minisztériumi hivatalnokok, osztályvezetők sorsán nem siránkozik senki. Azaz hogy másokén sem, mivel a félelem egyre hatalmasabb, a szolidaritás viszont egyre kisebb. Újvidék központjában óriásplakáton az adat, miszerint a Vajdaságban naponta két öngyilkosság történik, azonban ez a tény sem indít be szélesebb társadalmi akciót. Országszerte, de főleg Dél-Szerbiában zűrzavaros sztrájkok szerveződnek.  A munkások a vasúti sínekre fekszenek, hogy ekként akadályozzák a közlekedést. Máshol meg eltorlaszolják az utakat. Az egyik szandzsáki textilmunkás levágta a kisujját, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy több mint hat hónapja nem kapják kézhez a fizetésüket. A kormány ígérget, kilátásba helyezi, hogy megoldja a gondokat, azonban mindenki mindenkivel szemben bizalmatlan, a munkások a sztrájk további radikalizációjával fenyegetőznek.
De, nem csak a hétköznapokban uralkodott el a csend, hanem elcsitulnak a nagy történelmi diskurzusok is. A Szerbiára jellemző heroikus történelem ázsiója megkopott. Már az is sikamlós talaj lett. Még arról is alig esett szó, hogy 1939. szeptember 1-jén tört ki a második világháború, annak ellenére, hogy Szerbia, illetve Jugoszlávia a győztesek oldalán küzdött. Tito vezette az antifasiszta háborút, azonban úgy tűnik, hogy mára már ezt a kérdést is kellemetlen feszegetni. Az antifasizmus is kétértelművé vált. Csak néhány független fórum és független értelmiségi tette szóvá, hogy az oroszok is megemlékeznek róla, ám a szerbiai közéleti szereplők erről sem vesznek tudomást.
Beköszöntött a feszültségekkel terhes hallgatás kora.
A kormányképviselő bejelentette, hogy a továbbiakban nem fognak nyilatkozni Mladicról a genocídiummal vádolt szerb tábornokról. Majd ha letartóztatják, akkor tájékoztatják a közvéleményt, közölte a miniszter.  A tisztségviselők hallgatnak az országot a csőd szélére taszító korrupcióról, és a szerb oligarchokról, akiknek néhány hónappal ezelőtt még a köztársasági elnök is hadat üzent. A korrupció elleni harcból nem lett semmi, mert a belügyminiszter óvatosságra intette politikustársait, mondván, hogy minden pártot az oligarchok finanszíroznak. Ezután pedig John Biden amerikai alelnök tiszteletére megrendezett vacsorán megjelent Miskovic, a leggazdagabb szerb üzletember is, aki Milosevic idejében persona non grata volt az Államokban. Minden bizonnyal többé nem lesz a listán.
Érthető tehát, hogy a nagy csend idején nem kapott teret a Gazetta Vyborczában megjelent Putyin-cikk sem, amelyben a szerző elítélte a sztálinista Szovjetunió és a náci Németország közötti megnemtámadási paktumot, amelyet Molotov-Ribbentrop-paktumnak nevez a világ. Amit gyorsan követett Lengyelország feldarabolása; az egyik részt a németek kaparintották meg, a másikat a szovjetek. Nem esik szó arról sem, hogy Putyin – aki egyébként a legnagyobb tiszteletnek örvend – kifejezte sajnálkozását a katyini mészárlás miatt is, amelyben a szovjet belügyi alakulatok 1940-ben lemészárolt vagy 20 000 lengyel tisztet és értelmiségit.
Mindez megfordult a fejemben, miközben a kisebbségi sajtóban napról-napra olvasom az újabbnál újabb információkat a bácskai magyar tömegsírokról. A számok sokkal nagyobbak, mint amennyire valaha is gondolni mertem volna. Erről azonban a szerb közvéleménynek fogalma sincs. Egyelőre a szerbiai politikai elit nem vesz tudomást róla, mert Boris Tadicból nyilván hiányzik az elszántság, ami Putyinban felébredt. Kétlem azonban, hogy sokáig szőnyeg alá lehet söpörni a múltat, hiszen a vajdasági parlament által kinevezett vizsgálóbizottság név szerint felsorolta az ártatlan szerbek, németek, zsidók, magyar, roma, szlovák, horvát áldozatok neveit, és a magyar kisebbségi vezetőknek Tadic elnök ígéretet tett arra, hogy a közeljövőben ez is napirendre kerül majd.
Szeptember havában, a világháború kirobbanásának 70. évfordulóján, erőteljesebben kerülnek terítékre a világháborús események, mint ahogy a rendszerváltáskor gondolni lehetett volna. 1999-ben a régió a jövő felé fordult, húsz év múlva azonban belegabalyodott a múltba, amelyről kiderült, hogy nagyrészt tisztázatlan. A szudétanémetek a Benes-doktrinát feszegetik, ezt tennék a szlovákiai magyarok is, ha nem sújtaná őket a szlovák nyelvtörvény, amely a nemzetállam jegyében, erőszakosan iktatná ki a közéletből a kisebbségi nyelveket, mindenek előtt a magyart. Ha jól megnézzük a régióbeli eseményeket, akkor megtapasztalhatjuk, hogy Szlovákia nem kivétel, mindenütt hasonló törekvések jelentkeznek. Erősödik az antiszemitizmus, a kisebbségellenesség, a xenofóbia, a rasszizmus. A rendszerváltások után a romák stigmatizációja erőteljes méreteket vett, ők lettek a rendszerváltás kollektív vesztesei, minek következtében beindult a közép-kelet-európai romák radikalizációja is.
Magyarországnak sem sikerült elkerülnie a csapdát. Egyrészt a magyar közvélemény joggal háborodik fel a határon túli magyar kisebbség jogainak csorbítása miatt, másrészt azonban Magyarországon is hasonló nemzeti programok fogalmazódnak meg, mint a szomszédos országokban. Sólyom László Berlinben a határnyitás huszadik évfordulóján arról beszélt, hogy a nyelvileg-etnikailag homogén nemzetállam eszméjét követő törekvések a szélsőségeket erősítik, ehhez még hozzátenném, hogy szisztematikusan nyomják el a kisebbségeket. Sólyom nem mondta ki, hogy ez vonatkozik Magyarországra is, amelynek látható jelei az antiszemitizmus és a romaellenesség. Úgy látszik, minden kelet-közép-európai ország ezzel az ellentmondással vívódik.
A fenti ellentmondás áldatlan patthelyzetbe hozza Magyarországot, mivel a környező országokban számottevő magyar kisebbség él, amelyeknek a helyzetét megnehezíti, hogy az Európai Unió kisebbségvédelme nagyon általános, illetve hatástalan. Részben ezzel is magyarázható, hogy a szlovák-magyar nyelvtörvény-vitát Brüsszel meglepő közömbösséggel kezeli, míg a nyugati sajtó egyre keményebben teszi szóvá a magyarországi antiszemitizmust és romaellenességet. A Jobbik tehát sokkal nagyobb kárt okozott a határon túli magyar kisebbségnek, mint ahogy azt a nemzeti radikalizmus hívei gondolják. Nem csak a napi politikában, hanem távlatosan is. Kétségtelen, hogy nem ez volt a szándékuk, ám a következményekkel számolniuk kellett volna, mert ezt nehéz lesz helyrehozni.
Éppen a szlovák-magyar vita idején a Simon Wiesenthal Központ levelet juttatott el az Európa Tanácshoz, amelyben a magyarországi „fasiszta vírus” terjedésére hívja fel a figyelmet. Néhány hónappal ezelőtt ugyanez a szervezet az Európa Parlamentet szólította fel, hogy küldjön Magyarországra egy vizsgálóbizottságot. Bizonyára nem méltányos dolog Magyarországot kiemelni a többi közép-kelet-európai országok sorából és a szégyenpadra ültetni, hiszen rangos elemzők többször is megállapították, hogy az egész régióban baljós tünetek jelentkeznek. Erre azért is fel kell hívni a figyelmet, mert éppen a Simon Wiesenthal igazgatója, Efraim Zuroff esett bele a csapdába, amikor elfogadta Újvidék városának díszpolgárságát annak ellenére, hogy ebben a városban antiszemitákról neveztek el sugárutakat, sőt, egyiküknek emlékművet is emeltek az óváros sétálóutcájában. Zuroff újvidéki látogatása kapcsán vehettem ezt tudomásul. Az újvidéki „hideg napok” szerb és zsidó áldozatainak Duna parti emlékműve előtt megtartott beszédében, Zuroff egy szóval sem tért ki, az 1944-ben és az 1945-ben bekövetkezett magyarellenes vérbosszúról, amelynek áldozatai még emlékművet sem kaptak. Az egyik helyszínen dögtemetőt üzemeltetnek. Pedig egyszer közös emlékművet kell állítani, persze, nem csak Újvidéken, hanem mindenhol az etnikai gyűlölködés, a rasszizmus áldozatainak. De Zuroff nem szólt Srebrenicáról sem, holott minden kétséget kizáróan ez esetben is a bíróság által megállapított genocídiumról volt szó. Nem szólt, hiszen az ortodox püspökök társaságában szónokolt, akik pedig nem ismerik el a srebrenicai genocídiumot. De, seperjünk a saját házunk táján. Érthetetlen azon vajdasági magyar kisebbségi pártok viselkedése is, akik lelkesen üdvözölték a Jobbik, úgymond, győzelmét, miközben mélységesen felháborodnak a vajdasági magyarellenes atrocitásokon, amelyekről szinte hetente olvasható egy-egy híradás. A megbotránkozás jogos, a lelkesedés azonban érthetetlen. A napokban Szabadkán ledöntötték a Luther-szobrot, pár nap múlva pedig a város központjában véresre vertek négy magyar fiút és egy lányt. „Most már kijelenthetem”, nyilatkozta az egyik áldoztat, „hogy Szabadka központjában többé nem lehet hangosan magyarul beszélni, hiszen nem ez az első ilyen eset.” A rendőrség tétlen, ha netán sikerrel jár és letartóztatják a tetteseket, a bíróság enyhe ítéletet szab ki. A rendőrségtől kezdve a bíróságokig azt igyekeznek bizonyítani, hogy nem etnikai jellegű incidensekről, hanem közönséges szinte ártatlan utcai verekedésről van szó. A hatalomba beépülő kisebbségi politikusok, szokás szerint, tiltakozó közleményeket adnak ki, csillapítják a hangulatot, s azzal nyugtatják a kisebbségi közösséget, hogy az „európai irányultságú demokratikus Szerbia, a magyar nemzeti közösség, a VMSZ nagy sikereket ér el, amit az új kisebbségi törvény meghozatalával támasztanak alá, és látványos rendezvényeket szerveznek. Se szeri, se száma az ünnepi díszbeszédeknek, a szoboravatásoknak, a jelentős történelmi dátumok megünneplésének. Ünnepelve, táncolva, muzsikálva őrizzük nemzeti identitásunkat, miközben csökken a magyar tagozatokra beiratkozó diákok száma, úgyhogy azok fokozatosan megszűnnek. Az sem véletlen, hogy minden sikertörténet az anyaországi támogatásokhoz kapcsolódik, úgyhogy már azok az intézmények is az anyaországi támogatásnak köszönve élik túl az ínséges időket, amelyeket a szerb államnak lenne kötelessége finanszírozni.
Közben elkészült az új szerbiai kisebbségi törvény, amely újra megosztotta a vajdasági közvéleményt. Eddig a VMSz képviselői dicsérték az elektoriális választási rendszert, amelynek lényege, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsot a különböző tisztségekre megválasztott képviselők választják meg. Ez történt hét évvel ezelőtt, és így született meg az utolsó egypártrendszerű testület Közép-Kelet-európában. Ennek csődje után váltás következett be. Az új törvény kilátásba helyezte, hogy közvetlen és titkos választások útján is megválasztható a testület, azzal a feltétellel, hogy a magyar választópolgárok ötven százaléka plusz egy személy feliratkozzék a választási névjegyzékre. A nézeteltérés abból fakad, hogy megfelelő-e ez a módszer, és milyen következményekkel jár. Annak tudatában, hogy a magyar választópolgárok jelentős része a legutóbbi választásokon nem járult az urnák elé, hogy a kisebbségi pártokra szavazzon, a másik ugyancsak jelentős része pedig a Demokrata Pártra, esetleg más szerbiai pártra szavazott (ez az oka annak, hogy Szabadkán a Demokrata Párt kezébe került a hatalom), felmerül a kérdés, hogy sikerül-e megszerezni a mintegy 117 ezer aláírást. S ha sikerül, akkor mi legyen azokkal, akik nem iratkoztak fel névjegyzékre. Ha a kisebbségi politikai elitnek, főleg azoknak, akik közel másfél éve ülnek a hatalomban, sikerülne legyűrni a bizalmi válságot, akkor nem lenne gond akár 200 ezer aláírást is biztosítani. Ez mindenképpen igazi fordulatot jelentene és bizonyára új távlatokat nyitna meg. Ha azonban nem születik meg a kétharmados többség, akkor arról van szó, hogy a bizalmi válságot nem sikerült felülmúlni, s a kisebbségi politikusoknak, elsősorban azoknak, akik a hatalmat gyakorolják, le kell vonniuk a következtetést a magyar kisebbségi referendumból.
A szerbiai tévéstúdiók egy év távlatából is eleven ontják az ironikus hangvételű reklámspottokat a világgazdasági válság számlájára, nyilatkozók gyakran kipellengérezik azt,  azonban a mindennapi életben szemmel láthatóan növekszik a tanácstalanság. Eddig azzal vi
gasztalódott a honpolgár, hogy azért nem érzékeljük a válságot, mert megszoktuk, hiszen az utóbbi évtizedekben, állandóan válságban éltünk. Ám, most ránkköszöntött a felocsúdás órája. A tömeges munkanélküliség egyre nagyobb ütemben növekszik, a nincstelenség tért hódít, a népkonyhák mind látogatottabbak lennének, azonban fenntartásukra nincs pénz. Nemsokára beindul az esztendő utolsó negyede, küszöbön az ősz, s mint kiderült, Szerbia adóssága vagy 30,67 milliárd dollárra rúg a jelen pillanatban, ami, minden jel szerint, csak növekedni fog. A régió országaiban, 8 százalékkal Szerbiában a legnagyobb az infláció. A Nemzetközi Pénzügyi Alap mind szigorúbb feltételeket támaszt az újabb kölcsönök felvétele elé. A legújabb hírek szerint, ami felkavarta az érdeklődést, a minisztériumoknak vagy 14 000 dolgozót kell elbocsátaniuk. Azt a minisztert, aki néhány napon belül nem adja le a karcsúsítási programot, egymillió dináros büntetéssel bírságolják. Ezután következnek a tömeges elbocsátások tartományi, majd önkormányzati szinten.
Az utca embere kárörvendően ironizál. A rendelet szerint ugyanis legalább 14 000 párttag árasztja el a belgrádi utcákat, ami természetesen azt (is) jelzi, hogy a zsíros minisztériumi állásokat csak párttagok kaphatták meg és nem egyszerű halandók. A minisztériumi hivatalnokok, osztályvezetők sorsán nem siránkozik senki. Azaz hogy másokén sem, mivel a félelem egyre hatalmasabb, a szolidaritás viszont egyre kisebb. Újvidék központjában óriásplakáton az adat, miszerint a Vajdaságban naponta két öngyilkosság történik, azonban ez a tény sem indít be szélesebb társadalmi akciót. Országszerte, de főleg Dél-Szerbiában zűrzavaros sztrájkok szerveződnek.  A munkások a vasúti sínekre fekszenek, hogy ekként akadályozzák a közlekedést. Máshol meg eltorlaszolják az utakat. Az egyik szandzsáki textilmunkás levágta a kisujját, hogy felhívja a figyelmet arra, hogy több mint hat hónapja nem kapják kézhez a fizetésüket. A kormány ígérget, kilátásba helyezi, hogy megoldja a gondokat, azonban mindenki mindenkivel szemben bizalmatlan, a munkások a sztrájk további radikalizációjával fenyegetőznek.
De, nem csak a hétköznapokban uralkodott el a csend, hanem elcsitulnak a nagy történelmi diskurzusok is. A Szerbiára jellemző heroikus történelem ázsiója megkopott. Már az is sikamlós talaj lett. Még arról is alig esett szó, hogy 1939. szeptember 1-jén tört ki a második világháború, annak ellenére, hogy Szerbia, illetve Jugoszlávia a győztesek oldalán küzdött. Tito vezette az antifasiszta háborút, azonban úgy tűnik, hogy mára már ezt a kérdést is kellemetlen feszegetni. Az antifasizmus is kétértelművé vált. Csak néhány független fórum és független értelmiségi tette szóvá, hogy az oroszok is megemlékeznek róla, ám a szerbiai közéleti szereplők erről sem vesznek tudomást.
Beköszöntött a feszültségekkel terhes hallgatás kora.
A kormányképviselő bejelentette, hogy a továbbiakban nem fognak nyilatkozni Mladicról a genocídiummal vádolt szerb tábornokról. Majd ha letartóztatják, akkor tájékoztatják a közvéleményt, közölte a miniszter.  A tisztségviselők hallgatnak az országot a csőd szélére taszító korrupcióról, és a szerb oligarchokról, akiknek néhány hónappal ezelőtt még a köztársasági elnök is hadat üzent. A korrupció elleni harcból nem lett semmi, mert a belügyminiszter óvatosságra intette politikustársait, mondván, hogy minden pártot az oligarchok finanszíroznak. Ezután pedig John Biden amerikai alelnök tiszteletére megrendezett vacsorán megjelent Miskovic, a leggazdagabb szerb üzletember is, aki Milosevic idejében persona non grata volt az Államokban. Minden bizonnyal többé nem lesz a listán.
Érthető tehát, hogy a nagy csend idején nem kapott teret a Gazetta Vyborczában megjelent Putyin-cikk sem, amelyben a szerző elítélte a sztálinista Szovjetunió és a náci Németország közötti megnemtámadási paktumot, amelyet Molotov-Ribbentrop-paktumnak nevez a világ. Amit gyorsan követett Lengyelország feldarabolása; az egyik részt a németek kaparintották meg, a másikat a szovjetek. Nem esik szó arról sem, hogy Putyin – aki egyébként a legnagyobb tiszteletnek örvend – kifejezte sajnálkozását a katyini mészárlás miatt is, amelyben a szovjet belügyi alakulatok 1940-ben lemészárolt vagy 20 000 lengyel tisztet és értelmiségit.
Mindez megfordult a fejemben, miközben a kisebbségi sajtóban napról-napra olvasom az újabbnál újabb információkat a bácskai magyar tömegsírokról. A számok sokkal nagyobbak, mint amennyire valaha is gondolni mertem volna. Erről azonban a szerb közvéleménynek fogalma sincs. Egyelőre a szerbiai politikai elit nem vesz tudomást róla, mert Boris Tadicból nyilván hiányzik az elszántság, ami Putyinban felébredt. Kétlem azonban, hogy sokáig szőnyeg alá lehet söpörni a múltat, hiszen a vajdasági parlament által kinevezett vizsgálóbizottság név szerint felsorolta az ártatlan szerbek, németek, zsidók, magyar, roma, szlovák, horvát áldozatok neveit, és a magyar kisebbségi vezetőknek Tadic elnök ígéretet tett arra, hogy a közeljövőben ez is napirendre kerül majd.
Szeptember havában, a világháború kirobbanásának 70. évfordulóján, erőteljesebben kerülnek terítékre a világháborús események, mint ahogy a rendszerváltáskor gondolni lehetett volna. 1999-ben a régió a jövő felé fordult, húsz év múlva azonban belegabalyodott a múltba, amelyről kiderült, hogy nagyrészt tisztázatlan. A szudétanémetek a Benes-doktrinát feszegetik, ezt tennék a szlovákiai magyarok is, ha nem sújtaná őket a szlovák nyelvtörvény, amely a nemzetállam jegyében, erőszakosan iktatná ki a közéletből a kisebbségi nyelveket, mindenek előtt a magyart. Ha jól megnézzük a régióbeli eseményeket, akkor megtapasztalhatjuk, hogy Szlovákia nem kivétel, mindenütt hasonló törekvések jelentkeznek. Erősödik az antiszemitizmus, a kisebbségellenesség, a xenofóbia, a rasszizmus. A rendszerváltások után a romák stigmatizációja erőteljes méreteket vett, ők lettek a rendszerváltás kollektív vesztesei, minek következtében beindult a közép-kelet-európai romák radikalizációja is.
Magyarországnak sem sikerült elkerülnie a csapdát. Egyrészt a magyar közvélemény joggal háborodik fel a határon túli magyar kisebbség jogainak csorbítása miatt, másrészt azonban Magyarországon is hasonló nemzeti programok fogalmazódnak meg, mint a szomszédos országokban. Sólyom László Berlinben a határnyitás huszadik évfordulóján arról beszélt, hogy a nyelvileg-etnikailag homogén nemzetállam eszméjét követő törekvések a szélsőségeket erősítik, ehhez még hozzátenném, hogy szisztematikusan nyomják el a kisebbségeket. Sólyom nem mondta ki, hogy ez vonatkozik Magyarországra is, amelynek látható jelei az antiszemitizmus és a romaellenesség. Úgy látszik, minden kelet-közép-európai ország ezzel az ellentmondással vívódik.
A fenti ellentmondás áldatlan patthelyzetbe hozza Magyarországot, mivel a környező országokban számottevő magyar kisebbség él, amelyeknek a helyzetét megnehezíti, hogy az Európai Unió kisebbségvédelme nagyon általános, illetve hatástalan. Részben ezzel is magyarázható, hogy a szlovák-magyar nyelvtörvény-vitát Brüsszel meglepő közömbösséggel kezeli, míg a nyugati sajtó egyre keményebben teszi szóvá a magyarországi antiszemitizmust és romaellenességet. A Jobbik tehát sokkal nagyobb kárt okozott a határon túli magyar kisebbségnek, mint ahogy azt a nemzeti radikalizmus hívei gondolják. Nem csak a napi politikában, hanem távlatosan is. Kétségtelen, hogy nem ez volt a szándékuk, ám a következményekkel számolniuk kellett voln
a, mert ezt nehéz lesz helyrehozni.
Éppen a szlovák-magyar vita idején a Simon Wiesenthal Központ levelet juttatott el az Európa Tanácshoz, amelyben a magyarországi „fasiszta vírus” terjedésére hívja fel a figyelmet. Néhány hónappal ezelőtt ugyanez a szervezet az Európa Parlamentet szólította fel, hogy küldjön Magyarországra egy vizsgálóbizottságot. Bizonyára nem méltányos dolog Magyarországot kiemelni a többi közép-kelet-európai országok sorából és a szégyenpadra ültetni, hiszen rangos elemzők többször is megállapították, hogy az egész régióban baljós tünetek jelentkeznek. Erre azért is fel kell hívni a figyelmet, mert éppen a Simon Wiesenthal igazgatója, Efraim Zuroff esett bele a csapdába, amikor elfogadta Újvidék városának díszpolgárságát annak ellenére, hogy ebben a városban antiszemitákról neveztek el sugárutakat, sőt, egyiküknek emlékművet is emeltek az óváros sétálóutcájában. Zuroff újvidéki látogatása kapcsán vehettem ezt tudomásul. Az újvidéki „hideg napok” szerb és zsidó áldozatainak Duna parti emlékműve előtt megtartott beszédében, Zuroff egy szóval sem tért ki, az 1944-ben és az 1945-ben bekövetkezett magyarellenes vérbosszúról, amelynek áldozatai még emlékművet sem kaptak. Az egyik helyszínen dögtemetőt üzemeltetnek. Pedig egyszer közös emlékművet kell állítani, persze, nem csak Újvidéken, hanem mindenhol az etnikai gyűlölködés, a rasszizmus áldozatainak. De Zuroff nem szólt Srebrenicáról sem, holott minden kétséget kizáróan ez esetben is a bíróság által megállapított genocídiumról volt szó. Nem szólt, hiszen az ortodox püspökök társaságában szónokolt, akik pedig nem ismerik el a srebrenicai genocídiumot. De, seperjünk a saját házunk táján. Érthetetlen azon vajdasági magyar kisebbségi pártok viselkedése is, akik lelkesen üdvözölték a Jobbik, úgymond, győzelmét, miközben mélységesen felháborodnak a vajdasági magyarellenes atrocitásokon, amelyekről szinte hetente olvasható egy-egy híradás. A megbotránkozás jogos, a lelkesedés azonban érthetetlen. A napokban Szabadkán ledöntötték a Luther-szobrot, pár nap múlva pedig a város központjában véresre vertek négy magyar fiút és egy lányt. „Most már kijelenthetem”, nyilatkozta az egyik áldoztat, „hogy Szabadka központjában többé nem lehet hangosan magyarul beszélni, hiszen nem ez az első ilyen eset.” A rendőrség tétlen, ha netán sikerrel jár és letartóztatják a tetteseket, a bíróság enyhe ítéletet szab ki. A rendőrségtől kezdve a bíróságokig azt igyekeznek bizonyítani, hogy nem etnikai jellegű incidensekről, hanem közönséges szinte ártatlan utcai verekedésről van szó. A hatalomba beépülő kisebbségi politikusok, szokás szerint, tiltakozó közleményeket adnak ki, csillapítják a hangulatot, s azzal nyugtatják a kisebbségi közösséget, hogy az „európai irányultságú demokratikus Szerbia, a magyar nemzeti közösség, a VMSZ nagy sikereket ér el, amit az új kisebbségi törvény meghozatalával támasztanak alá, és látványos rendezvényeket szerveznek. Se szeri, se száma az ünnepi díszbeszédeknek, a szoboravatásoknak, a jelentős történelmi dátumok megünneplésének. Ünnepelve, táncolva, muzsikálva őrizzük nemzeti identitásunkat, miközben csökken a magyar tagozatokra beiratkozó diákok száma, úgyhogy azok fokozatosan megszűnnek. Az sem véletlen, hogy minden sikertörténet az anyaországi támogatásokhoz kapcsolódik, úgyhogy már azok az intézmények is az anyaországi támogatásnak köszönve élik túl az ínséges időket, amelyeket a szerb államnak lenne kötelessége finanszírozni.
Közben elkészült az új szerbiai kisebbségi törvény, amely újra megosztotta a vajdasági közvéleményt. Eddig a VMSz képviselői dicsérték az elektoriális választási rendszert, amelynek lényege, hogy a Magyar Nemzeti Tanácsot a különböző tisztségekre megválasztott képviselők választják meg. Ez történt hét évvel ezelőtt, és így született meg az utolsó egypártrendszerű testület Közép-Kelet-európában. Ennek csődje után váltás következett be. Az új törvény kilátásba helyezte, hogy közvetlen és titkos választások útján is megválasztható a testület, azzal a feltétellel, hogy a magyar választópolgárok ötven százaléka plusz egy személy feliratkozzék a választási névjegyzékre. A nézeteltérés abból fakad, hogy megfelelő-e ez a módszer, és milyen következményekkel jár. Annak tudatában, hogy a magyar választópolgárok jelentős része a legutóbbi választásokon nem járult az urnák elé, hogy a kisebbségi pártokra szavazzon, a másik ugyancsak jelentős része pedig a Demokrata Pártra, esetleg más szerbiai pártra szavazott (ez az oka annak, hogy Szabadkán a Demokrata Párt kezébe került a hatalom), felmerül a kérdés, hogy sikerül-e megszerezni a mintegy 117 ezer aláírást. S ha sikerül, akkor mi legyen azokkal, akik nem iratkoztak fel névjegyzékre. Ha a kisebbségi politikai elitnek, főleg azoknak, akik közel másfél éve ülnek a hatalomban, sikerülne legyűrni a bizalmi válságot, akkor nem lenne gond akár 200 ezer aláírást is biztosítani. Ez mindenképpen igazi fordulatot jelentene és bizonyára új távlatokat nyitna meg. Ha azonban nem születik meg a kétharmados többség, akkor arról van szó, hogy a bizalmi válságot nem sikerült felülmúlni, s a kisebbségi politikusoknak, elsősorban azoknak, akik a hatalmat gyakorolják, le kell vonniuk a következtetést a magyar kisebbségi referendumból.
Mozgó Világ, 2009. október