Kedves barátaim, tisztelt kollegák és megjelentek,

nagy kételyek előzték meg megjelenésemet ezen az értekezleten; elsősorban azért, mert idegen tőlem, hogy pártok által szervezett  rendezvényeken vegyek részt.  Úgy döntöttem, hogy a kevésbé rosszat választom, azért mert látom, hogy az utolsó egypártrendszerű testület a kelet-közép-európai és a balkáni térségben, a Magyar Nemzeti Tanács, amelynek már hónapokkal ezelőtt kezdeményeznie kellett volna a hasonló tanácskozások sorozatát, továbbra is elzárkózik a közösséggel való párbeszédtől. Ezt a hozzáállást egyébként tükrözi a kisebbségi törvény meghozatalának folyamata is. Bizonyítandó, hogy ha a jelenlegi szakértői csapat kész lett volna a párbeszédre, akkor visszaadja a mandátumát, avagy új felhatalmazást kér abban a pillanatban, amikor kiviláglott, hogy nem tudja teljesíteni azt a feladatot, amivel a Magyar Koalíció pártjai meg a civil szervezetek megbízták 2008. októberében; hiszen a közakarat mégsem olyan, amivel sáfárkodni lehet. Erre a lépésre nem került sor, miáltal tehát megbontották azt a magyar egységet, amit a Magyar Koalíció létrejötte fémjelzett. Attól tartok, hogy ennek a magatartásnak még súlyos következményei lesznek, ezért arra apellálok, hogy nyílt párbeszéddel előzzük meg a fejlemények rosszabbra fordulását.

A magyar politikai elit az új évezredben súlyos bizalmi válságot élt át, a magyar választópolgárok jelentős hányada távol maradt a voksolástól, illetőleg nem kisebbségi pártokra adta le szavazatát. A kisebbségi pártok választói bázisa vészesen sorvadt. A Magyar Koalíció létrejötte részben leállította ugyan ezt a folyamatot, de nem tudta vissza fordítani, mert a magyar választópolgárok ilymód jelezték: elvárásaiknak nem tettek eleget. Ezért történhetett meg, hogy a legutóbbi választásokon csúfos vereséget szenvedett több magyar kisebbségi politikus, olyan terepen, ahol minden emberi számítás szerint, nyernie kellett volna. Köztük voltak olyanok is, akik az elektoriális mellett kardoskodtak, amivel megvonták a magyar választópolgárok jogát, hogy közvetlen és titkos szavazással válasszák meg saját nemzeti tanácsukat. Szabadka elvesztése pedig egyértelműen azt jelenti, hogy a magyar választópolgárok mennyire elégedetlenek saját elitjükkel.

Ebből a válságból egyetlen kivezető út van: a sokszínűséget megőrző egység, az alapvető kérdésekben létrehozandó nyilvános párbeszéd, a közös nevezőre hozható politikai pluralizmus. Merni kell a nyilvánosság elé tárni a problémakört, a vezetőknek pedig ellenségkeresés helyett, bízniuk kell(ene) a magyar választópolgárok ítélőképességében, mert aki nem tud bizalommal viseltetni velük szemben, az ne várjon tőlük hűséget.

Ez az elv vezérelt, amikor 2001-ben Losocz Alpárral együtt elutasítottam az elektoriális választási rendszert. Úgy éreztem, nincs jogom kiskorúsítani a magyar választópolgárokat. El kell mondanom, hogy emiatt nem a szerb szakértőkkel keveredtem vitába, hanem egyes befolyásos magyar kisebbségi vezetőkkel. Ezután következett elpazarolt hét esztendő. A Magyar Nemzeti Tanács ez idő alatt egypártrendszerű lett, nem lett belőle kisebbségi parlament, hanem zárt testület, amely a legválságosabb helyzetekben illetéktelennek nyilvánította magát.

A Magyar Koalíció létrejötte felébresztette a reményt. Nem kívánok egyik vagy a másik párt oldalára állni, inkább azt hangsúlyoznám, úgy tűnt, hogy minden pártban felébredt a felelősségtudat. Azzal is, hogy a Magyar Koalíció kiállt a Magyar Nemzeti Tanács közvetlen és titkos megválasztása mellett, nyilvánosan elismerte a magyarság közakaratát és beismerte, hogy az előző politikai kurzus téves volt.

Van néhány javaslatom.

Támogatom a magyar választói névjegyzék létrehozását, a Magyar Nemzeti Tanács titkos és közvetlen megválasztását. Akkor is ezért szálltam síkra, amikor ezért kiközösítés járt, megfélemlítés és megalázás. Most is.

Fordulópontnak tartom ezt a kis magyar referendumot, amelynek nem az a célja, hogy 117 000 avagy 120 000 magyar választópolgár írja alá az űrlapot, hanem a magyarságnak legalább a kétharmada, vagyis közel 200 000 szavazásra jogosult polgár. Ebben a kérdésben azonban még azok részéről is pesszimizmust tapasztalok, akik szívvel-lékekkel támogatják az új törvényt. Azt bizonygatják ugyanis, hogy az új megosztást előidéző ötven százalék plusz egy aláírás a realisztikus, amit – szerintem – mindenképpen el kell kerülni. Nem az a cél ugyanis, hogy megosszuk a magyarságot! Ez a történet nem a sikerről szól! Ha az elmúlt időszakban a Magyar Nemzeti Tanács tekintélyre tett volna szert, akkor cseppet sem aggasztana az ötven százalék megszerzése, ellenkezőleg: mi sem lenne természetesebb, mint az, hogy közel 200 000 magyar járul az urnák el, tehát a választásokon a magyarok vagy 70 százaléka venne részt. Ez lenne a megnyugtató! Annál is inkább, mert ez a létszám nem lehetetlen, hiszen a 70 százalékos részvétel nem számít ritkaságnak a parlamenti választásokon, egy fordulóponton álló kisebbség esetében pedig egészen logikusnak tűnik. Ez jelentené a bizalom visszanyerését! Nem lenne jó, ha megismétlődne a 2002-es évi szituáció, amikor az erősebb jogán született meg az oktrojált elektori választási rendszer. Ehhez azonban nem elegendő az űrlapok begyűjtése, hanem új energiákat kell felszabadítani, be kell ismerni a politikai elit tévedéseit (az elektoriális rendszer kérdésében is!), még akkor is, ha nem a rossz szándék vezérelte őket. A választásoktól való távolmaradással nem a magyar közösség tévedett, hanem a politikusok – ezt végre ki kell mondani. Amint látom, nehezen megy! Pedig a magyar közösség ezt várja el. Olyan politikusokat akar, akik nem a karrierjüket nézik, nem a tisztségeket gyűjtögetik, nem akarnak „örök funkcionáriusok” lenni, hanem a közösség érdekeiért szállnak síkra. Olyanokat, akiket a tetteik dicsérnek, és nem azok az újságok, amelyeknek főszerkesztőit ők nevezik ki. Olyanokat, akik ki tudják harcolni, hogy a szerb állam maradéktalanul teljesítse kötelezettségét, akkor is, ha egy napilap finanszírozásáról van szó. Olyanokat, akik el tudják érni, hogy a magyarság arányosan legyen képviselve a munka világában, a hatalomban, a gazdasági elitben, az oktatási rendszerben… Mindenütt. Olyanokat, akik nem hátrálnak meg, ha a magyarokat atrocitások érik. És vannak ilyenek! Ehhez azonban a vidéket jobban kéne ismerni és tisztelni. Újra fel kellene fedezni az elhanyagolt szórványt, és a Tisza mentének is biztosítani kéne az őt megillető helyet. Nem kéne cserbenhagyni Zombort és Nagybecskereket sem. Az erőszakos kisebbségi centralizmus helyett ki kell építeni a kisebbségi hálózatot. Minden földrajzi pont számít, minden egyes embert tekintetbe kell venni. Olyan rátermett emberek kellenek, akikben eleven él a pluralizmus kultúrája, tehát elismerik a különböző véleményeket, végzik azoknak demokratikus és nyilvános egyeztetését. Egy fának sincs két teljesen egyforma levele, jegyezte le a néhai filozófus, a kisebbségi magyarok sem gondolkodnak egyformán minden kérdésben. Ez önmagában miért jelentene gondot, viszont gond lesz viszont belőle, ha elmarad a párbeszéd alapján létrejövő közmegegyezés. Ezért pedig mindig azok a felelősek, akiknek hatalmuk van. Ergo, nekik kell elszámolniuk az utóbbi másfél évtizeddel is. A felemás számadás, az örökös és unalmas öndicséret, a kritika dogmatikus, sokszor arrogáns, elutasítása viszont zsákutcába vezet. Mert valljuk be, „az ötven százalék plusz egy” nem számít sikernek, még féleredménynek is alig-alig nevezhető. Renan szerint a nemzet mindennapos népszavazás. Nos, ilyen népszavazásnak nézzünk mi is elébe.  Ha kellő önkritikával nem sikerül feléleszteni a választópolgárokban a reményt, ha nem sikerül bizalomra szert tenni, akkor bizony nehéz lesz elérni az ötven százalék plusz egy aláírást. Ha minden meghiúsul, akkor visszatérhetünk az elektoriális rendszerhez. Hogy ne így történjen, az elkövetkező hónapokban ajtótól ajtóig kell járni, hitelért folyamodni, bizalmat kérni – nem csak aláírást! Ebben a nemzeti tanács tagjainak kell(ene) az élen járniuk. Itt a nagy lehetőség, hogy a tegnap hangadói valami érdemlegeset tegyenek. Nem azt kell deklamálniuk, hogy előre, hanem azt, hogy utánunk. A vezetőknek kell kilincselni és a választók szemébe nézni. Bezdántól – Ürményházáig tárva nyitva vannak a magyar választópolgárok ajtai. Csak legyenek megbízható illetékesek, akik belépnek majd rajta.

Ennek érdekében azonban nem téveszthetjük szem elől a Magyar Koalíció által kirajzolt egységet. Ez került veszélybe. Szükség van a párbeszédre, nem szabad fekete-fehér sémákban gondolkodni. Voltaire bölcs gondolataira szeretnék utalni. „Egyetlen szavával sem értek egyet”, mondta vitapartnerének, „de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.” Nekünk ma bölcs Deák Ferenci értelemben vett kiegyező politikára van szükségünk, nem csatabárdokra, bűnbak- és ellenségkeresésre. Zsákutcába jutunk, és a végzetes egypártrendszerű nemzeti tanácsnál kötünk ki, ha nem vesszük figyelembe a kisebbségi törvényt bírálók szavait. Lelkiismeretesen át kell tanulmányozni bírálatukat. Keresse mindkét oldal az egységet erősítő kompromisszumot. Meggyőződésem, hogy a bírálók szavaiban vannak hasznosítható megjegyzések, amelyek a közösen, vagyis a Magyar Koalíció által elfogadott dokumentumokon alapulnak. Igaz, most már nem lehet maradéktalanul helyrehozni a törvény hiányosságait, de javítani még lehet rajta. Minden olyan kompromisszum, amely az egységet erősíti – jó kompromisszum. Ennek érdekében javaslom, hogy üljenek össze a Magyar Koalíció pártjai, nyerjék meg azokat a pártokat is, akik nem tagjai a koalíciónak, vonják be a munkába a kisebbségvédelemmel foglalkozó civil szervezeteket, s a kölcsönös bizalom jegyében alakítsanak egy új szakértői bizottságot, amely jobb légkört alakít ki, módosításokat végez, ott ahol még lehet, s rajta tartja a szemét a kormányrendeleteken. Annál is inkább, mert semmi sem olyan tökéletes, hogy ne lehessen javítani rajta. A régi bizottság széthúzást szült, merjük remélni, hogy az új az összetartozást erősíti.

A másik dolog, amire apellálni szeretnék az a bizalomerősítő program. Ne azoktól az aktivistáktól várjunk csodát, akik majd begyűjtik a választási adatlapokat, hanem a saját erkölcsi hitelünktől, a tiszta és őszinte beszédtől. Ezért, önkritikus elemzés után, be kell vallani az elmúlt hét év tévedéseit. Az elektoriális választási rendszer bevezetése miatt elodázhatatlan a mielőbbi bocsánatkérés a választópolgárok kiskorúsítása miatt.  A választók bizalmának visszanyerése érdekében ki kell mondani, hogy ilyesmi soha többé ne ismétlődjön meg. Tegyünk nyilvánosan számon kérhető ígéretet: nem olyan nemzeti tanácsot akarunk, mint a jelenlegi, hanem demokratikus és plurális testületet kívánunk létrehozni, amelynek az ülésein nyílt vita folyik, szembesülnek az érvek és az ellenérvek, annak érdekében, hogy ne csak egy szűk réteg érezze jól magát, hanem a közösség minden egyes tagjának érdekét szolgálja.  Az elmúlt hét évben sokat vesztettünk, most gyors megtisztulásra van szükség, hogy ne veszítsünk el még hét esztendőt. Mi pórul jártunk, de többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy elpazaroljuk a jövendő nemzedékek politikai tőkéjét.

Elhangzott a zentai konferencián, 2009. szeptember 18-án.

nagy kételyek előzték meg megjelenésemet ezen az értekezleten; elsősorban azért, mert idegen tőlem, hogy pártok által szervezett  rendezvényeken vegyek részt.  Úgy döntöttem, hogy a kevésbé rosszat választom, azért mert látom, hogy az utolsó egypártrendszerű testület a kelet-közép-európai és a balkáni térségben, a Magyar Nemzeti Tanács, amelynek már hónapokkal ezelőtt kezdeményeznie kellett volna a hasonló tanácskozások sorozatát, továbbra is elzárkózik a közösséggel való párbeszédtől. Ezt a hozzáállást egyébként tükrözi a kisebbségi törvény meghozatalának folyamata is. Bizonyítandó, hogy ha a jelenlegi szakértői csapat kész lett volna a párbeszédre, akkor visszaadja a mandátumát, avagy új felhatalmazást kér abban a pillanatban, amikor kiviláglott, hogy nem tudja teljesíteni azt a feladatot, amivel a Magyar Koalíció pártjai meg a civil szervezetek megbízták 2008. októberében; hiszen a közakarat mégsem olyan, amivel sáfárkodni lehet. Erre a lépésre nem került sor, miáltal tehát megbontották azt a magyar egységet, amit a Magyar Koalíció létrejötte fémjelzett. Attól tartok, hogy ennek a magatartásnak még súlyos következményei lesznek, ezért arra apellálok, hogy nyílt párbeszéddel előzzük meg a fejlemények rosszabbra fordulását.
A magyar politikai elit az új évezredben súlyos bizalmi válságot élt át, a magyar választópolgárok jelentős hányada távol maradt a voksolástól, illetőleg nem kisebbségi pártokra adta le szavazatát. A kisebbségi pártok választói bázisa vészesen sorvadt. A Magyar Koalíció létrejötte részben leállította ugyan ezt a folyamatot, de nem tudta vissza fordítani, mert a magyar választópolgárok ilymód jelezték: elvárásaiknak nem tettek eleget. Ezért történhetett meg, hogy a legutóbbi választásokon csúfos vereséget szenvedett több magyar kisebbségi politikus, olyan terepen, ahol minden emberi számítás szerint, nyernie kellett volna. Köztük voltak olyanok is, akik az elektoriális mellett kardoskodtak, amivel megvonták a magyar választópolgárok jogát, hogy közvetlen és titkos szavazással válasszák meg saját nemzeti tanácsukat. Szabadka elvesztése pedig egyértelműen azt jelenti, hogy a magyar választópolgárok mennyire elégedetlenek saját elitjükkel.
Ebből a válságból egyetlen kivezető út van: a sokszínűséget megőrző egység, az alapvető kérdésekben létrehozandó nyilvános párbeszéd, a közös nevezőre hozható politikai pluralizmus. Merni kell a nyilvánosság elé tárni a problémakört, a vezetőknek pedig ellenségkeresés helyett, bízniuk kell(ene) a magyar választópolgárok ítélőképességében, mert aki nem tud bizalommal viseltetni velük szemben, az ne várjon tőlük hűséget.
Ez az elv vezérelt, amikor 2001-ben Losocz Alpárral együtt elutasítottam az elektoriális választási rendszert. Úgy éreztem, nincs jogom kiskorúsítani a magyar választópolgárokat. El kell mondanom, hogy emiatt nem a szerb szakértőkkel keveredtem vitába, hanem egyes befolyásos magyar kisebbségi vezetőkkel. Ezután következett elpazarolt hét esztendő. A Magyar Nemzeti Tanács ez idő alatt egypártrendszerű lett, nem lett belőle kisebbségi parlament, hanem zárt testület, amely a legválságosabb helyzetekben illetéktelennek nyilvánította magát.
A Magyar Koalíció létrejötte felébresztette a reményt. Nem kívánok egyik vagy a másik párt oldalára állni, inkább azt hangsúlyoznám, úgy tűnt, hogy minden pártban felébredt a felelősségtudat. Azzal is, hogy a Magyar Koalíció kiállt a Magyar Nemzeti Tanács közvetlen és titkos megválasztása mellett, nyilvánosan elismerte a magyarság közakaratát és beismerte, hogy az előző politikai kurzus téves volt.
Van néhány javaslatom.
Támogatom a magyar választói névjegyzék létrehozását, a Magyar Nemzeti Tanács titkos és közvetlen megválasztását. Akkor is ezért szálltam síkra, amikor ezért kiközösítés járt, megfélemlítés és megalázás. Most is.
Fordulópontnak tartom ezt a kis magyar referendumot, amelynek nem az a célja, hogy 117 000 avagy 120 000 magyar választópolgár írja alá az űrlapot, hanem a magyarságnak legalább a kétharmada, vagyis közel 200 000 szavazásra jogosult polgár. Ebben a kérdésben azonban még azok részéről is pesszimizmust tapasztalok, akik szívvel-lékekkel támogatják az új törvényt. Azt bizonygatják ugyanis, hogy az új megosztást előidéző ötven százalék plusz egy aláírás a realisztikus, amit – szerintem – mindenképpen el kell kerülni. Nem az a cél ugyanis, hogy megosszuk a magyarságot! Ez a történet nem a sikerről szól! Ha az elmúlt időszakban a Magyar Nemzeti Tanács tekintélyre tett volna szert, akkor cseppet sem aggasztana az ötven százalék megszerzése, ellenkezőleg: mi sem lenne természetesebb, mint az, hogy közel 200 000 magyar járul az urnák el, tehát a választásokon a magyarok vagy 70 százaléka venne részt. Ez lenne a megnyugtató! Annál is inkább, mert ez a létszám nem lehetetlen, hiszen a 70 százalékos részvétel nem számít ritkaságnak a parlamenti választásokon, egy fordulóponton álló kisebbség esetében pedig egészen logikusnak tűnik. Ez jelentené a bizalom visszanyerését! Nem lenne jó, ha megismétlődne a 2002-es évi szituáció, amikor az erősebb jogán született meg az oktrojált elektori választási rendszer. Ehhez azonban nem elegendő az űrlapok begyűjtése, hanem új energiákat kell felszabadítani, be kell ismerni a politikai elit tévedéseit (az elektoriális rendszer kérdésében is!), még akkor is, ha nem a rossz szándék vezérelte őket. A választásoktól való távolmaradással nem a magyar közösség tévedett, hanem a politikusok – ezt végre ki kell mondani. Amint látom, nehezen megy! Pedig a magyar közösség ezt várja el. Olyan politikusokat akar, akik nem a karrierjüket nézik, nem a tisztségeket gyűjtögetik, nem akarnak „örök funkcionáriusok” lenni, hanem a közösség érdekeiért szállnak síkra. Olyanokat, akiket a tetteik dicsérnek, és nem azok az újságok, amelyeknek főszerkesztőit ők nevezik ki. Olyanokat, akik ki tudják harcolni, hogy a szerb állam maradéktalanul teljesítse kötelezettségét, akkor is, ha egy napilap finanszírozásáról van szó. Olyanokat, akik el tudják érni, hogy a magyarság arányosan legyen képviselve a munka világában, a hatalomban, a gazdasági elitben, az oktatási rendszerben… Mindenütt. Olyanokat, akik nem hátrálnak meg, ha a magyarokat atrocitások érik. És vannak ilyenek! Ehhez azonban a vidéket jobban kéne ismerni és tisztelni. Újra fel kellene fedezni az elhanyagolt szórványt, és a Tisza mentének is biztosítani kéne az őt megillető helyet. Nem kéne cserbenhagyni Zombort és Nagybecskereket sem. Az erőszakos kisebbségi centralizmus helyett ki kell építeni a kisebbségi hálózatot. Minden földrajzi pont számít, minden egyes embert tekintetbe kell venni. Olyan rátermett emberek kellenek, akikben eleven él a pluralizmus kultúrája, tehát elismerik a különböző véleményeket, végzik azoknak demokratikus és nyilvános egyeztetését. Egy fának sincs két teljesen egyforma levele, jegyezte le a néhai filozófus, a kisebbségi magyarok sem gondolkodnak egyformán minden kérdésben. Ez önmagában miért jelentene gondot, viszont gond lesz viszont belőle, ha elmarad a párbeszéd alapján létrejövő közmegegyezés. Ezért pedig mindig azok a felelősek, akiknek hatalmuk van. Ergo, nekik kell elszámolniuk az utóbbi másfél évtizeddel is. A felemás számadás, az örökös és unalmas öndicséret, a kritika dogmatikus, sokszor arrogáns, elutasítása viszont zsákutcába vezet. Mert valljuk be, „az ötven százalék plusz egy” nem számít sikernek, még féleredménynek is alig-alig nevezhető. Renan szerint a nemzet mindennapos népszavazás. Nos, ilyen népszavazásnak nézzünk mi is elébe.  Ha kellő önkritikával nem sikerül feléleszteni a választópolgárokban a reményt, ha nem sikerül bizalomra szert tenni, akkor bizony nehéz lesz elérni az ötven százalék plusz egy aláírást. Ha minden meghiúsul, akkor visszatérhetünk az elektoriális rendszerhez. Hogy ne így történjen, az elkövetkező hónapokban ajtótól ajtóig kell járni, hitelért folyamodni, bizalmat kérni – nem csak aláírást! Ebben a nemzeti tanács tagjainak kell(ene) az élen járniuk. Itt a nagy lehetőség, hogy a tegnap hangadói valami érdemlegeset tegyenek. Nem azt kell deklamálniuk, hogy előre, hanem azt, hogy utánunk. A vezetőknek kell kilincselni és a választók szemébe nézni. Bezdántól – Ürményházáig tárva nyitva vannak a magyar választópolgárok ajtai. Csak legyenek megbízható illetékesek, akik belépnek majd rajta.
Ennek érdekében azonban nem téveszthetjük szem elől a Magyar Koalíció által kirajzolt egységet. Ez került veszélybe. Szükség van a párbeszédre, nem szabad fekete-fehér sémákban gondolkodni. Voltaire bölcs gondolataira szeretnék utalni. „Egyetlen szavával sem értek egyet”, mondta vitapartnerének, „de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.” Nekünk ma bölcs Deák Ferenci értelemben vett kiegyező politikára van szükségünk, nem csatabárdokra, bűnbak- és ellenségkeresésre. Zsákutcába jutunk, és a végzetes egypártrendszerű nemzeti tanácsnál kötünk ki, ha nem vesszük figyelembe a kisebbségi törvényt bírálók szavait. Lelkiismeretesen át kell tanulmányozni bírálatukat. Keresse mindkét oldal az egységet erősítő kompromisszumot. Meggyőződésem, hogy a bírálók szavaiban vannak hasznosítható megjegyzések, amelyek a közösen, vagyis a Magyar Koalíció által elfogadott dokumentumokon alapulnak. Igaz, most már nem lehet maradéktalanul helyrehozni a törvény hiányosságait, de javítani még lehet rajta. Minden olyan kompromisszum, amely az egységet erősíti – jó kompromisszum. Ennek érdekében javaslom, hogy üljenek össze a Magyar Koalíció pártjai, nyerjék meg azokat a pártokat is, akik nem tagjai a koalíciónak, vonják be a munkába a kisebbségvédelemmel foglalkozó civil szervezeteket, s a kölcsönös bizalom jegyében alakítsanak egy új szakértői bizottságot, amely jobb légkört alakít ki, módosításokat végez, ott ahol még lehet, s rajta tartja a szemét a kormányrendeleteken. Annál is inkább, mert semmi sem olyan tökéletes, hogy ne lehessen javítani rajta. A régi bizottság széthúzást szült, merjük remélni, hogy az új az összetartozást erősíti.
A másik dolog, amire apellálni szeretnék az a bizalomerősítő program. Ne azoktól az aktivistáktól várjunk csodát, akik majd begyűjtik a választási adatlapokat, hanem a saját erkölcsi hitelünktől, a tiszta és őszinte beszédtől. Ezért, önkritikus elemzés után, be kell vallani az elmúlt hét év tévedéseit. Az elektoriális választási rendszer bevezetése miatt elodázhatatlan a mielőbbi bocsánatkérés a választópolgárok kiskorúsítása miatt.  A választók bizalmának visszanyerése érdekében ki kell mondani, hogy ilyesmi soha többé ne ismétlődjön meg. Tegyünk nyilvánosan számon kérhető ígéretet: nem olyan nemzeti tanácsot akarunk, mint a jelenlegi, hanem demokratikus és plurális testületet kívánunk létrehozni, amelynek az ülésein nyílt vita folyik, szembesülnek az érvek és az ellenérvek, annak érdekében, hogy ne csak egy szűk réteg érezze jól magát, hanem a közösség minden egyes tagjának érdekét szolgálja.  Az elmúlt hét évben sokat vesztettünk, most gyors megtisztulásra van szükség, hogy ne veszítsünk el még hét esztendőt. Mi pórul jártunk, de többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy elpazaroljuk a jövendő nemzedékek politikai tőkéjét
Kedves barátaim, tisztelt kollegák és megjelentek,
nagy kételyek előzték meg megjelenésemet ezen az értekezleten; elsősorban azért, mert idegen tőlem, hogy pártok által szervezett  rendezvényeken vegyek részt.  Úgy döntöttem, hogy a kevésbé rosszat választom, azért mert látom, hogy az utolsó egypártrendszerű testület a kelet-közép-európai és a balkáni térségben, a Magyar Nemzeti Tanács, amelynek már hónapokkal ezelőtt kezdeményeznie kellett volna a hasonló tanácskozások sorozatát, továbbra is elzárkózik a közösséggel való párbeszédtől. Ezt a hozzáállást egyébként tükrözi a kisebbségi törvény meghozatalának folyamata is. Bizonyítandó, hogy ha a jelenlegi szakértői csapat kész lett volna a párbeszédre, akkor visszaadja a mandátumát, avagy új felhatalmazást kér abban a pillanatban, amikor kiviláglott, hogy nem tudja teljesíteni azt a feladatot, amivel a Magyar Koalíció pártjai meg a civil szervezetek megbízták 2008. októberében; hiszen a közakarat mégsem olyan, amivel sáfárkodni lehet. Erre a lépésre nem került sor, miáltal tehát megbontották azt a magyar egységet, amit a Magyar Koalíció létrejötte fémjelzett. Attól tartok, hogy ennek a magatartásnak még súlyos következményei lesznek, ezért arra apellálok, hogy nyílt párbeszéddel előzzük meg a fejlemények rosszabbra fordulását.
A magyar politikai elit az új évezredben súlyos bizalmi válságot élt át, a magyar választópolgárok jelentős hányada távol maradt a voksolástól, illetőleg nem kisebbségi pártokra adta le szavazatát. A kisebbségi pártok választói bázisa vészesen sorvadt. A Magyar Koalíció létrejötte részben leállította ugyan ezt a folyamatot, de nem tudta vissza fordítani, mert a magyar választópolgárok ilymód jelezték: elvárásaiknak nem tettek eleget. Ezért történhetett meg, hogy a legutóbbi választásokon csúfos vereséget szenvedett több magyar kisebbségi politikus, olyan terepen, ahol minden emberi számítás szerint, nyernie kellett volna. Köztük voltak olyanok is, akik az elektoriális mellett kardoskodtak, amivel megvonták a magyar választópolgárok jogát, hogy közvetlen és titkos szavazással válasszák meg saját nemzeti tanácsukat. Szabadka elvesztése pedig egyértelműen azt jelenti, hogy a magyar választópolgárok mennyire elégedetlenek saját elitjükkel.
Ebből a válságból egyetlen kivezető út van: a sokszínűséget megőrző egység, az alapvető kérdésekben létrehozandó nyilvános párbeszéd, a közös nevezőre hozható politikai pluralizmus. Merni kell a nyilvánosság elé tárni a problémakört, a vezetőknek pedig ellenségkeresés helyett, bízniuk kell(ene) a magyar választópolgárok ítélőképességében, mert aki nem tud bizalommal viseltetni velük szemben, az ne várjon tőlük hűséget.
Ez az elv vezérelt, amikor 2001-ben Losocz Alpárral együtt elutasítottam az elektoriális választási rendszert. Úgy éreztem, nincs jogom kiskorúsítani a magyar választópolgárokat. El kell mondanom, hogy emiatt nem a szerb szakértőkkel keveredtem vitába, hanem egyes befolyásos magyar kisebbségi vezetőkkel. Ezután következett elpazarolt hét esztendő. A Magyar Nemzeti Tanács ez idő alatt egypártrendszerű lett, nem lett belőle kisebbségi parlament, hanem zárt testület, amely a legválságosabb helyzetekben illetéktelennek nyilvánította magát.
A Magyar Koalíció létrejötte felébresztette a reményt. Nem kívánok egyik vagy a másik párt oldalára állni, inkább azt hangsúlyoznám, úgy tűnt, hogy minden pártban felébredt a felelősségtudat. Azzal is, hogy a Magyar Koalíció kiállt a Magyar Nemzeti Tanács közvetlen és titkos megválasztása mellett, nyilvánosan elismerte a magyarság közakaratát és beismerte, hogy az előző politikai kurzus téves volt.
Van néhány javaslatom.
Támogatom a magyar választói névjegyzék létrehozását, a Magyar Nemzeti Tanács titkos és közvetlen megválasztását. Akkor is ezért szálltam síkra, amikor ezért kiközösítés járt, megfélemlítés és megalázás. Most is.
Fordulópontnak tartom ezt a kis magyar referendumot, amelynek nem az a célja, hogy 117 000 avagy 120 000 magyar választópolgár írja alá az űrlapot, hanem a magyarságnak legalább a kétharmada, vagyis közel 200 000 szavazásra jogosult polgár. Ebben a kérdésben azonban még azok részéről is pesszimizmust tapasztalok, akik szívvel-lékekkel támogatják az új törvényt. Azt bizonygatják ugyanis, hogy az új megosztást előidéző ötven százalék plusz egy aláírás a realisztikus, amit – szerintem – mindenképpen el kell kerülni. Nem az a cél ugyanis, hogy megosszuk a magyarságot! Ez a történet nem a sikerről szól! Ha az elmúlt időszakban a Magyar Nemzeti Tanács tekintélyre tett volna szert, akkor cseppet sem aggasztana az ötven százalék megszerzése, ellenkezőleg: mi sem lenne természetesebb, mint az, hogy közel 200 000 magyar járul az urnák el, tehát a választásokon a magyarok vagy 70 százaléka venne részt. Ez lenne a megnyugtató! Annál is inkább, mert ez a létszám nem lehetetlen, hiszen a 70 százalékos részvétel nem számít ritkaságnak a parlamenti választásokon, egy fordulóponton álló kisebbség esetében pedig egészen logikusnak tűnik. Ez jelentené a bizalom visszanyerését! Nem lenne jó, ha megismétlődne a 2002-es évi szituáció, amikor az erősebb jogán született meg az oktrojált elektori választási rendszer. Ehhez azonban nem elegendő az űrlapok begyűjtése, hanem új energiákat kell felszabadítani, be kell ismerni a politikai elit tévedéseit (az elektoriális rendszer kérdésében is!), még akkor is, ha nem a rossz szándék vezérelte őket. A választásoktól való távolmaradással nem a magyar közösség tévedett, hanem a politikusok – ezt végre ki kell mondani. Amint látom, nehezen megy! Pedig a magyar közösség ezt várja el. Olyan politikusokat akar, akik nem a karrierjüket nézik, nem a tisztségeket gyűjtögetik, nem akarnak „örök funkcionáriusok” lenni, hanem a közösség érdekeiért szállnak síkra. Olyanokat, akiket a tetteik dicsérnek, és nem azok az újságok, amelyeknek főszerkesztőit ők nevezik ki. Olyanokat, akik ki tudják harcolni, hogy a szerb állam maradéktalanul teljesítse kötelezettségét, akkor is, ha egy napilap finanszírozásáról van szó. Olyanokat, akik el tudják érni, hogy a magyarság arányosan legyen képviselve a munka világában, a hatalomban, a gazdasági elitben, az oktatási rendszerben… Mindenütt. Olyanokat, akik nem hátrálnak meg, ha a magyarokat atrocitások érik. És vannak ilyenek! Ehhez azonban a vidéket jobban kéne ismerni és tisztelni. Újra fel kellene fedezni az elhanyagolt szórványt, és a Tisza mentének is biztosítani kéne az őt megillető helyet. Nem kéne cserbenhagyni Zombort és Nagybecskereket sem. Az erőszakos kisebbségi centralizmus helyett ki kell építeni a kisebbségi hálózatot. Minden földrajzi pont számít, minden egyes embert tekintetbe kell venni. Olyan rátermett emberek kellenek, akikben eleven él a pluralizmus kultúrája, tehát elismerik a különböző véleményeket, végzik azoknak demokratikus és nyilvános egyeztetését. Egy fának sincs két teljesen egyforma levele, jegyezte le a néhai filozófus, a kisebbségi magyarok sem gondolkodnak egyformán minden kérdésben. Ez önmagában miért jelentene gondot, viszont gond lesz viszont belőle, ha elmarad a párbeszéd alapján létrejövő közmegegyezés. Ezért pedig mindig azok a felelősek, akiknek hatalmuk van. Ergo, nekik kell elszámolniuk az utóbbi másfél évtizeddel is. A felemás számadás, az örökös és unalmas öndicséret, a kritika dogmatikus, sokszor arrogáns, elutasítása viszont zsákutcába vezet. Mert valljuk be, „az ötven százalék plusz egy” nem számít sikernek, még féleredménynek is alig-alig nevezhető. Renan szerint a nemzet mindennapos népszavazás. Nos, ilyen népszavazásnak nézzünk mi is elébe.  Ha kellő önkritikával nem sikerül feléleszteni a választópolgárokban a reményt, ha nem sikerül bizalomra szert tenni, akkor bizony nehéz lesz elérni az ötven százalék plusz egy aláírást. Ha minden meghiúsul, akkor visszatérhetünk az elektoriális rendszerhez. Hogy ne így történjen, az elkövetkező hónapokban ajtótól ajtóig kell járni, hitelért folyamodni, bizalmat kérni – nem csak aláírást! Ebben a nemzeti tanács tagjainak kell(ene) az élen járniuk. Itt a nagy lehetőség, hogy a tegnap hangadói valami érdemlegeset tegyenek. Nem azt kell deklamálniuk, hogy előre, hanem azt, hogy utánunk. A vezetőknek kell kilincselni és a választók szemébe nézni. Bezdántól – Ürményházáig tárva nyitva vannak a magyar választópolgárok ajtai. Csak legyenek megbízható illetékesek, akik belépnek majd rajta.
Ennek érdekében azonban nem téveszthetjük szem elől a Magyar Koalíció által kirajzolt egységet. Ez került veszélybe. Szükség van a párbeszédre, nem szabad fekete-fehér sémákban gondolkodni. Voltaire bölcs gondolataira szeretnék utalni. „Egyetlen szavával sem értek egyet”, mondta vitapartnerének, „de az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy véleményét szabadon elmondhassa.” Nekünk ma bölcs Deák Ferenci értelemben vett kiegyező politikára van szükségünk, nem csatabárdokra, bűnbak- és ellenségkeresésre. Zsákutcába jutunk, és a végzetes egypártrendszerű nemzeti tanácsnál kötünk ki, ha nem vesszük figyelembe a kisebbségi törvényt bírálók szavait. Lelkiismeretesen át kell tanulmányozni bírálatukat. Keresse mindkét oldal az egységet erősítő kompromisszumot. Meggyőződésem, hogy a bírálók szavaiban vannak hasznosítható megjegyzések, amelyek a közösen, vagyis a Magyar Koalíció által elfogadott dokumentumokon alapulnak. Igaz, most már nem lehet maradéktalanul helyrehozni a törvény hiányosságait, de javítani még lehet rajta. Minden olyan kompromisszum, amely az egységet erősíti – jó kompromisszum. Ennek érdekében javaslom, hogy üljenek össze a Magyar Koalíció pártjai, nyerjék meg azokat a pártokat is, akik nem tagjai a koalíciónak, vonják be a munkába a kisebbségvédelemmel foglalkozó civil szervezeteket, s a kölcsönös bizalom jegyében alakítsanak egy új szakértői bizottságot, amely jobb légkört alakít ki, módosításokat végez, ott ahol még lehet, s rajta tartja a szemét a kormányrendeleteken. Annál is inkább, mert semmi sem olyan tökéletes, hogy ne lehessen javítani rajta. A régi bizottság széthúzást szült, merjük remélni, hogy az új az összetartozást erősíti.
A másik dolog, amire apellálni szeretnék az a bizalomerősítő program. Ne azoktól az aktivistáktól várjunk csodát, akik majd begyűjtik a választási adatlapokat, hanem a saját erkölcsi hitelünktől, a tiszta és őszinte beszédtől. Ezért, önkritikus elemzés után, be kell vallani az elmúlt hét év tévedéseit. Az elektoriális választási rendszer bevezetése miatt elodázhatatlan a mielőbbi bocsánatkérés a választópolgárok kiskorúsítása miatt.  A választók bizalmának visszanyerése érdekében ki kell mondani, hogy ilyesmi soha többé ne ismétlődjön meg. Tegyünk nyilvánosan számon kérhető ígéretet: nem olyan nemzeti tanácsot akarunk, mint a jelenlegi, hanem demokratikus és plurális testületet kívánunk létrehozni, amelynek az ülésein nyílt vita folyik, szembesülnek az érvek és az ellenérvek, annak érdekében, hogy ne csak egy szűk réteg érezze jól magát, hanem a közösség minden egyes tagjának érdekét szolgálja.  Az elmúlt hét évben sokat vesztettünk, most gyors megtisztulásra van szükség, hogy ne veszítsünk el még hét esztendőt. Mi pórul jártunk, de többé nem engedhetjük meg magunknak, hogy elpazaroljuk a jövendő nemzedékek politikai tőkéjét.