Janus-arcú Szerbia
Az újságokban olvasom, hogy a tegnapi nap folyamán, július 13-án az újvidéki Exit zenei fesztiválnak 45 ezer látogatója volt a péterváradi várban.  Négy nap alatt összesen félmillió jegyet adtak el, s a rendezvénysorozaton mintegy 500 énekes és zenész lépett fel, el. De ennél is fontosabb, hogy a fesztivál idején Újvidék új arculatot kapott, a nyugati fiatalok özönlenek. Közel 10 000 angliai fiatal tartózkodik a városban.
A médiapropaganda is nagy. Az állami televízió hetek óta azt sugallja, hogy legyünk barátságosak és szívélyesek a külföldiekkel, hogy azok szép emlékekkel távozzanak Szerbiából. Ez egyébként állandóan visszatérő téma, a szívélyesség, az udvariasság patrióta feladat lett, s a külföldiek el is érzékenyülnek, hiszen másmilyen Szerbiára számítottak. Az emberek ténylegesen barátságosak, csak Koszovóról nem szabad beszélni.
A politikusok felkarolták a rendezvényt, hiszen úgy vélik, ez is hozzájárul Szerbia új arculatának kialakításához. Ez az arc pedig furcsa, igazi Jánus arc. Egyszerre akarja Koszovót visszaterelni Szerbiába, s minden áron csatlakozni akar az Európai Unióhoz. A négyszemközti beszélgetésben még a legelvakultabb nacionalista is bevallja, hogy ez lehetetlen, ám nyilvánosan alig akad néhány ember, aki kimondja. A „nemzet atyja”, Dobrica Cosic legújabb könyvében a koszovói albánokat Európa hulladékának nevezi, s amikor az újságírók megkérdezték Boris Tadic köztárssági elnököt, mi a véleménye erről az állításról, ő hitetlenkedve csóválja a fejét, s azt állítja, hogy kizárt dolog, hogy a nagy szerb író ilyesmit leírt volna. Az ország egyszerre akar szoros kapcsolatot Oroszországgal és az Európai Unióval, ám a közbeszédben Amerikát és az EU-t bírálni kell, viszont Oroszországot és Putyint csak dicsérni szabad. Aki másképpen beszél, az nem patrióta. A minap a belgrádi Nők feketében nevű civil szervezet a belgrádi Köztársaság téren megemlékezett a srebrenicai genocídiumról, mire a szélsőjobboldal ugyanazon a téren ellentüntetést szervezett,  gyalázta a tüntető nőket s  a srebrenicai genocídiumot éltette. A rendőrség tétlen volt, amiben nincs semmi meglepő, hiszen a szélsőjobb egyre inkább elfoglalja a szerbiai utcákat. Az állami szervek tehetetlenül szemlélik az eseményeket, rendkívül elnézőek a szélsőjobbal szemben, hiszen azoknak az eszméi nincsenek túl távol az uralkodó eszméktől. Ezenkívül Szerbiában nincs modern baloldali párt, a hatalmi koalíció ugyanúgy a jobboldalon foglal helyet, mint az ellenzék, a különbség csupán a nemzeti program intenzitásában mutatkozik meg.
A derűs Szerbia mögött tehát egy komor Szerbia sztrázsál.
Az Exit fesztivál egyébként ezen a nyáron ünnepli jubileumát. Tíz évvel ezelőtt, vagyis Milosevic idején – rendezték meg először, akkor a milosevici sajtó kozmopolitizmussal, nemzetidegenséggel, Nyugat-majmolással vádolta. Újvidéken az ellenzéki pártok álltak a város élén, úgyhogy a rendezvényt lehetetlen volt betiltani, megtartották, de erősen megosztotta a várost. A lakosság egyik része az Exit ellen volt, a másik pedig vele. Így volt ez a következő évben, 2000 júliusában is, de október 5-e, vagyis Milosevic bukása után megváltozott az Exit státusa. A politikusok felkarolták a fesztivált, először a volt ellenzékiek, aztán a volt ellenfeleik is fokozatosan behódoltak. Kostunica Szerb Demokrata Pártja egy ideig morgolódott, a nemzeti identitást féltette, de idővel ők is lecsillapodtak. Ez az egyedüli intézmény, amelyet nem vádolnak azzal, hogy Soros György pénzelte őket,
2004-ben Újvidéken a jobboldali nacionalista Szerb Radikális Párt vette át a hatalmat, s az új polgármesterasszony meglepő szívélyességgel támogatta a városi költségvetésből a zenei fesztivált. Tartományi szinten a Demokrata Párt volt a hangadó, ők sem sajnálták rá a pénzt. Kostunica kormányfő sem volt spórolós, szép összeggel járult hozza a fesztivál megrendezéséhez.  Az Exit története szemlélteti legjobban a szerbiai politikai élet történetét. Milosevic korában a szerb társadalom megosztott volt, ám ma olyan nagy egységet ért el, amiről az egységet hirdető Milosevic még álmodni sem mert. Nincs többé jobboldal, de baloldal se, csak a nemzeti egységet kovácsoló patrióták vannak.
Boris Tadic megteremtette a nagy nemzeti egységet, s azóta az Exit állandó csapdahelyzetben van, mint mindenki, aki nem csatlakozni akar a nemzeti egységhez.
A fesztivál fiatal közönsége mindezt némi derűvel szemléli. A nyugatiak nem is értik, miről van szó, ők egy vad és ellenséges Szerbiába indultak, s egy kedélyes, nyugatias országban találták magukat. A szerbiai fiatalok tudják, hogy miről van szó, de pragmatikusan viselkednek, nem beszélnek a kényes kérdésekről. Az új imázs a nyugati diplomatákat is elégedettséggel tölti el. A fiatalok pedig máson törik a fejüket. A fesztivál kísérőrendezvényei közé tartoznak a pódiumbeszélhetések, amelyek eléggé látogatottak. Az egyiken felléptem én is, láttam, hogy őket csak egy dolog érdekli. Mikor szünteti meg az Európai Unió a beutazási vízumot? A szerb fiatalok az angol mellett tömegesen tanulnak németül is, mert abban bíznak, hogy Németországban könnyebben találnak munkát. Orvosokról, mérnökökről, informatikusokról van szó. Az egyik kávézóban megtapsolták Solanát, amikor bejelentette, hogy hetek kérdése, s a szerbiai polgárok vízum nélkül utazhatnak az EU-ba. Tíz évvel ezelőtt ugyanez a Solana jelentette be, hogy a NATO bombázni fogja Szerbiát. A vízum fontosabb, mint a bombák.
Az ország tehát tele van ellentmondással. Látszatra barátságos, de mélyen sértődött. A fiatalok a nyugatra vágynak, de Putyint dicsérik. Nem csak a szláv szolidaritás és nem csak az ortodox vallás miatt, hanem azért is, mert rendet teremtett Oroszországban. Szerbiában is erre lenne szükség, hallom úton-útfélén. A sajtóban egyre többször elhangzik az aggályos utalás arra, hogy Szerbia a diktatúra küszöbén áll, a kilencvenes években elmaradt a bársonyos forradalom, de az új ezredévben beköszönthet a bársonyos diktatúra, amelynek a szálláscsinálója a bársonyos nacionalizmus lenne. A minap jelent meg Andrija Matic, fiatal író regénye, a Búvónyílás, amely arról, hogy milyen lesz Szerbia 2020-ban. Az angol nyelvet, az internetet betiltják, a melegeket
pedig nyilvánosan végzik ki. Az ortodox egyház nagy hatalomra tesz szert. A kritikusok megjegyzik, hogy ezen az úton halad Tadic Szerbiája. A rendet leginkább a szélsőséges nacionalisták követelik. Legyen Szerbiában rend, azonban ők is a nyugat felé veszik az útirányt. Legutóbb az egyik szélsőjobb szervezet vezetője Goran Davidovic Triesztben talált menedékre, ahol azzal védekezett, hogy az emberi jogokért folytatott küzdelme miatt kiéri kiadatását a szerbiai bíróság.
A fiatalok többsége azonban az apolitikusságot színlelve várja a vízummentességet. Arra számítanak, hogy felelevenednek a régi rokoni, baráti kapcsolatok, s ennek köszönve könnyebben találnak munkát nyugaton. A számítás reális, hiszen jelenleg vagy félmillió szerbiai vendégmunkásdolgozik a Nyugaton.
Sok vajdasági magyar rokonsága is ott telepedett le, s nem számít visszajönni. A vízummentesség a vajdasági magyar fiatalokat is érdekli. Míg a kilencvenes években a fiatalok Magyarország felé vették az irányt, addig újabban inkább Nyugat felé tartanak. Kivételt képeznek azok, akik anyaországi ösztöndíjat élveznek, ők biztosan maradnak, hiszen visszatérve nehezen találnák fel magukat, legtöbben rosszul beszélnek szerbül, nincs megfelelő kapcsolatrendszerük, nibt a maradás. Esetleg onnan mennek tovább valamelyik nyugati államba. A maradók egy része szintén a nyugati munkavállalásról gondolkodik, a másik pedig ragaszkodik a szülőföldhöz. A fiatalok körében csökken az anyaországi nosztalgia, s növekszik a szülőföldön maradás pátosza. Ha Szerbia polgárai vízummentességet élveznek, akkor a vajdasági magyar kisebbség és az anyaország kapcsolatrendszere olyan lesz, mint a kilencvenes évek előtt. Ebben az új helyzetben a kettős állampolgárság kérdését is higgadtabban szemlélik. Hogy ez milyen irányt vesz, azt még nehéz pontosan megjósolni, tény azonban, hogy a szimbolikus politika egyik vívmányáról, a magyar igazolványról, ma már nem beszél senki.
Megjelent a Mózgó Világ  2009. augusztusi számában
Az újságokban olvasom, hogy a tegnapi nap folyamán, július 13-án az újvidéki Exit zenei fesztiválnak 45 ezer látogatója volt a péterváradi várban.  Négy nap alatt összesen félmillió jegyet adtak el, s a rendezvénysorozaton mintegy 500 énekes és zenész lépett fel, el. De ennél is fontosabb, hogy a fesztivál idején Újvidék új arculatot kapott, a nyugati fiatalok özönlenek. Közel 10 000 angliai fiatal tartózkodik a városban.
A médiapropaganda is nagy. Az állami televízió hetek óta azt sugallja, hogy legyünk barátságosak és szívélyesek a külföldiekkel, hogy azok szép emlékekkel távozzanak Szerbiából. Ez egyébként állandóan visszatérő téma, a szívélyesség, az udvariasság patrióta feladat lett, s a külföldiek el is érzékenyülnek, hiszen másmilyen Szerbiára számítottak. Az emberek ténylegesen barátságosak, csak Koszovóról nem szabad beszélni.
A politikusok felkarolták a rendezvényt, hiszen úgy vélik, ez is hozzájárul Szerbia új arculatának kialakításához. Ez az arc pedig furcsa, igazi Jánus arc. Egyszerre akarja Koszovót visszaterelni Szerbiába, s minden áron csatlakozni akar az Európai Unióhoz. A négyszemközti beszélgetésben még a legelvakultabb nacionalista is bevallja, hogy ez lehetetlen, ám nyilvánosan alig akad néhány ember, aki kimondja. A „nemzet atyja”, Dobrica Cosic legújabb könyvében a koszovói albánokat Európa hulladékának nevezi, s amikor az újságírók megkérdezték Boris Tadic köztárssági elnököt, mi a véleménye erről az állításról, ő hitetlenkedve csóválja a fejét, s azt állítja, hogy kizárt dolog, hogy a nagy szerb író ilyesmit leírt volna. Az ország egyszerre akar szoros kapcsolatot Oroszországgal és az Európai Unióval, ám a közbeszédben Amerikát és az EU-t bírálni kell, viszont Oroszországot és Putyint csak dicsérni szabad. Aki másképpen beszél, az nem patrióta. A minap a belgrádi Nők feketében nevű civil szervezet a belgrádi Köztársaság téren megemlékezett a srebrenicai genocídiumról, mire a szélsőjobboldal ugyanazon a téren ellentüntetést szervezett,  gyalázta a tüntető nőket s  a srebrenicai genocídiumot éltette. A rendőrség tétlen volt, amiben nincs semmi meglepő, hiszen a szélsőjobb egyre inkább elfoglalja a szerbiai utcákat. Az állami szervek tehetetlenül szemlélik az eseményeket, rendkívül elnézőek a szélsőjobbal szemben, hiszen azoknak az eszméi nincsenek túl távol az uralkodó eszméktől. Ezenkívül Szerbiában nincs modern baloldali párt, a hatalmi koalíció ugyanúgy a jobboldalon foglal helyet, mint az ellenzék, a különbség csupán a nemzeti program intenzitásában mutatkozik meg.
A derűs Szerbia mögött tehát egy komor Szerbia sztrázsál.
Az Exit fesztivál egyébként ezen a nyáron ünnepli jubileumát. Tíz évvel ezelőtt, vagyis Milosevic idején – rendezték meg először, akkor a milosevici sajtó kozmopolitizmussal, nemzetidegenséggel, Nyugat-majmolással vádolta. Újvidéken az ellenzéki pártok álltak a város élén, úgyhogy a rendezvényt lehetetlen volt betiltani, megtartották, de erősen megosztotta a várost. A lakosság egyik része az Exit ellen volt, a másik pedig vele. Így volt ez a következő évben, 2000 júliusában is, de október 5-e, vagyis Milosevic bukása után megváltozott az Exit státusa. A politikusok felkarolták a fesztivált, először a volt ellenzékiek, aztán a volt ellenfeleik is fokozatosan behódoltak. Kostunica Szerb Demokrata Pártja egy ideig morgolódott, a nemzeti identitást féltette, de idővel ők is lecsillapodtak. Ez az egyedüli intézmény, amelyet nem vádolnak azzal, hogy Soros György pénzelte őket,
2004-ben Újvidéken a jobboldali nacionalista Szerb Radikális Párt vette át a hatalmat, s az új polgármesterasszony meglepő szívélyességgel támogatta a városi költségvetésből a zenei fesztivált. Tartományi szinten a Demokrata Párt volt a hangadó, ők sem sajnálták rá a pénzt. Kostunica kormányfő sem volt spórolós, szép összeggel járult hozza a fesztivál megrendezéséhez.  Az Exit története szemlélteti legjobban a szerbiai politikai élet történetét. Milosevic korában a szerb társadalom megosztott volt, ám ma olyan nagy egységet ért el, amiről az egységet hirdető Milosevic még álmodni sem mert. Nincs többé jobboldal, de baloldal se, csak a nemzeti egységet kovácsoló patrióták vannak.
Boris Tadic megteremtette a nagy nemzeti egységet, s azóta az Exit állandó csapdahelyzetben van, mint mindenki, aki nem csatlakozni akar a nemzeti egységhez.
A fesztivál fiatal közönsége mindezt némi derűvel szemléli. A nyugatiak nem is értik, miről van szó, ők egy vad és ellenséges Szerbiába indultak, s egy kedélyes, nyugatias országban találták magukat. A szerbiai fiatalok tudják, hogy miről van szó, de pragmatikusan viselkednek, nem beszélnek a kényes kérdésekről. Az új imázs a nyugati diplomatákat is elégedettséggel tölti el. A fiatalok pedig máson törik a fejüket. A fesztivál kísérőrendezvényei közé tartoznak a pódiumbeszélhetések, amelyek eléggé látogatottak. Az egyiken felléptem én is, láttam, hogy őket csak egy dolog érdekli. Mikor szünteti meg az Európai Unió a beutazási vízumot? A szerb fiatalok az angol mellett tömegesen tanulnak németül is, mert abban bíznak, hogy Németországban könnyebben találnak munkát. Orv
osokról, mérnökökről, informatikusokról van szó. Az egyik kávézóban megtapsolták Solanát, amikor bejelentette, hogy hetek kérdése, s a szerbiai polgárok vízum nélkül utazhatnak az EU-ba. Tíz évvel ezelőtt ugyanez a Solana jelentette be, hogy a NATO bombázni fogja Szerbiát. A vízum fontosabb, mint a bombák.
Az ország tehát tele van ellentmondással. Látszatra barátságos, de mélyen sértődött. A fiatalok a nyugatra vágynak, de Putyint dicsérik. Nem csak a szláv szolidaritás és nem csak az ortodox vallás miatt, hanem azért is, mert rendet teremtett Oroszországban. Szerbiában is erre lenne szükség, hallom úton-útfélén. A sajtóban egyre többször elhangzik az aggályos utalás arra, hogy Szerbia a diktatúra küszöbén áll, a kilencvenes években elmaradt a bársonyos forradalom, de az új ezredévben beköszönthet a bársonyos diktatúra, amelynek a szálláscsinálója a bársonyos nacionalizmus lenne. A minap jelent meg Andrija Matic, fiatal író regénye, a Búvónyílás, amely arról, hogy milyen lesz Szerbia 2020-ban. Az angol nyelvet, az internetet betiltják, a melegeket pedig nyilvánosan végzik ki. Az ortodox egyház nagy hatalomra tesz szert. A kritikusok megjegyzik, hogy ezen az úton halad Tadic Szerbiája. A rendet leginkább a szélsőséges nacionalisták követelik. Legyen Szerbiában rend, azonban ők is a nyugat felé veszik az útirányt. Legutóbb az egyik szélsőjobb szervezet vezetője Goran Davidovic Triesztben talált menedékre, ahol azzal védekezett, hogy az emberi jogokért folytatott küzdelme miatt kiéri kiadatását a szerbiai bíróság.
A fiatalok többsége azonban az apolitikusságot színlelve várja a vízummentességet. Arra számítanak, hogy felelevenednek a régi rokoni, baráti kapcsolatok, s ennek köszönve könnyebben találnak munkát nyugaton. A számítás reális, hiszen jelenleg vagy félmillió szerbiai vendégmunkásdolgozik a Nyugaton.
Sok vajdasági magyar rokonsága is ott telepedett le, s nem számít visszajönni. A vízummentesség a vajdasági magyar fiatalokat is érdekli. Míg a kilencvenes években a fiatalok Magyarország felé vették az irányt, addig újabban inkább Nyugat felé tartanak. Kivételt képeznek azok, akik anyaországi ösztöndíjat élveznek, ők biztosan maradnak, hiszen visszatérve nehezen találnák fel magukat, legtöbben rosszul beszélnek szerbül, nincs megfelelő kapcsolatrendszerük, nibt a maradás. Esetleg onnan mennek tovább valamelyik nyugati államba. A maradók egy része szintén a nyugati munkavállalásról gondolkodik, a másik pedig ragaszkodik a szülőföldhöz. A fiatalok körében csökken az anyaországi nosztalgia, s növekszik a szülőföldön maradás pátosza. Ha Szerbia polgárai vízummentességet élveznek, akkor a vajdasági magyar kisebbség és az anyaország kapcsolatrendszere olyan lesz, mint a kilencvenes évek előtt. Ebben az új helyzetben a kettős állampolgárság kérdését is higgadtabban szemlélik. Hogy ez milyen irányt vesz, azt még nehéz pontosan megjósolni, tény azonban, hogy a szimbolikus politika egyik vívmányáról, a magyar igazolványról, ma már nem beszél senki.
Megjelent a Mózgó Világ  2009. augusztusi számában