(A valóságos eseményekkel való esetleges hasonlóság a puszta véletlen műve)

11.
Annamária legtöbbet abban a teremben tartózkodott, amelyben a kiállított tárgyak, újságcikkek és fotódokumentumok a város felszabadításának történetéről árulkodtak. Félszegen pillantott a sarokban kiállított sárguló fénykép irányába.  Jól látszott a fotón az erkély, ahol vagy tízen álldogáltak, a kép középen magasba emelt karral a szónok, a nagyapa, aki a bevonuló partizánokat üdvözölte. Amikor nem volt látogató, és ideje is megengedte besurrant a terembe. Nagyapa a vászonból készült satyakot, elől, a homlokára tolta, amit ötágú vörös csillag díszített. A háttérben nagy betűs felirat: „Halál a fasizmusra – szabadság a népnek.” Csodálattal nézte vézna nagyapját, mert ezen a kinagyított fotón jól látszott, hogy az arca mennyire beesett, fáradt testtartásából pedig lerítt, hogy nehezére esik az ácsorgás.
Annamária soha senkinek sem árulta el, hogy kit ábrázol a fotó, még az igazgatónak sem dicsekedett vele. Otthon az íróasztalfiók mélyén, őrizte a másik fényképet, amely egy másik erkélyt ábrázolt. Azon a képen is a nagyapa volt, egy újvidéki erkélyen állt, amelyen a szónok Horthyi bevonulását üdvözölte. Nagyapa bocskaiba, magasba emelt karokkal a második sorban állt. A háttérben nagy betűkkel írta, hogy „Éljen az országegyesítő Horthy Miklós”.  Újszülött kisfia éppen két hónapos volt. A szebb jövő reményében keresztelői lakomát csapott, Miklós névre keresztelte a gyermeket, egy pillanatra sem titkolva, hogy Horthy Miklós tiszteletére tette.
Nagyapa lelkesedése idővel alábbhagyott. Látta, amint 1942-ben a zsidókat, a szerbeket, meg a romákat a befagyott Duna partjára terelték, jókora léket fúrattak a jégen, majd a lék előtt egyenként főbe lőtték őket. Áldozataik élettelen testét elnyelte a jeges víz. Talán színlelte volna, hogy nem tud semmiről, és semmi köze hozzá, ha nem értesült volna arról, hogy szomszédját, Jovanović Aleksandar, szerb kereskedőt is letartóztatták. Egy életen át a legnagyobb egyetértésben, együtt üzleteltek. Mindhiába próbálkozott szomszédja érdekében eljárni, a városi hivatalnokok emberszámba sem vették; mi több, egyik alkalommal ráförmedtek, hogy takarodjék, mert különben megjárhatja. Azzal vigasztalódott, hogy Jovanović szomszéd felesége, Ivanka, miután megtudta, hogy a férjét az utcán letartóztatták, hozzájuk menekült. A család szó nélkül befogadta, így legalább egy életet megmentett.
Nagyapa úgy mérte fel a helyzetet, hogy néhány nap alatt véget érnek a borzalmak. A fülébe jutott, hogy már Pesten is interveniáltak, miszerint sürgősen le kell állítani az öldöklést. A razzia valóban megszűnt, azonban a körülmények semmi jóval sem kecsegtettek. A szomszédasszony remegő hangon kérlelte nagyapát, hogy maradhasson, bújtassa a háború végéig, ami már nincs túl messze. Rövidesen vége lesz, csillant meg a szeme. A nagyapa nem értetette, mit is akar mondani Ivanka. Rendszeresen olvasta az újságokat, titokban hallgatta a londoni rádió híradásait, de nem tudott hinni, mint a kezdetekben, hogy Hitler közel van a győzelemhez. Legyintett, és azzal vigasztalódott, hogy a történtek soha többé nem ismétlődhetnek meg. Ekkor váratlanul az asszony beismerő vallomást tett, miszerint ő is, meg a férje is kommunisták, és szerinte ez a magyarok tudomására jutott, bizonyára beárulta őket valaki, ezért ha felfedik hollétét, biztos halál vár rá. Életveszélyes vagyok. Ennek ellenére is rejteget szomszéd, kérdezte.
A nagyapa szó nélkül, bólintott. A szomszédasszony a vendégszobába húzódott meg. A biztonság miatt, Ivanka magára zárta az ajtót, és csak a háziakkal egyeztetett jelre nyitotta ki. Törökné a cselédlány tudomására hozta, hogy azt a hátsó vendégszobát egy ideig nem kell takarítani, nem is fűtik, mert ezekben a zűrzavaros időkben nem várnak vendégeket. Végtére is háború van, és takarékoskodni kell. Ivanka éjjel-nappal a lezárt szoba foglya volt, szerényen viselkedett, mígnem egyszer azzal az ötlettel hozakodott elő, hogy nagyapa szerezzen egy jó rádiókészüléket, amelyen a moszkvai adót is fogni lehet. Nagyapa elővigyázatosan puhatolódzott a városban. Végül egy régi munkatársán keresztül sikerült találni egy erős rádiókészüléket. Mielőtt még Ivanka búcsút vett volna tőlük, nyomatékosan megismételte: rövidesen vége lesz a háborúnak. Aztán eltűnt. Megszökött, könnyebbült meg nagyapa, biztosan a kommunistáknál kötött ki.
Hogy az asszonynak nyomós oka volt bujdosni, az abból is egyértelművé vált, hogy a szomszédos villába egy magas rangú honvédtiszt költözött. Kisvártatva tiszteletét tette Törökéknél. Egy nagy tábla pesti csokoládét hozott Miklósnak. A kis Horthyinak, mondta kedélyesen. Elragadtatással mesélt a szép, kényelmes lakásról, és bevallotta, hogy soha nem volt alkalma ilyen fényűző körülmények között élni. Felesége nem győzi csodálni az értékes bútordarabokat, a drága étkészleteket, a szebbnél szebb ruhaneműt, a pazar holmit. Bizony, jól megszedték magukat ezek a kommunisták, folytatta a tiszt, és a nagyapa meghökkent tekintetét látva bizalmasan rákérdezett, előzőleg tapasztalt-e valami gyanúsat.
Ugyanolyan kereskedő volt, mint a többi, válaszolta a nagyapa közömbösséget színlelve, semmi kétes dolgot nem érzékeltem náluk. Tulajdonképpen nem is nagyon társalogtunk más témáról, mint az üzleti életről – így nagyapa. Hát igen, mindjárt gondoltam, jegyezte meg az új szomszéd. Ezek, tökéletes kiképzést kaptak Moszkvában, ügyesen leplezték magukat. Bizonyára nem tudja, hogy a szomszédja nem akármilyen kommunista volt, hanem a legfelsőbb körökhöz tartozott. Még az az információ is a tudomásunkra jutott, hogy Titóhoz oltalma alatt állt, oda készült. A feleség is ugyanabba a bandába tartozott, nyilván ő is Titóhoz szökne át, de remélem, a mieink meghiusítjuk a tervét, hogy megmentőjéhez jusson, jelentette ki az új szomszéd.
Attól a naptól kezdve, nagyapa hallgatag lett. Egyre gyakrabban panaszkodott arra, hogy erős szorítást, időnként pedig szúrást érez a mellkasában, meg hogy éjjelente szívdobogásra ébred és légszomja van. A család unszolására felkereste az orvosát, aki alaposan megvizsgálta majd megfigyelés alá vette. Heti rendszerességgel ellenőrizte. Minden egyes alkalommal megnyugtatta, hogy semmi rendellenességet nem észlelt, a mellkasi fájdalmat pedig bizonyára a napi izgalmak okozzák. Nagyapa némán bólogatott a doktornak. A vizit után, nem lett okosabb, viszont kedélyállapota egyre romlott. Vagy magába roskadva ült vagy céltalanul botorkált. Egyre inkább hanyagolta az üzlet körüli teendőket.
Közelegtek az oroszok meg a szerb partizánok. A szomszéd tiszt búcsúlátogatást tett nagyapánál, akit arra biztatott, hogy tartson ki magyarsága mellett. Nem tart ez sokáig, mondta és szalutált az öregúr előtt, majd egy teherautónyi bútorral, a szervizekkel meg az evőeszközökkel, és a többi értékes holmival Budapestre menekült.
Nagyapa magába roskadva ült az ágy szélén, nehezen lélegzett, zihált, amikor a segéd jelentkezett és megkérdezte, hogy kinyissa-e az üzletet.
A továbbiakig maradjon zárva, és ne feledd fiam, jól húzd le a redőnyöket.
Egy hét múlva, váratlanul a szerb asszony köszöntött rá. Egyenruhában volt, a derékszíjon revolvertok lógott az oldalán. Hálálkodott nagyapának a rejtegetésért. Ő nem felejt, ezért a bátorságért nagyapa minden elismerést megérdemel, sőt, személyesen fog gondoskodni arról, hogy ezt meg is kapja. Máris intézkedett és javasolta az illetékeseknek, hogy válasszák be nagyapát abba a bizottságba, amely a felszabadítókat fogadja. Amikor az elvtársaknak megmagyarázta, hogy miért ajánlja éppen őt, akkor azok egyhangúlag elfogadták a felterjesztést.
A váltáskajából egy partizánsapkát vett elő, ötágú vörös csillag díszítette. Az asztalra tette. Délután tartják meg a bevonulási ünnepséget, nem kell kiöltözni, csak ezt a sapkát vegye fel. Mindannyian egyforma partizánsapkában fogunk állni az emelvényen, lelkendezett. Gyalogolni sem kell, személyesen jön nagyapáért a katonai dzsippel – jelentette be és elviharzott.
A váratlan találkozás kimerítette. Legszívesebben visszafeküdt volna az ágyba, de nem tette, mert attól tartott, hogy nem lesz ereje felkelni.
Ült a székben, tekintete az üzleti könyveken révedezett, miközben olyan érzés kerítette hatalmába, hogy mindennek vége.
A felesége egyre csak vigasztalta. Nem biztos, hogy ilyen kilátástalan minden, ki tudja, mit hoz a jövő, látod, a kommunisták befogadnak, meghálálják a jóságodat.
Nagyapa csak kelletlenül csóválta a fejét.
Amikor beült a katonai terepjáróba, megfogta volt szomszédasszonya karját és utolsó erejét összeszedve, megkérdezte. Ugye nem lesz semmilyen bosszú?
A szerbasszony megnyugtatta. Miféle bosszú? Új világ születik. Aki nem emelt fegyvert az új hatalomra, annak a proletárok mindent megbocsátanak.
Azon a délutánon, a második sorban ácsorgott az erkélyen, partizánsapkával a fején. Hitetlenkedve bámulta a lelkes tömeget. Pontosan így nézett ki néhány évvel ezelőtt, ilyen volt akkor is, gondolta magában.
Másnap a segéd diadalmas mosollyal kopogtatott az ajtón. Láttam a nagyapát az erkélyen, csodálatos volt, áradozott és a felől érdeklődött, hogy kinyissa-e az üzletet.
A nagyapa a fejét rázta.
Két nap múlva a hajnali órákban puskatussal katonák verték a zsalugátert, és név szerint nagyapát keresték. Látva a fegyvereseket, gondosan felöltözött, miközben a katonák parancsnoka toporzékolt, hogy ne húzza az időt, úgysem menekül meg. Az öreg elkészült, a katonák intettek neki, másszon fel a teherautóra. Nem bírt, mire a parancsnok odaszólt a bakáknak, hogy emeljék fel. Bezzeg, amikor a Horthyt ünnepelted akkor fürge voltál, amikor a fasisztákkal kollaboráltál nem kínzott a reuma.
A teherautó felzúgott. Amint tehette, nagyanya fejvesztve rontott a szerb asszonyra, hogy elpanaszolja a történteket. Ivanka gyorsan összekapta magát és elrohant, mint mondta, a parancsnokságra.
Késő délután kopogtatott.
Elkéstem, mondta. Csak annyit sikerült elérni, hogy ne lakoltassák ki őket. Az üzletet azonban elveszik. De, ne aggódjatok, vigasztalta a nagyanyát, Miklósról gondoskodni fogok. Mintha a saját fiam lenne, tette hozzá.

12.
A Városi Múzeum igazgatója berendelte Annamáriát, hogy tudassa vele: tekintélyes budapesti vendégek érkezését várják, mint jelezték, írók is lesznek a delegáció tagjai között, akiket Annamária fog kalauzolni. Magyarul kellene nekik előadni városunk történetét. A kiállított helytörténeti térképek és tárgyak segítségével rövid, velős történelmi visszapillantást adni, mondjuk fél órában és egy pár percnyit fordítani a város jelenére. Erről bővebben úgyis fognak hallani, mert az író uraknak gazdag programjuk van, mondta, aztán hirtelen Annamária mellének szegezte a kérdést: Biztos, hogy folyékonyan beszélsz magyarul? Anyanyelvi szinten?! Nem szeretném, ha leégnénk, mint az urbanisták, akik közül – állítólag – ketten is tudtak magyarul, egészen tegnap délutánig, amikor városnézés közben kiderült, hogy hasznavehetetlenek. Egyikük sem tudott megmukkanni, ami igen kellemetlen szituációt eredményezett, mert bemutatkozáskor a vezetéknevük arról árulkodott, hogy színtiszta magyarok.
Annamária készségesen bólintott. Apja kívánságára, anno magyar gimnáziumot végzett. Tökéletesen ismeri a magyar szakirodalmat, mint ahogy azt, az életrajzában is feltüntette. Ez volt a munkahely megszerzésének a feltétele, tette hozzá tapintatosan, utalva rá, hogy ő ezeknek a követelményeknek eleget tett. Hát igen, feltétel, kívánalom, rátermettség – morgolódott az igazgató – de hiszen, ki az istennek van ideje mindezt, minden egyes jelentkező esetében ellenőrizni. Az a fontos, tért vissza szigorúan a témára, hogy ne hozz szégyent a fejünkre, had lássák azok a magyar írók, milyen sokszínű, toleráns város látja őket vendégül. Az a tény vezéreljen, hogy multikulturális városunkban, a több mint tíz nemzet, háromszáz éven át békében és egyetértésben élt, egymással és egymás mellett – okította – majd intett a lánynak, hogy mehet felkészülni a vendégek fogadására.
Annamária kissé izgatottan sétált le-föl a múzeum hatalmas termeiben, miközben gondolataiba merült. Mit mondjon a magyaroknak? A nagyapja, meg az apja emléke jutott eszébe. Ők sem tudták pontosan mi az igazság, és kérdés, hogy van-e egyáltalán. Most ő vizsgázik abból, hogy gyávának vagy hősnek született-e. Mondja el, hogy a hős nagyapa tömegsírban nyugszik? A folyosón lépéseket hallott. Vagy tízen tűntek fel. Olyan idősek lehettek, mint ő, harmincon aluliak. Jó előjel – gondolta – bizonyára nem igen érdekli őket a téma, minek következtében nem fognak kellemetlen kérdésekkel ostromolni, inkább udvariasan végighallgatják, majd bámészkodnak egy kicsit, aztán pedig iszkolnak kifelé. Az írók mögött megpillantotta az igazgatót, aki egy csinos, idegen hölgy társaságában lépett a terembe. Halk, remegő hangon üdvözölte a vendégeket, majd a lényegre tért.
A hajdani Pannon tenger térsége, avagy a Kárpát medence, akár Európa közepét is jelképezhetné, kezdte mondókáját, amikor észrevette, hogy az igazgató mellett lévő hölgy, halkan fordít. Kontrollál az igazgató, villant át amúgy is lámpalázas agyán, amit rejtegetni igyekezett, így hangosabban folytatta. A mappa szerint igen, Európa közepében vagyunk, a történelemi tények tükrében azonban nem, inkább peremvidékre kerültünk, a titokzatos, hisztérikus, kiszámíthatatlan limesre sodródtunk. Vonatkozik ez a meghatározás Újvidékre, a népvándorlások színterének számító mocsaras térség déli csücskére. A krónikák szerint, az első népcsoport, amely a Duna bal partján telepedett le, a jazig törzs volt. Ám, amilyen rejtélyes körülmények közepette bukkantak fel, olyan rejtélyesen tűntek el. Legvalószínűbb feltevés, hogy beolvadtak, az akkortájt errefelé portyázó római népcsoportba, akiktől védelmet vártak; a másik hipotézis szerint, esetleg hasonultak a hun törzsekbe, akiktől azt remélték, hogy békében hagyják őket. Mert, mint tudjuk, a rómaiak nagyon fontosak voltak, hiszen nekik köszönve jutott ide a római kultúra, minek folytán mi már akkor csatlakoztunk Európához. Tacitus feljegyzései szerint ezt a térséget, az előrenyomuló barbár törzsektől, két római légió is őrizte. Ennek ellenére, a barbárok egyre csak jöttek és maradtak. Megrekedtek és várták az újabb jövevényeket. Hatásszünetet tartott, míg végigmérte a hallgatóságot. Figyeltek. Voltaképpen mindenki barbár volt, aki erre a vidékre tévedt, folytatta bizonytalanul, majd félénken az igazgató felé pillantott. Végigrobajlottak itt a hunok, a gepidák, az avarok. Aztán, végre, megtelepedtek a szlávok, és csak később jöttek a magyarok, a tatárok, a törökök.
A rigómezei csatát, majd a mohácsi vészt követően, a térséget elözönlötték a törökök, ami végérvényesen meghatározta sorsunk alakulást. Akkor, amikor Európa szerte a nemzeti eszme kezdett gyökeret engedni, ennek a területnek az egyik része ingoványvidék, másik része pedig kietlen pusztaság volt. A törökök kegyetlenségei miatt az Árpád-kori magyar települések helyén nem maradt élő ember, sőt, még az elnevezések is feledésbe merültek, folytatta ismét kissé elbizonytalanodva, mivel nyomasztotta a gondolat, hogy talán ezt a történelmi tényt nem kellett volna emlegetni. Mindig a tényekkel van baj. Ki jött előbb, ki jött később. Teljes a zűrzavar, mert az egyik könyv így írja, a másik úgy. Volt rá eset, hogy hivatkozási alap nélkül, a saját szájuk íze szerint átírták a történelmet. Attól függ milyen beállítottságú a tényfeltáró. Ugyanez vonatkozik a főnökökre is. Az egyik igazgató ezt gondolja, a másik azt. Mély lélegzetet vett és folytatta: 1529. novemberében Szulejman seregeivel Bécs ostromából visszavonulóban, a Péterváraddal szemben elterülő síkságon, vagyis éppen azon a helyen ahol állunk, letáborozott.  Utóbb, megtelepedett itt néhány török család, majd keresztények is jöttek, főleg szerbek, akik a török elől menekülve, egyre nagyobb számban érkeztek. Körülnézett, mert úgy tűnt, mintha az író delegáció elpilledt volna. Persze, ez nekik nem fontos, gondolta. Az agónia egészen 1684-ig tartott, folytatta hangosabban, majd a szeme sarkából az igazgató meg a fordítónő felé pillantott, amikor az osztrák császári seregek visszafoglalták Péterváradot. A kisebb-nagyobb csatározások egészen 1716-ig folytatódtak, amikor Savoyai Jenő felszabadította az egész Bácskát. Még azokat a kis településeket is, amelyek a mai Újvidék helyén álltak. Ekkor kezdődött el, a hallatlan méretű betelepítés. A császári udvar tervszerűen cselekedett, hiszen érdekében állt, hogy ezen a területen is legyenek adófizető polgárai.
A legtömegesebben a török uralom elől menekülő, Bécs szolgálatába szegődő dél-szerbiai, koszovói szerb harcosok jöttek, akik a Péterváradi Sáncnak nevezett részben telepedtek le. Leopold osztrák császár, készségesen fogadta a fegyverforgatáshoz értő szerbeket, akik a határőrvidékeken jó szolgálatot tettek, Bécs valamint az egész Európa védelmezésében. Cserében az osztrák császártól anyagi privilégiumokat meg jogokat kaptak, éspedig hogy saját nemzeti közösségük ügyeit egyházi hatósságaik révén irányítsák. A katonák őrizték a limest, művelték a földet és üzleteltek. Az osztrák szolgálatban álló harcosok, kiváló városalapító polgároknak bizonyultak, akikből később nemzeti érzelmű szerbek lettek. Amikor eredeti szülőföldjük felszabadult, és megteremtődtek a feltételek a visszaköltözésre, a döntésen nem sokat gondolkodtak. Maradtak. Nem tértek vissza Koszovóba akkor sem, amikor onnan elüldözték a törököket. Ők voltak Vajdaság első őslakosai.
A törökök kiűzetése utáni nagy betelepítési hullám, több évszázadig tartó identitászavart hozott. A legnépesebb telepesek a szerbek, a magyarok és a németek voltak, de, alapjában véve, az egész Európából érkeztek kalandozók. Így született meg a mi kis multikulturális városunk, emelte fel a hangját Török Annamára. Nem a nemzeti többség állt szemben a nemzeti kisebbséggel, hanem olyan etnikai pluralitás született, amelyben nem volt többség vagy kisebbség.  Ilyen adottságok közepette, felvirágzott Újvidék gazdasága és kultúrája, amelyet sokan szerb Athénnak is neveztek. Tipikus kelet-közép-európai peremvidéki városként békében élt, mígnem a peremvidék, a limes neurózisával, meg az etnikai tarkaságból eredő, bizonytalan identitással lépett a 20. századba.
Évszázadokon át, gyanakodva méregették egymást a különféle nemzetek, idővel, azonban kénytelenek voltak elsajátítani az egymás mellett élés tudományát. Voltak családok, amelyikben az egyik fiú zsidónak vallotta magát, a másik németnek, a harmadik szerbnek vagy magyarnak. A civilizációs és kulturális különbségek csökkentek, ugyanakkor a politikai feszültségek növekedtek. Mindenki idegen volt, abbéli törekvése, hogy hirtelenjében váljon őshonossá nem ment. Egy személyben volt jövevény és bennszülött. Két életet élt: az idegenét és a tősgyökeresét, folytatta egyre kétségbeesettebben, mert az írók figyelme fellazul, láthatóan nem érdekelte őket Török Annamária előadása. Mire az igazgató közbeszólt, hogy a történelmi tények tükrében, ez a békés együttélés főleg az elnyomó Osztrák-Magyar Monarchia után bontakozott ki, és soha sem volt annyira látható, mint most, amikor Szerbia az európai útra tért. Javasolta, hogy a vendégek vessenek még néhány pillantást a kiállított tárgyakra, aztán indulhatnak a díszebédre, ahol kitűnő fruška-gorai borokkal várják őket, éppen olyan jó minőségűekkel mint amilyent, anno, Mária Teréziának szolgáltak fel. Erre aztán, a hatalmas teremben felharsant a taps, mire Török Annamária megszeppenve meghajolt és boldog volt, mert nem kellett a nagyapja és az apja koráról szólnia. Haladékot kapott.

13.
Annamáriát is természetesen meghívták a díszebédre, amelyen jó hangulat uralkodott. A múzeumigazgató puhárköszöntőjében,  hosszasan ecsetelte Tito elvtárs érdemeit, és elmondta, hogy neki köszönve épült újjá Újvidék városa. Új színház, új hidak új pályaudvar, új postaépület, s egy hatalmas sportcsarnok készült el rövid idő leforgása alatt. Tv-házat alapítottunk, amely magyarul is sugároz műsort. Tito elvtársnak köszönve, magyar nyelvű újságok és folyóiratok jelennek meg és több évtizeden keresztül folyamatos magyar nyelvű rádióműsort is sugározunk. A Duna partján új városrész született. Úgy vigyázzuk a testvériség-egységet, mint a szemünk fényét. Itt most mindenki egyenrangú, nincs kisebbség és többség. Az egész világnak példát mutatunk, mondta és emelte poharát. Külön felhívta a vendégek figyelmét a legjobb karlócai pincészetekből eredő borokra. Aztán, bemutatta a régió büszkeségét a Bermet nevű desszert bort, amit csak ezen a vidéken állítanak elő és még a Titanic itallapján is szerepelt.
A pincérek felszolgálták a jobbnál jobb balkáni falatokat. Ezt a sűrű levesfélét felénk, előételként fogyasztják, csorbának nevezzük, mondta az igazgató elégedetten. A nyugatiak mohón kanalazzák az újvidéki csorbát, amit általában forró házi lepénnyel szolgálnak fel. Aztán következtek a sültek, a csevapcsicsa, amit zöldhagymával vagy ajvarral tálalnak, a plyeszkavica, amihez kajmak dukál, majd desszertként baklávát kínáltak.
Az írók dicsérték az ízletes falatokat meg a jól csúszó borkülönlegességeket. Ebéd közben egyikük Annamáriához fordult és arra kérte, engedje meg, hogy tegeződjenek. Annamária felemelte a poharát. Természetesen, mondta és koccintottak a pertúra. Itt nálatok minden olyan, mint Nyugaton. Jobb dolgotok van, mint nekünk. Ha választhatnák, akkor legszívesebben itt élnék, morfondírozott a mellette helyet foglaló fiatal író. Annamária bólogatott. Hogyne, természetesen. Ekkor találkozott először magyar írókkal, egészen meghatódott ettől a tudattól, és bár szeretett volna nekik valami nagyon fontosat mondani, maga sem tudta, hogyan fogjon hozzá. Kavarogtak a gondolatai, miközben félfüllel az író beszámolóját hallgatta arról, milyen fantasztikus farmernadrágokat árulnak az újvidéki üzletekben. Micsoda felhozatal? Jobbnál-jobb trikók, öltönyök, divatos ingek, cipők. A bécsi, római, párizsi, londoni divat szerint. Már megbocsáss, de számunkra ez irigylésre méltó életmód, hiszen ti már kapitalizmusban éltek.
Tito elvtárs egészségére, harsogta az igazgató. Na ja, és a szerb-magyar barátságra, tette hozzá. És mindezen túl, ti még szabadok is vagytok, folytatta az író, hiszen nincsenek a nyakatokon az oroszok. Annamária is felemelte a poharát és kedvesen mosolygott. A helyi újság fotóriportere elkattintotta a gépet. Kérlek, küldjél nekem is egyet a fotóból, fordult feléje Annamária. Természetesen, válaszolta a riporter, már holnap jövök, mert az igazgató elvtárs is rendelt a múzeum részére.

14.
Soha többé nem láttam Annamáriát. Pedig oly sok emléket szerettem volna megosztani vele. Szeretném elmondani neki, hogyan futottunk, mi választottak az apjával, miként vittük a stafétát, virágszőnyegen virágesőben, hófehér öltözetben, a nyakunkon pionírkendővel, Tito elvtárs születésnapján. Mindannyian lelkes kommunisták voltunk és hitetlen túlélők. Szerettem volna megnyugtatni, hogy hős volt a nagyapja, és hős volt az apja is. Hős volt Ivanka Jovanović is. Igazi, peremvidéki, újvidéki hősök. És hős ő is. Nem csodálkoznák, ha a jövőben a múzeum egyik termében feltűnne egy újabbkori fotó, amelyen Annamária látható, amint poharát magasba emelve, kedvesen mosolyog. Semmit sem változtatna a tényeken, hogy Svédországban azon rágódik, hogy gyáva volt és megfutamodott.
Végel László

(Részletek a Neoplanta című esszéregényből – A fejezet teljes szövege: HID, 2009. májusl)