A legutóbbi 2002-es népszámlálási adatok szerint Zomborban 12 386 magyar él. Már tudható, hogy a városban 456 kisdiák iratkozott be az első osztályba, ám csupán 6 magyar elsős indul anyanyelvű tagozatra. A falvakban pedig a 323 kisdiákból 28-an fognak magyar nyelven tanulni.
Mi történt? Néhány évvel ezelőtt, amikor a tanítóképző magyar tagozatát áthelyezték Zomborból Szabadkára, sokan tartottak attól, hogy ezzel a hírrel fognak szembesülni. Igaz, hogy az átköltöztetés bizonyos szempontból ésszerű volt, hiszen Szabadkán több magyar él, és a városnak jobb közlekedési kapcsolatai vannak a „tömbmagyar” Tisza mentével, ahonnan számos diák iratkozik be a tanítóképzőbe, tehát könnyebb lett az élete sok diáknak, sőt utazó diákok is lehetnek, ami a mai ínséges időkben sokat számít.
Ezzel az erővel, persze, lehetett volna a tanítóképzőt akár a Tisza mentére, vagyis Zentára átköltöztetni, hogy gazdagodjék ennek a városnak a kulturális élete is. Lehetett volna, de nem így történt. Tulajdonképpen nem az átköltöztetés vitatható, kérdés inkább az, hogy sikerült-e a tanítóképző helyébe más tanintézetet létrehozni. Sajnos, nem! Ez pedig lehangoló üzenet volt a zombori és a Zombor környéki magyarság számára. A Magyar Szó napilapot is néhány éve immár elköltöztették Újvidékről, tehát ott is hasonló helyzet alakul ki, mint Zomborban. Zombort, Újvidéket, Nagybecskereket nem lehet többé védeni, szajkózták patetikusan a főhivatású kisebbségi vezetők és értelmisgiek.
Újvidéken találkoztam reményvesztett tanárokkal és tanítókkal, akik munkahelyüket féltve, megpróbáltak néhány szülőt rábeszélni, küldjék gyerekeiket magyar tagozatra, de a 400 ezer lakost számláló tartományi fővárosban édeskevéssel kerültek kapcsolatba. Arra panaszkodtak, hogy elmaradt a kisebbségi közösség fórumainak támogatása, a szülők pedig ódzkodnak magyar tagozatra íratni a gyereküket. Nem azért, mert félnek, hanem mert megértették a kishitű üzeneteket. Bánatban már régen megértették, Közép-Bácskából is egyre rosszabb hírek érkeznek. A kisebbségi közvéleményt sokkal jobban foglalkoztatták a magyarverések, mint az, hogy hány tanuló iratkozik a magyar tagozatokba. Az előbbi ugyanis csak a többségi nemzetről szól, az utóbbi azonban arról is árulkodik, hogy mit tettünk mi annak érdekében, hogy kiderüljön: magyar tagozatra iratkozni nem hátrány, hanem előnyt is jelent.
Ez idő alatt természetesen zajlik a szimbolikus magyar politika. Az anyaországi alapítványok nem kis anyagi áldozat árán, lelkes férfiakat és hölgyeket küldenek, akik nagy szenvedéllyel ostromolják az anyaországi állapotokat és a „silány magyarokat”. Arról, hogy miben is rejlik a hiteles magyar érték, alig ejtenek szót, ezáltal a nemzet fogalmához főként negatív jelentés tapadt. Az előadók, köztük ismert közéleti személyiségek is, dolguk végeztével beülnek az autóba, és elégedetten távoznak Budapestre, a közönség megtapsolja őket, ám a jelenlevők nagy része továbbra sem íratja magyar tagozatra a gyermekét, mert a harcias előadók szónoklatából kimaradt az érvelés, hogy kisebbségben miért érdemes magyarnak lenni, nem csak a szó elvont értelmében, hanem a személyes boldogulás, a presztízs függvényében is.
Ezt könnyen megtehették volna, mert a kisebbségi világban akadnak sikeres emberek. Ismerek néhányat, távolról sem elegendőt, s tudom, hogy közülük sokan magyar középiskolát fejeztek be, ami mindez nem akadályozta érvényesülésüket, sőt értékes többletet is biztosított. A siker a kisebbségben mindig gyanús, mert nem helyezhető el a szenvedéstörténetben. Ezért feledkeznek meg róluk. És azért, mert a vendégelőadók alig ismerik azt a világot, amelynek életébe beleszólnak, meg azért, mert beszorultak az anyaországi sémákba, s nem tudnak megszabadulni attól a rítustól, amelyeknek Magyarországon hosszú és szomorú története van?  Bárhogy is legyen, küldetésük kudarccal végződött, amiről legjobban a már említett zombori és más hasonló számadatok tanúskodnak.
Ez az ellentmondás egy régebbi jelenetet idéz fel az emlékezetemben. Az egyik kisebb településre rangos anyaországi politikus érkezett, éppen a magyarországi választások idején. Kampányolni! Igaz, a település magyarjainak nem volt szavazati joguk, de mégis jó poénnak számított a nemzeti szolidaritást jelképező bácskai utazás. Így gondolta a falu népe is, amely megilletődve várta a magyar tévéadókból ismert politikust. A közönség ünneplőbe öltözve jelent meg a moziteremben, ahol az illető politikus szónokolt. Az első sorokban ültek a falu legtekintélyesebb földművesei, fehér ingben és sötét öltönyben, úgy ahogy a lakodalmakban, a temetéseken illik. A politikus hevesen ostromolta az anyaországi „rossz magyarokat”, aztán a legnagyobb feszültségben magabiztosan kijelentette, hogy ő bezzeg, velük ellentétben, gyógyítani fogja a „trianoni sebeket”, majd teátrálisan lerántotta magáról a zakót és – a székre dobta. Hatásos gesztus volt, a teremben halálos csend honolt. „Ha megválasztanak, gondoskodni fogok arról, hogy többé ne szenvedjetek”, folytatta, majd rendkívüli kézügyességgel kigombolta a mellényét és azt is a székre dobta. A feszült csend után felharsant a vastaps. A politikus nem vetkőzött tovább, meghajolt a közönség előtt, amely lelkesen tapsolt. Lehet, hogy a jelenevők évtizedeken át erről a tapsról álmodoztak, s most először nyílt alkalmuk erre.
Kifelé menet, láttam, hogy néhány parasztbácsinak könny szökött a szemébe.
Nem állítom, hogy az illető politikus egyetlen irredenta mondatot kiejtett volna a száján. Csak a „sebeket gyógyítgatta”. Az is igaz, hogy a közönség idősebb tagjaiból – és főleg idősebbek jelentek meg a rendezvényen – traumatikus családtörténeti emlékek törtek fel, hiszen a két világháború között mindennapi zaklatásoknak voltak kitéve, 1944. őszén és 1945. tavaszán pedig bekövetkezett a „hideg napokat” követő „bácskai vérbosszú”, amelyben a bevonuló partizánok több tízezer ártatlan magyart megöltek és tömegsírba vetettek. Erről az eseményről hallgatni kellett, mint a sír. És így tovább, hiszen kisebbséginek lenni sosem könnyű. Mégis visszatetszést szült bennem a szónoklat, mert az idős emberek könnyei láttán arra gondolhattam, hogy egy bohócot szerepelt, aki visszaélt az emberi drámával. Eszembe jutott szüleim elbeszélése azokról a hordószónokokról, akik 1941-ben azzal kérkedtek, hogy eltüntetik a „trianoni sebeket”, ám 1944. kemény telén, amikor a partizánok és az oroszok bejöttek, elsőként menekültek, még arra sem maradt idejük, hogy karjukkal intsenek a szegény magyar bakáknak: „utánam”, holott szónoklataik alapján azt kellett volna mondaniuk, hogy „csakis utánatok”. Vagy pedig azt, hogy „maradunk a magyar testvéreinkkel”. A maradók szörnyű sorsára többé nem gondoltak, csak azt mondták nekik, hogy „kitartás”. Így gyógyították a „trianoni sebeket”. Könnyű hősködni, aztán elsőnek kereket oldani.
A maradók sorsa járt eszembe Holm Sudhaussen német történész könyve a Geschichte Serbiens – 19.-21. Jahrhundert. A könyv a napokban jelent meg szerb fordításban és hatalmas vihart vert fel. Még az utószó szerzője is osztrák propagandának nevezte a Délkelet-Európa legjobb német szakértőjének számító rangos német tudós könyvét. A könyv számos szerb mítoszt kérdőjelez meg. Az „előtörténet”, vagyis a középkori Szerbia, a török időket is másként taglalja, mint a szerb történészek. Tényekre alapozott könyvében, például, szóvá teszi, hogy a török uralom alatt Szerbiában a törökök nagyon nagyfokú autonómiát biztosítottak a szerb népnek.  Amit 1918 után a kisebbségek nem kaptak meg, s ezt Sundhaussen nem rejti véka alá.
A 19 században a nemzetileg homogén szerb állam 1913-ban Koszovó visszacsatolásával többnemzetű lett, ami már nagy kulturális sokkot jelentett. 1918. után pedig nemzetileg összetett államszövetségbe kerülve ez sokk tartóssá vált, ami végül is Jugoszlávia véres felbomlásához vezetett.  Aztán a királyi Jugoszlávia kisebbségpolitikája visszavonta azokat a jogokat is, amelyeket a szerbek élveztek a kisebbségben a török idők alatt, vagy az Osztrák-Magyar Monarchiában. Csak akkor tett némi engedményeket, amikor nagy nemzetközi nyomás nehezedett rá. Az elemzését folytatva Sundhaussen megállapítja, hogy ezzel ellentétben a titói Jugoszlávia olyan széleskörű jogokat biztosított a kisebbségnek, ami „a világban ritkaságnak számított”. Tito halála után azonban ezeket a jogokat visszavonták. Az ilyen és a hasonló, elevenbe vágó megállapítások általános felháborodást keltettek a szerb történészek körében és a közvéleményben.
Főleg most vált ez érzékeny kérdéssé, amikor Szerbiában egyre eltökéltebben revideálják a történelmet.  Pár évvel ezelőtt a szerbiai parlament kiegyenlítette a volt partizánok és a csetnikek jogait. Ez év tavaszán a szerb kormány államtitkára Slobodan Homen ennél is tovább ment, s megállapította, hogy Draža Mihajlović és Tito is egyaránt antifasiszták voltak. Sundhaussen a kormányállásponttal ellentétben másként látja a Draža Mihajlović szerepét. Az igaz, hogy időnként csetnikek a németekkel is felvették a harcot, de Tito partizánja elleni háborúskodásban egyre gyakrabban léptek szövetségre a Wehrmachttal. Sundhaussen azonban nem csak ennek függvényében ítéli meg a szerb csetnikmozgalmat, hanem azt tartja szem előtt, hogy a csetnikek célja igaz Jugoszlávia visszaállítása volt, de nem etnikailag tarka, hanem „homogén Szerbiával” az élen. A „homogén Szerbia” létrehozása viszont kétmillió hétszázezer polgár kitelepítésével járt volna. Draža Mihajlović ugyanakkor a harcosaihoz intézett utasításban emlékeztetett arra, hogy a „bosszú a 19. és a 20. századi szerb nemzeteszme kulcsfogalma. Nem állni bosszút, a szerb faj alacsonyabbrendűségének elismerését jelentené. Csak a kollektív és a szervezett bosszú testesíti meg a faji bosszút. A bosszú a szerb faj becsületének kérdése…” Ezeknek a történelmi dokumentumoknak az ismeretében nagy kérdés tehát, hogy a szerb kormányképviselő milyen jogon sorolja a csetnikvezért az antifasiszták közé.
A társadalom tehát egyre inkább jobbra tolódik, ami egyben azt is jelenti, hogy mind nagyobb teret kapnak a szerb nemzeti újjászületés gondolatát egyre hangosabban hirdető szélsőségesek. A Dveri  srpske (Szerb Oltárajtók) nevű szervezet új nemzeti programja a nemzeti újjászületést, a „keresztény szellemű szociális patriotizmust”, a nemzeti öntudat erősítését, a család és az egyház szerepének kidomborítását irányozza elő. A másik ilyen szervezet, a Nemzeti Harcvonal (Nacionalni stroj) immár egyenruhás „szerb meneteléseket” szervez. Követeli a nyugati „megszállt szerb területek” visszacsatolását. Természetesen Koszovó függetlenségéről, a Vajdaság autonómiájáról szó sem lehet. A szervezet programja és a statútuma szerint magas beosztású állami hivatalokat csak a szerbek tölthetnek be. A nemzetidegen sajtót be kell tiltani. A faji keveredést úgyszintén be kell tiltani.
E szervezetek képviselői egyre többször kapnak szót az elektronikus médiában, a nagy példányszámú lapokban. Azt állítják, hogy nem gyűlölnek ők senkit, csak a nemzeti önérzetet védik, és azért küzdenek, hogy ne maradjon a „nemzetidegen erők” kezében a hatalom. Fő jelszavuk, hogy „Szerbia a szerbeké”. A kisebbségiekben, így a vajdasági magyarokban is, a jelszó félelmet vált ki, mert tudják, hogy e jelszót követik a „Magyarok takarodjatok haza”, jelszó, majd a magyarellenes retorziók.
A jogos kisebbségi félelmen tűnődtem, amikor Budapesten a Blaha Lujza téren megpillantottam a Jobbik nevű párt plakátját, amely öles betűkkel hirdette: „Magyarország a magyaroké”.
Bizonyára a Jobbik is a nemzeti önérzetet védi, s osztja a vajdasági magyar kisebbség felháborodását. Hogy merészelnek mások, mármint a szerbek, ilyen jelszavakat hirdetni? Ez csak a mi előjogunk, vagy nem?

Mozgó Világ, 2009. június