Harcedzett balkániként éltem meg a gázválságot. L. L. barátom, az elsők között jelentkezett és javasolta azonnal utazzak Budapestre melegedni. Aztán érkeztek más levelek, meghívások is. Már régóta tervezgetek egy hosszabb budapesti tartózkodást, de eddig, sehogyan sem jött ki a lépés. Legutóbb például, a vasutassztrájk miatt. Most a gázhiány akadályozott.
Ezúttal, tartottam magam bevett szokásomhoz, miszerint vészhelyzetben, Újvidéken maradok. Így tettem a kilencvenes évek elején is, amikor mindenki tudta, hogy a háború bármelyik pillanatban kitörhet, napok kérdése, hogy mikor zárják le a határt. Történt, hogy katonaköteles lévén, hosszabb ideig nem hagyhattam el az országot. Aztán elmúlt ez is, „kitört a daytoni béke”, mely után időnként hazalátogattak azok, akik a háború kitörése előtt elhagyták az országot. Nagy empátiával hallgattam a honfoglalásról szóló vallomásaikat. Voltak közöttük emberi, mélységesen emberi történetek is. És egyértelmű, hogy nem volt mindenkinek egyformán könnyű a beilleszkedés. Azonban garmadával akadtak olyanok is, akik a daytoni béke kitörése után, visszanyerték bátorságukat, hosszú hétvégére a szülőföldre érkeztek, és keményen megleckéztették a maradókat, mi a teendő, miként kell magyarnak maradni és hogyan kell hűségből tanúbizonyságot tenni a kisebbségi közösségnek. Nagy kérdés, hogy az ilyen és hasonló hazafias történetek, mennyire emberik.
Aztán, 1999-ben jött a NATO-támadás. Háború volt, a határokat lezárták. Az idegtépő napokban (is) megtapasztalhatta az ember, hogy mit jelent a „kisebbségi lét”. Nem volt olyan, akinek ne szállt volna az inába a bátorság. Újra csak önfegyelemre volt szükség. Akiknek módjukban állt, illetve jobbnak tartották, azok ismételten eltávoztak, ami megint csak mélységesen emberi; kifogás vagy vád nem érheti őket. Voltak azonban olyanok, akik a kumanovói béke, illetve Milosevic bukása után visszaszerezték bátorságukat, és néhány napot viziteltek a szülőföldön, majd ha már itt vannak, kötelességüknek érezték, keményen megleckéztetni a maradókat, miként kell magyarnak maradni és hűségesnek lenni a kisebbségi közösséghez. Vitatható, hogy ez a hozzáállás, mennyire jogos és egyáltalán mennyire emberi? Ez az ismétlődés, Illyés Gyula 1978. június 12-i (1992-ben közzétett) naplójegyzetére emlékeztetett, amikor az idős író, vendégül látta S., aki csak „három napot tölthet Pesten”. Vendége váltig bizonygatta neki, hogy a magyar kisebbségek ügyében most kell tenni, és nem lehet „elaludni az ügyet”. „Felelősséget kell érezni és vállalni”, különben „elvész a magyarság”. Az idős írónak, aki mindvégig példamutatóan kiállt a kisebbségek mellet, rosszul esett a vendég túlbuzgósága, akinek főfoglalkozása, mások felelősségre vonása volt, és akinek egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy a szószátyárkodáson kívül, mit tehetne ő saját maga. Illyés, felállt, majd rosszullétre hivatkozva visszavonult. Naplójegyzetében azonban nem állta ki szó nélkül, hogy a határon túl rekedt magyarság sorsát istápoló honfi, az arany pecsétgyűrűt nem a gyűrűs ujján, hanem a kisujján hordta. El tudom képzelni, hogy mit szólna Illyés Gyula, ha látná, mennyire elszaporodtak az S. urak. A pecsétgyűrűk, karkötők mi több nyakláncok láttán, vajon mit mondana a plebejus baloldali író, aki Petőfit már akkor, amikor ez a fogalom ismeretlen volt, újbaloldali forradalmárként ábrázolta.
Ezúttal azonban nem volt vészhelyzet, csak a fűtéshez nélkülözhetetlen gáz hiányzott. És mivel éppen fagypont alatti a kinti hőmérséklet, fűtés híján a lakótérben sincs túl meleg. Ami könnyen meghűléshez, legfeljebb néhány napos lázzal, köhögéssel jár. De a náthán kívül nincs más veszély, még a szélsőjobboldali radikális párt is támogatja a kísérleti művészetet és az avantgárd fesztiválokat, az a fontos, hogy nemzetköziek legyenek, hogy megmutassuk Brüsszelnek, nélküle is Európában a vagyunk, s az EU-kívül is van élet. Hívják a vendégeket Madridból, Párizsból, Rómából, Moszkvából és Budapestről, az a fontos, hogy a nagyvilágból érkezzenek, s itthon ne zavarják a vizet. Csak a hazaiakat kell megrostálni.
A gázháború nem volt veszélyes, csak groteszk, kellemetlen, és kínos, de elviselhető. Már az is szokatlan, hogy éppen az ortodox karácsony napján szűnt meg a gázszállítás Szerbiába, ami fájdalmasan érte az oroszbarát, pravoszláv hívőket. Tépelődtek épp eleget, miért épp az ortodox karácsony napján zárják el az orosz testvérek a csapokat? Igazán várhattak volna még néhány napot! Az „istenkáromló” kérdéseket, végső elkeseredésében inkább az utca embere tette fel, mintsem a médiák, az illetékesek vagy netán a politikusok. Ők bölcsen hallgattak (a kormány is, és ellenzéke is), hiszen, nem volt szándékukban megingatni a Putyinba vetett tömeges, masszív bizalmat. Bizonyára, a többség meg volt győződve róla, hogy ez így van rendjén, hiszen Koszovó elszakadásának ügyében Oroszország tűzzel-vassal Szerbia érdekeit védte, és ezt meg kell hálálni. Ez (is) az ára! Putyin egyébként Szerbia legnépszerűbb embere; több tucat szerbiai város – ide tartozik Újvidék is – díszpolgára; nem kell őt bírálni, akkor sem, ha fagyoskodunk. Máskülönben, szerbiai közvélemény, az első felocsúdás után, az ukránokat tette felelőssé a gázcsapok elzárása miatt.
Tapasztalataim arra intettek, hogy a fűtés megszűnésekor legjobb megvackolni a priccsen, bebújni, jó melegen bebugyolálni magunk és klasszikusokat olvasni. Az idei krízishelyzetre Stendhalt választottam. Balzaci korban éltünk, de a stendhali illúziók még nem hagytak cserben. A szabad piac – talán – nem verte ki belőlünk. Ám, láss csodát! csak a Vörös és fehér újraolvasásáig jutottam, mert kiderült, hogy a hőtelep, amelyre lakásom kapcsolódik, alternatív energiára állt át. Jóval gyengébben fűtöttek ugyan, jóllehet eddig sem izzadtunk, úgyhogy egészében véve tűrhető volt.
Rendben, gondoltam, akkor változik a terv, nem Stendhallal töltöm a kényszerpihenőt, hanem korszerű szerzőtől olvasok, hisz annak a langymeleg szobahőmérséklet is megfelel.
A város más részein a lakások hidegek maradtak. Ezen kerületek fűtését, az elavult hőtelepek szolgáltatták, ahol vagylagos megoldás nem létezett. Kizárólag gázra üzemeltek. A katasztrófa küszöbén, azonban közbelépett a magyar kormány, és saját tartalékaiból gázt bocsátott Szerbia rendelkezésére.
A történet azonban eléggé baljóslatúan indult. Amikor ugyanis beállt a krach, akkor derült ki, hogy Szerbiának semmi tartaléka sincs, de még krízishelyzetre kidolgozott terve sem, mire a Srbijagas újsütetű igazgatója (egyébként, a miloševići szerb szocialista párt funkcionáriusa) szélsebesen Budapestre utazott, hogy a magyar kormány segítségét kérje. Lehangoló hírekkel tért vissza a didergő országba. Mint mondta, Magyarország a zavaros belpolitikai állapotok miatt, és mert fogytán van a gáznak, nem hajlandó segíteni. A közhangulat természetesen Magyarország ellen fordult, miközben a médiumok és a politikusok határozottan szembehelyezkedtek, minden Oroszország felelősségét pengető kísérlettel. Milošević Szocialista Pártjának vajdasági vezetője, Dušan Bajatović a Srbijagas igazgatója, Magyarország segítőkészségét kérdőjelezte meg. Tipikus közép-kelet-európai, Bibó tollára való történet, avagy balkáni – teljesen mindegy.
Másnap azonban a kulturális sokk erejével hatott, a magyar kormány döntése, miszerint megnyitja a déli vezeték csapjait, és gázt enged át Szerbiának. Következett a német döntés, miszerint ők is kisegítik Szerbiát. Ausztria is fontolóra vette a gázeladás lehetőségét. Az emberek egy része döbbenten tette fel a kérdést, hogyan lehetséges ez? Éppen a NATO-államok segítenek? Meg az Európai Unió tagállamai? A médiumok magyarázata szerint, a magyar kormányt Boris Tadić, szerbiai elnök nagy nemzetközi tekintélye késztette engedékenységre. A Milošević idejében kemény ellenzékinek számító, ma inkább kormánypárti B-92-es televízióban szereplő, jelenlegi ellenzéki politikus kijelentése szerint, Magyarországot és Németországot az európai energetikai szerződés kötelezi a segítségnyújtásra. A magyar és a német gázszállítmány, ennek ellenére, gondolkodásra késztette az emberek egy jelentős részét.
Hogyan lehetséges, hogy ebben a reménytelen állapotban, pont a magyarok és a németek segítenek, tűnődnek máig az egyszerű polgárok, akiknek a többsége, továbbra is lankadatlan erővel hisz az oroszbarátságban.
A kérdés vitát eredményezett, még a jégpáncéllal borított újvidéki járdákon is. A járókelők ügyetlenül egyensúlyoznak, majd lehuppantak, és százszámra szenvedtek ficamot, törést, agyrázkódást. Láttam a szomszédot, aki gyapjú zoknit húzott a cipőjére, kísérletet téve, hogy így legyűri a csúszós út adta akadályt, de ez sem segített. A mentőkocsik folytonos szirénázása, a sérültek nagy számáról tanúskodik. Az utca veszélyes. Ám a jégpáncélon egyensúlyozók közül többen, még ebben az áldatlan helyzetben is, arról diskurálnak, hogy ki a felelős a gázcsapok elzárásáért. A nagy többség, a lefagyott járdán produkált nyaktörő mutatványok közepette is, az ukránokat teszi felelőssé. Az oroszok ártatlanok, hallom az egyik járókelőt, aki a követező pillanatban nagyot káromkodik, miután a földön találja magát. Szerencsére megúszta súlyosabb sérülés nélkül. Putyin nem hazudozik, mondja sűrű szentségelés közepette, miközben négykézláb vergődik.
Ez a groteszk jelenet jellemzi legjobban a mai szerbiai állapotokat. Lehet rajta mulatni és lehet szomorkodni.

Mozgó Világ, Budapest, 2009. január