Egy életen át kozmopolitizmussal és européerséggel vádoltak, holott évtizedeken át alig tettem ki a lábam Újvidékről, ahol 1956-ban iratkoztam be a gimnáziumba. A 35 kilométerre eső, a Ferenc József csatorna partján elterülő északi kisközségből, Szenttamásról kerültem Újvidékre, s magammal hoztam a falusiak álmát a városról. Gyerekkorom egyik meghatározó élménye volt falusi emberek – vagy inkább mondanám, hogy faluvégi, mert onnan jöttem – „kozmopolitizmusa”, amely rímelt a népmesék vándorlegényeinek világával.

A faluvégen tanultam meg álmodni a nagyvilágról.Erről a nyugtalan, peregrinus népi  képzeletről szóltak a mindennapi élet történetei, amelyekkel nap mint nap találkoztam. Esténként az utcabeliek kiültek az utcai kispadokra, megbeszélték ügyes bajos dolgaikat, megtárgyalták az új híreket és pletykákat, elpanaszolták gondjaikat, s rendszerint szóba kerültek a távolba szakadt ismerősök, rokonok, vagy éppen a katonaélet viselt dolgai.

Ha csak lehetett, elfoglaltam egy helyet a felnőttek között a kispadon és hallgatóztam, amíg valamelyikük el nem tanácsolt, mondván, hogy menjek a gyerekek közé játszani. Lógó orral távoztam, mert nagyon szívesen hallgattam az idősebbeket. Képzeletemet különösen megragadta, hogy azok, akik „világot láttak”, rendszerint nagy tekintélynek örvendtek. Aki valahol járt és „hazajött”, annak történeteit nagy tisztelettel hallgattak, vagy idézték meg. Valójában, faluhelyen csak a vándornak, a világlátott embernek volt története, melyek mély benyomást keltettek azokban, akik maguk is küzdöttek valami történetért. Ha valaki valami oknál fogva Újvidékre vagy valamelyik távolibb városba utazott, mindig ünneplőbe öltözött, napokig készült az útra: valójában nem csak az útra készülődött, hanem egy történet elmondására. Néha elegendő volt a közeli, 22 kilométerre levő óbecsei utazás, hogy találjon magának valami történetet. Addig volt érdekfeszítő és vonzó a világ, amíg ismeretlen fedezhető fel benne.

A katonai szolgálat, például, nagy történetek közé tartozott.  Az apám a királyi Jugoszláviában Bihácon volt katona, az út Bihacig és vissza a legnagyobb élményei közé tartozott, akárcsak a bihaci tartózkodás, ahol egy egészen más világgal ismerkedett meg, amelyről, a lehető legnagyobb figyelmet követelve, az ünnepélyes családi alkalmakkor rendszeresen beszámolt. Bosznia, mondogatta, s nekem Bosznia olyan távolinak tűnt, mint Amerika. A magas hegyek közé ékelt városkában a férfiak vízipipát szívtak, a nők pedig fátyol mögé rejtették arcukat.  Az utcára csak ritkán tették ki a lábukat, s ha mégis feltűntek, akkor csak a koromfekete szemük volt látható. S arrafelé szerbül is másként beszéltek, panaszolta az apám, nehéz megérteni őket. Alkalomadtán ugyanezt elmesélte a szomszédoknak is. Az egyik szomszéd Macedóniában volt katona, Szkopje környékén, ő meg arról mesélt, hogy a macedónok beszédéből nem értett semmit. De nagyon barátságos emberek, tette hozzá, a katonákat szívesen kínálták pálinkájukkal, az ánizs ízű masztikával. Az albánok nem szerették a katonákat, szólt közbe a harmadik szomszéd, pálinkával sem kínáltak bennünket, a tisztek pedig kiadták a parancsot, hogy ne barátkozzunk velük, mert az életveszélyes lehet. Az apámnál idősebbek, akik az 1. világháborús frontokat is megjárták, kifogyhatatlanok voltak a történetekből. Ők megjárták az olasz frontot, és nem győztek betelni az olasz világ ecsetelésével. Szörnyülködve mesélték, hogy az olaszok békát és csigát esznek, én pedig nem tudtam felfogni, hogy a többiek miért hisznek el ilyen badarságot.

A második világháborús nemzedék tagjai viszont hallgattak. Csak évek múltán derítettem ki, hogy miért. Az utcám magyar lakói közül sokan magyar honvédként megjárták a háborús színtereket, de akik élve maradtak, nem mertek beszélni háborús élményeikről, azokról a világokról, amelyeket láttak. Érett férfiként tudtam meg, hogy nyomós okuk volt a hallgatásra. Bár a magyarokat a katonai hatóságok ugyanúgy kényszerrel sorozták be a honvédség kötelékeibe, mint a szerbeket, mégis 1944. őszén és 1945. tavaszán a bevonuló partizánok kollaboránsoknak kiáltották őket, de csak a magyarokat. Sokan közülük abban a reményben, hogy végre vége a háborúnak, ahova nem szívesen mentek, hazajöttek, de az új hatalom háborús bűnösként tömegsírba vetette őket. Megtörtént az is, hogy egy ugyanabból a faluból származó, magyar és szerb katona ugyanabban a lövészárokban fronton harcolt az oroszok ellen, de hazatérve az egyikből áldozat lett, a másikból hős. Az is megtörtént, hogy a volt szerb honvéd hajtotta végre a halálos ítéletet az, úgymond, fasiszta magyar Horthy csatlóson.

Akik mindezek után a szerencsés véletlennek köszönve életben maradtak, azok életük végéig, vagy ha megérték ezt az időt, a kilencvenes évek elejéig hallgattak a saját történetükről, mint a sír. Tőlük elrabolta a világ a történeteket, ami azt jelentette, hogy elfojtotta bennük a nagyvilág utáni vágyat. Talán ez volt a legkegyetlenebb büntetésük.

Legjobban Amerika, Kanada, Ausztrália, Franciaország emlegetése kötötte le a figyelmemet. A két világháború után ugyanis sokan oda vándoroltak, s alig volt család, akinek ne lett volna nagybácsija ezekben az országokban. Mások meg szezonmunkásként jártak Franciaországban és tőlük hallottam először Párizsról is. Ezek közé tartozott a nagyapám is, aki egy Párizs környéki kertészetben dolgozott, s a gazdával gyakran kis teherkocsival szállította a virágokat a párizsi virágüzletekbe. Párizs, mondta és felcsillant a szeme. Az utcabeliek is nagy elismeréssel szóltak a nagyapámról, aki látta Párizst, és tudott franciául. Igaz, csak néhány mondat maradt meg a fejében, de ez is elegendő volt a tekintélyhez.

A távolság egyre inkább megbabonázott.

Éppen ezért nagy izgalommal hallgattam, hogy szüleim előttem is titkolva, latolgatták, hogy kivándorolnak Kanadába vagy Ausztráliába. Az ötvenes évek végén ugyanis elterjedt a hír, hogy ez lehetséges. A nagyapám is támogatta az elképzelést, s bevallotta, hogy hibázott, mert maradt kinn Franciaországban.  Az esténként a kispadon ülő utcabeliek közül, főleg a szegényebbek, egyre többször emlegették, hogy Kanada és Ausztrália az ígéret földje. Néhányan nem is rejtették véka alá, hogy a kivándorláson törik a fejüket. Szüleivel együtt éppen abban az időben, készült kivándorolni az egyik osztálytársam, Oswald Péter Németországba, a papírok már rendben voltak, szülei csak azt várták, hogy a gyerek befejezze az elemi iskolát. Az osztálytársak irigykedtek rá, s én pedig nem bírtam ki: egy focimeccs után bevallottam neki, hogy az én szüleim és elhatározták, hogy nekivágnak a nagyvilágnak. Oswald komolyan bólogatott, s azt válaszolta, hogy nem lesz nehéz, mert a nevem németesen hangzik. Be kell bizonyítanunk, hogy németek vagyunk, akkor a németek befogadnak. Nem oda készülődünk, fontoskodtam, sokkal messzebbre: Kanadába, de az is lehet, hogy Ausztráliába.

A kanadai vagy ausztráliai kivándorlás azonban kútba esett, bizonyára kiderült, hogy a képzelet szüleménye volt, de sokan az utcában továbbra is úgy folyton ismételgették, hogy tényleg Kanadába vagy Ausztráliába készülnek. Én sem hittem el, hogy álhír lenne az egész, ezért duzzogtam, s sokáig nem tudtam megbocsátani szüleimnek, hogy letettek a nagy tervről.

Csak félig meddig vigasztaltak meg azzal, hogy a család eldöntötte, hogy beíratnak az újvidéki magyar nyelvű gimnáziumba. Ez nagy anyagi áldozattal járt, utólag arra is gondolok, hogy így akarták valahogy kárpótolni, magukat, az elmaradt kanadai vagy ausztráliai útért. 1956-ban, persze, nem volt olyan egyszerű Újvidékre utazni, s hosszas mérlegelés után az apám 1956 júniusában eldöntötte, hogy kerékpárral tesszük meg az utat, hogy beírasson az ottani gimnáziumba. Apámmal Újvidékre karikáztam, de szüntelenül Kanadára és Ausztráliára gondoltam. Nagyon fájt, hogy nem születtem németnek, akkor legalább Németországban kötnénk ki.

A kerékpárút közben az egyik pihenőn fel is tettem a kérdést az apának: Miért nem vagyunk németek? Az apám tanácstalanul bámulta a rónát. A búza egyik parcellán még lábon állt, a másikon learattak, s néhányan arattak éppen. Azért, mert magyarok vagyunk, válaszolta ingerülten. Nem értettem mit akar mondani. Miért muszáj magyarnak lennünk, kérdeztem volna, de nem mertem tovább faggatózni, mert láttam, hogy a tekintete elkomorodott. Bizonyára pontosan tudta, hogy mit akart mondani, hiszen éppen ezért íratott be az újvidéki magyar tannyelvű gimnáziumba, nem pedig a 12 kilométerre levő óverbászi szerbbe, aminek köszönve utazó diák lehettem volna. Ő azonban mégis a nagyobb anyagi áldozatot követelő magyar gimnáziumot választotta, ami a faluvégi, szegénysorsban élő családunk költségvetését nagyon megterhelte, és veszélybe sodorta. Menjen mégis a magyarba, döntötte el az apám, kinyögjük valahogy, mondta az anyámnak, ingerült, dacos hangon. A másik szobában hallgatózva, nagy kő esett le a szívemről. Mégis utazni fogok, messzire, mint a felnőttek, gondoltam. Ugyanezen a hangon válaszolt a kérdésemre, majd felült a kerékpárra, én meg karikáztam utána. Utolsó pillantást vetettem a kötélteregető fiúkra: eddig a nagyapám földjén, vagy amikor a nagyapám napszámba ment, rám hárult ez a munka. Többé nem leszek kötélteregető, hanem újvidéki gimnazista, gondoltam apám válaszán töprengve. Nem a válasza volt a fontos, hanem a hangnem – és mozdulat, amellyel határozottan felült a kerékpárra és karikázott abba városba, ahol ő húsz évvel ezelőtt, az apjával fuvarosként járt utoljára. Évekkel később értettem meg, hogy mit akart mondani az apám az Újvidék felé vezető autóúton, amikor rájöttem, hogy magyarnak lenni abban a világban, amelyikben születtem, azt jelenti, hogy többet kell teljesíteni, többet kell kockáztatnia, dacolnia, mint a nemzetállam hiteles gyerekeinek. Ez mindig hátrány, akkor is, ha nem bántja senki. Jóval később ugyanerre a következtetésre jutottam bekerülve, vagy jobban mondva, vendégeskedve a magyarországi szellemi közegben. Ott is hátrányt jelent egy másik világban születni, nevelődni és felnőni, még akkor is, ha mindenki szereti. Azóta is azt gondolom, hogy a kisebbségben mindig erről van szó: kétszer akkora erőfeszítéssel járó, a legtöbbször kudarccal végződő hosszútávfutás egy magányos pályán. Ami rendben is van. Minden más meghatározás üres szófecsérlés.

Az egész nyár a készülődés jegyében telt el. Az ismerősök nem győztek ellátni hasznos tanácsokkal, arra nézve, hogyan viselkedjem a városban, vagyis éppen ott, ahol ők még soha sem fordultak meg, vagy pedig hébe-hóba jártak. Egyik-napról a másikra a figyelem középpontjába kerültem és fontos lettem: 16 éves koromban nagykorú. Az utcabeliek, most már komolyan vettek s nekem szánva a mondanivalójukat, felelevenítették emlékeiket valamelyik utazásról, vagy a rokonságának egyik vagy a másik tagjáról, aki messze földre távozott. Látni fogom a világot, mondogatták. Azt is mondhatom, hogy valamiféle népi kozmopolitizmus bocsátott utamra. Sok barátom hangjából az irigység és a sóvárgás hangját ismertem fel, amiből megértettem, mindenki elvágyik valahová: Újvidékre, vagy még messzebbre, s balszerencsének tartja, mert nem mozdulhat ki onnan, ahol született.
Újvidéken azonban láttam az érem másik oldalát is.

Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely szocialista lombikban nevelkedett, nem volt múltja, csak jövője, amelyhez fanatikusan ragaszkodott. Úgy tűnt, hogy a jelen csak átmeneti állapot, az utópia fontosabb a jelennél. Akkoriban, 1956 után minden mozgásba lendült a néhai Jugoszláviában. Az első, szocialista urbánus robbanás korszaka volt ez, amelynek során honfoglalókra emlékeztető új városlakók érkeztek Újvidékre. Közéjük tartoztam.
Egy plebejusi világ kezdett hirtelen urbanizálódni. Sokszor groteszk volt ez, néha pedig barbár, de legtöbbször komikus. Gimnazista koromban láttam először lemezjátszót, pontosan olyan volt, mint ahogy előzőleg a filmekben láttam. A legújabb francia költők verseit olvastam, de meg kellett tanulnom telefonálni. Még évekkel később is rémülten figyeltem a megcsörrenő telefont, s vártam, hogy valaki felemelje a kagylót, mert természetellenesnek tartottam a telefonon való beszélgetést. Becket Godoját láttam egy belgrádi színházban, s akkor jártam először Belgrádban. Előtte gyakorolnom kellett hogyan találjam meg a pályaudvart az előadás utáni sötét éjszakában. Szerbül olvastam Camust és Sartret, de egy szerb lánnyal találkozva alig tudtam kinyögni néhány szerb mondatot.

Gimnazista koromban kerültem kapcsolatba az irodalmi körökkel is. A szerb szintéren omladoztak a szocreál utolsó védvárai és az avantgárd irodalom hódított teret. A kisebbségi magyar színtéren más volt a helyzet. A szocreál megbukott, de bizonytalan volt, mi jöjjön a helyére.  Míg a falubeli egyszerű magyar emberek a nagyvilágot, addig a faluról városba kerülő kisebbségi városi értelmiségiek a falusi életet eszményítették. Ők is vágytak valahova – vissza oda, ahonnan eltávoztak. Nem tudtak igazi városlakókká válni, a város félelmet kelt a kisebbségi értelmiségiekben, mert attól félnek, hogy azonosságtudatuk bizonytalanodik el, s ezért az összkomfortos városi környezetben a természetes, vidéki életről álmodoztak, mert csak ott tudták elképzelni a hiteles közösséget. Bizalmatlanok voltak a város iránt, mert soha sem lettek városlakok, a régi gyökerek elhaltak, de újakra nem leltek, ezért a tömbházakban a paraszti életmód szépségéről és hitelességéről álmodtak. A kisebbségi értelmiségieknek ez lett a kanonizált attitűdje: a gyökértelenségben ragaszkodni egy képzeletbeli világhoz, amelyben gyökeret lehet ereszteni. Akkor sem tartottam, ma sem tartom ezt az életérzést őszintétlennek. Volt egy morális hitele, amely engem is sokszor megingatott. Éltem egy időben, amelyet átmenetinek tartottam, éltem egy városban, amely a nagyvilág felé nyitott ajtót, de nem mertem a kilincsre tenni a kezem. Vajon nem árulás-e, ha elhagyom az utolsó állomást, ahonnan még haza lehet térni? Így éltem, több mint négy évtizeden át, nyomasztó ellentmondásban, a nagyvilágról álmodozva, mint az utcabeliek, s közben Újvidéken eresztettem gyökeret. Európa – egyszerre volt a remény és az árulás jelképe. Mindez Kafka egyik novellájára emlékeztetett. A hős áll egy kapu előtt, az őrrel szemben, és várja, hogy az őr engedélyt adjon a belépésre. Álltak egymással szemben évtizedeken át. Mindkettőjük haja megőszült, amikor az őr közölte a várakozóval, hogy ez a kapu csakis neki volt fenntartva. Beléphetett volna rajta bármikor. Így toporogtam én is négy évtizeden át Újvidéken, abban a városban, amelyet gyakran neveztem Európa kapujának.

Hungaricum, Budapest, 2007. január