Olvasom, hogy a frankfurti és a lipcsei könyvvásár komoly versenytársat kap, miután a jövő év novemberében megnyílik közép-európai és a délkelet-európai írók műveit előtérbe helyező bécsi könyvvásár. Ezt a rendezvényt Budapestnek találták ki, azonban Bécs – mint mindig – megelőzte Budapestet.

Miért gondolom, hogy Budapesté lehetett volna ez a szerep? Azért, mert az EU-ba bekerülő Magyarország részére rokonszenves kihívás lett volna, hogy a térségben definiálja önmagát, miközben a szomszédos országokban élő magyar kisebbséggel karöltve olyan tudástőkéről tett volna tanúságot, amellyel kevés közép-európai vagy balkáni ország dicsekedhet.

Bécs újra megelőzött bennünket, felhasználva azokat a tapasztalatokat, amelyekre az Osztrák-Magyar Monarchia idején tett szert, amikor úgy tudott kisugározni, hogy befogadta a régióbeli másságokat.

Magyarország, sajnos, mindmáig nem járta ki ezt az iskolát. A Monarchia bukása után még a saját kisebbségeinek másságát sem tudta értelmezni. Nem érzékelte a másságot, úgy vélte, azzal erősíti a nemzeti érzést, ha a trianoni határokon túli magyar kisebbségekre budapesti méret szerint szab öltönyt. Nem csak a politikára gondolok, amelynek végzetes kudarcai annyi traumát okoztak, hanem a kultúrára, amelynek kudarcait eredménynek szokták elkönyvelni.

Nem csoda, hogy ezért nem képes hasznosítani a kisebbségi tudástőkét, és kulturális másságot inkább koloncnak érzi.

Az EU-hoz való csatlakozás után egyre inkább kirajzolódik, hogy Magyarországból hiányzik a regionális affinitás, aminek következtében könnyen szellemileg, kulturálisan szürke, unalmas európai provinciává válik. Jelentős művészei, írói ugyan vannak, de ennek ellenére a magyar kultúra jellegtelenné válik, mert hiányzok belőle egy határozott stigma.

Szerbia után nekünk van a szomszédokkal legtöbb vitánk, ami árnyékot vetít ránk, annak ellenére, hogy méltányos kisebbségi jogokért szállunk síkra. De az már nehezen fogható fel, hogy ha már a hátrányokat vállaljuk, és vállalnunk kell, akkor miért nem élünk azokkal az előnyökkel, amelyeket a kisebbségek megléte jelenthet.

Német értelmiségiekkel beszélgetve, többször hallottam a megállapítást, hogy Magyarország túlcentralizált ország. Nem annyira a közigazgatásról beszéltek, hanem a kultúráról. Magunk között mindig is tudtuk ezt, de úgy gondoltuk, hogy a világ nem vesz róla tudomást. De ez tévedés, tudomást vesz róla, csak nem botránkozik meg rajta. Az sem mellékes, hogy ennek a helyzetnek a fenntartásához egyaránt hozzájárulnak a „népiesek” és az „urbánusok”: bár elkeseredett vita dúl közöttük, ebben az ügyben cinkostársakként viselkednek, mindkét áramlat a saját értékrendje szerint szeretné megformálni a kisebbségi kultúrák értékrendjét. Egyiknek sincs elképzelése a változatos, a sokszínű magyar szellemi és kulturális heterokozmoszról.

Magyarország politikailag gyakran szóvá teszi a kisebbségi jogokat. Joggal. De amikor kulturálisa megjeleníti magát, akkor a jobboldal is, a baloldal is csak nemzetállami keretek között képzeli el a nemzetet.

Ennek következtében alakul ki az a kép, hogy egy kis országnak van egy nagy fővárosa, amelyen kívül nincs élet.

Ha a magyar kultúra Európa előtt jeleníti meg önmagát, akkor éppen az a változatosság tűnt el, amelyet a kisebbségi kultúrák elven képviselnek.

Ilyen gondolatok forogtak a fejemben, amikor egy berlini német borász összehozott két vajdasági magyarral, akik vagy húsz évvel ezelőtt, családostól jöttek ki Németországba. Az utolsó pillanatban indultak útnak, mondják. Feltalálták magukat, az egyik egy kutatóintézetben volt munkatárs, a másik pedig a Vodofonnál dolgozott. Dolgozott, mert időközben mindketten családostól kiköltöztek Kanadába, csak azért jöttek Berlinben, hogy néhány apró dolgot még elintézzenek.

Németországból, Kanadába kerültek, de nem mondtak le arról sem, hogy egy szép napon visszatérnek.

Az új üzemanyagokkal kísérletező mérnök próbálkozott Magyarországgal is, de nem sikerült. Németországban azonban szép karriert futott be.

A gyerekek kitűnően beszélik a németet, majd az angolba is belejönnek, mondják a szülők, de otthon azért magyarul beszélnek. Ezenkívül tudnak szerbül is, amit fontosnak tartanak, mert a gyerekek bizonyára Kanadában szereznek egyetemi diplomát, s egy német vagy a kanadai cégnek jól jön a szakember, aki a német és az angol mellett beszél magyarul is, szerbül is.

Tapasztalataim szerint jó nyomon járnak, mert Újvidéken magam is felfigyeltem arra, hogy az osztrák cégek a perfekt szerb mellett ajánlatosnak tartják a magyar nyelvtudást is. Erre éreztek rá új ismerőseim: a kisebbségi tudástőkére.

Nemzeti vonatkozásban azonban mi magunk pazaroljuk el ezt a kisebbségi tőkét

Ezzel kapcsolatosan az idei vajdasági nyár jutott eszembe. Újvidék történetéről néhány régi könyvet keresve összejártam az antikváriumokat. Több van belőlük, mint bármikor eddig. Észrevettem azonban, hogy alig található néhány magyar könyv, azok is a sarokban porosodnak. Nem bírtam ki, s feltettem a kérdést miért van ez így. Annál is inkább, mert több antikvárius régi ismerősöm közé tartozik. Talán csak nem a nemzeti kizárólagosság játszik immár szerepet az antikváriumban is, fordult meg a fejemen.

Azt a választ kaptam, hogy, sajnos, nem tartanak magyar könyveket, mert a magyar könyvek nem kelendők. Többé nem is vásárolják fel őket, habár igen sokan kínálják. Főleg azok, akik áttelepültek az anyaországba. A kilencvenes években tetőzött a kínálat, s nem volt semmiféle kereslet, ezért már akkor álltak le a felvásárlással. Most is sokan kopogtatnak, hogy eladják a könyveiket. Kilóra sem tudják eladni, ezért nem marad más, minthogy a kukába dobják.

Ennek hallatán beleborzongtam.

De később meggyőződtem, hogy így van. A vidéket járva barátaimtól és ismerőseimtől hallottam, hogy tényleg nemigen vásárolják a magyar könyvet. Egy ismerősöm könyvbehozatallal kívánt foglalkozni, de belebukott. Gyerekkönyveket vásároltak az emberek, mondta, abból csurrant cseppent némi jövedelem. Ezért kénytelen volt más foglalkozást választani, mondta. Bizonyára akadnak, akik talán nagyobb sikerrel próbálkoznak, olvastam is róluk az újságokban, de az antikváriumi jeleneteket mégsem tudom felejteni.

Soha eddig még nem beszéltünk a magyar identitásról, mint ma, de a közbeszédben soha kevesebb szó nem esett a magyar kultúráról, mint ma.

Miről is szól a magyar identitásról szóló kisebbségi történet, ha a könyvek a kukába kerülnek?

A kultúrát kiszorította a napi politika, pontosabban az anyaországi pártpolitika. A kisebbségi életben nem a kulturális, hanem a politikai dimenzió játssza az elsődleges szerepet.

Cs. Szabó László a Hunok Nyugaton című könyve jut az eszembe. A 2. világháború után a magyar írók egy csoportja Svájcba enyhíti világháborús sokkélményét. Illyés Gyula és Cs. Szabó László azonban elhagyja a nyugalmas Svájcot, mivel Rómába vágyakoznak. Éppen ott csatangolnak, amikor a magyar diplomaták Párizsba hívják őket. A párizsi béketárgyalások végén arra kérik az írókat, hogy segítsenek, lépjenek kapcsolatba jeles francia írókkal, s próbálják meggyőzni őket arról, hogy Magyarországot ne büntessék oly kegyetlenül a nagyhatalmak. A kultúra hatalmában bíztak. A helyzet akkor kilátástalan volt, hiszen már minden el volt döntve, tehát Illyés Gyula és Cs. Szabó küldetése nem hozott eredményt.

Ám a példa ma éppen kisebbségi vonatkozásban felettébb tanulságos. Ha az európai magyar kulturális mappa sajátosabb lenne, talán többet is mondana, ha tartalmazná a kisebbségi másságokat. Bizonyára akkor a magyar politikának sem kellene az egyik incidenstől a másikig botladoznia.

Hosszas kínlódás után kapcsolatba kerülök Újvidéki barátommal, Pavel Domonjival, a Helsinki Bizottság újvidéki irodájának vezetőjével. A szélsőjobboldaliak a néphadseregotthonból kövekkel rohamozták meg az újvidéki antifasiszta tüntetések résztvevőit. Lehetett volna rosszabb is, vigasztalja magát Pavel barátom. Egy nap múlva kiengedték a kórházból.

Az előzmények közé tartozik, hogy az újvidéki rendőrség betiltotta az október 7-re tervezett újvidéki szélsőjobboldali tüntetéseket. Az eset pikantériája, hogy az Jaša Tomić újonnan felavatott szobránál kezdődtek volna, éppen annál, amelyet az új újvidéki radikális nemzeti hatalom  Jaša Tomić tiszteletére emelt. Hiába tiltakozott a zsidó egyházközösség, hogy mégsem lehet egy antiszemitának a tartomány fővárosában szobrot emelni.
A hatalom szóra sem méltatta a tiltakozókat.

A szélsőjobboldaliak azonban pontosan értelmezték a hatalom üzenetét, s bejelentették, hogy a nemzet egységre buzdító tüntetést éppen a Jaša Tomić szoránál kezdik. Ezek után néhány civil szervezet, s néhány kisebb párt ellentüntetésre szólította fel a polgárokat.

A rendőrség szószólója közölte, hogy a rendőrök meg fogják akadályozni az összecsapásokat Újvidék utcáin. Dragan Jočić, a Koštunica kormány belügyminisztere szerinte a szélsőjobboldaliak nem képviselnek semmiféle veszélyt, rendezvényüket csak azért tiltották be, nehogy rontsanak Szerbia imázsán a Koszovó státusáról folyó tárgyalások idején. A jobboldali belgrádi politikusok tehát szóról-szóra megismételték a kelet-európai jobboldal érveit, szó sincs komolyabb veszélyről.
Szembetűnő volt, hogy az önmagát jobbközépnek nevező pártok nem képviseltették magukat az antifasiszta tüntetésen. Bizonyára azzal kalkulálnak, hogy távolmaradásukkal nagyobb szavazótáborra tesznek szert. Attól félek, hogy a kalkuláció nem alaptalan, hiszen csak párszáz ember jelent meg az említett tüntetésen. Ettől felháborodva a parlamentben Koštunica jobbközép pártjának képviselői azzal hozakodtak elő, hogy a tüntetőket támogató pártok ugyanolyan szélsőségesek, mint a nácik. A szerb jobbközép újból leszögezte, hogy a szerb szélsőjobb nem képvisel semmiféle veszélyt. Az antifasiszta tünettőket, a szélsőjobboldal hívei kövekkel dobálták meg, s néhányan közülük kórházba kerültek. Köztük volt Pavel Domonji barátom is.
Nehéz döntőbírásodni a abban vitában, amely egyébként nem csak Szerbiában folyik, hanem majdnem minden volt szocialista országban. A jobbközép szerint ugyanis szó sincs semmiféle komolyabb veszélyről. Egyelőre tudomásul kell venni a tényt, hogy e csoportok száma és aktivitása növekvőben van.
De nagyobb gondot okoz a szellemi ellenerőt képviselő értelmiségi réteg tanácstalansága, amely a rendszerváltás után elvesztette szubverzív energiáját, s az egyik napról a másikra lemondott a kritikus gondolkodásról.
Olvasom az új prózai műveket. Közép-Kelet-Európában Balzac korát éljük, de az irodalom egészen másról szól. Még Proust világa is túl durva hozzájuk képest. Olyan ez a világ, mint egy bensőséges összkomfortos vákuum. Játékos, ironikus, artisztikus. Nincs tudomása arról, hogy miért reng a talpunk alatt a föld.

Ebbe a vákuumba egyszer belépnek a barbárok. Lehet, hogy nem ezek, akikről szó van, lehet, hogy ők tényleg veszélytelenek, s kissé nevetségesek. De az is lehet, hogy az elvesztett illúziók utáni korszak előfutárjai, amely még sok meglepetést tartogat a másnapos Kelet-Európa számára.

Mozgó Világ, Budapest, 2007. november