(Életképek) A Fudex autóbuszával átlépem a szerb határt. Most már nem Jugoszlávia, hanem Szerbia és Montenegró határát. A közeli étteremben pihenő, a tévén a Pink műsora. Egy félmeztelen turbó-folk énekesnő műsorszámát sugározza. De senki sem figyeli a műsort. Már ez sem lelkesít senkit. A bejárati asztalnál egy kifestett nő nézegeti magát a tükörben. A másik asztal mellett egy gépfegyveres rendőr bámészkodik. Mindenki magával van elfoglalva. A pincérnő unott arccal veszi fel a rendeléseket. Mintha nem történt volna semmi az országban.

(Kesztyű és papucs) Minden nyálkássá, ragacsossá vált körülöttem. Az írók fehér kesztyűben írnak, de a lábukon papucs. El kell viselni a sejtelmes hangulatleírásokat, a provinciális esztétikát, amelynek normái magától értetődőnek tartják, hogy a hazugság lábujjhegyen szökellve, kecsesen törjön be a szavakba. Az irodalom kong, de azt hallom, hogy jó.

(Gondtalanul a gondokról) Nem rossz így élni. Megtűrnek. Előveszem az ingyenes orvosi gyógykezelést munkanélküliségi igazolványomat. Ez az egyetlen, ami összeköt az állammal. De az ingyenes orvosi gyógykezelés, semmiképpen sem ingyenes, figyelmeztet az egyik barátom. De ezt sem veszem zokon. Elégedett vagyok, mert bár rendkívüli állapot van, de engem nem fenyeget semmi veszély. Csak nem kell sokat kószálni az utcákon, figyelmeztet Anikó. Mások is erről elmélkednek. Két héttel ezelőtt valamelyik szerb patrióta szervezet tagjai elraboltak egy professzort, ma sem tudja senki, hogy hol tartják fogságban. Csak azért rabolták el, mert horvát nemzetiségű. Ugyancsak a patrióták tegnapelőtt megfenyegettek egy másik értelmiségit, őt is a horvát származása miatt.

(Az optimizmusomról) Senkitől nem várok semmit. Ettől visszatér az optimizmusom.

(Tankok, harckocsik, virágeső) A vörössapkások feloszlatása. Kiderül, megannyi bűntényt követtek el. Félelmetes balkáni történet: a boszniai, horvátországi, koszovói harctereket megjárt speciális rendőrségi egység tagjai, mint bérgyilkosok. Ők gyilkolták meg Ivan Stambolićot is. Elrabolták, majd a Fruška gorában két golyóval végeztek vele, aztán meszesgödörbe dobták. Ki tudja, hány ilyen és hasonló történetről hallgatnak a sírok. Megvillan a fejemben a Stambolić-emlékkönyv újvidéki bemutatója, amelynek egyik szereplője voltam. Lehet, hogy ugyanazokban az órákban a kulai laktanyában a speciális egységek gyakorlatoztak. Később nyilvánosan szóvá tettem, miért Kulára telepítette ezt a hírhedt egységet a szerbiai kormány. Miért nem szólaltak meg a magyar politikusok, legalább akkor, midőn kiderült, hogy Kulán igen erőteljesen csökkent a magyarok létszáma. Miért viselkedtek úgy, mint Várady a herkócai magyarok és horvátok színe előtt? Nem tehettek mást? Kényszerpálya? Eszembe jut továbbá, hogy milyen sokan támogatták a vörössapkásokat, amikor azok állig felfegyverkezve kivonultak az utakra. Vitték nekik a szendvicset, a meleg teát a kávét, és a doboz cigarettát, Crkvenjakov televíziója pedig sugározta az önfeledt pillanatot. Azokban a jelenetekben egyetlen tiltakozó hang nem hallatszott. A többi csak kommentár, magyarázkodás volt. Tankok, harckocsik, virágeső, meleg tea, lelkes emberek! Mindez a lelkekben honol még. Auden verse jut eszembe. „Magánmészárlások tüze parazslik/ minden otthonos, társasági szemben.”

(A temetőkről) „De a fejfák magyarul sóhajtottak Istenhez”, jajdult fel Cs. Szabó László a házsongárdi temetőben. A Népszabadságban közölt temető-novellám jut eszembe. Az házsongárdi sóhajt sajnos nem hallottam, mert a fejfák immár némák. Idegenek bámulják az idegeneket. Egyébként csupa öreg, idős ember fordul meg a bácskai temetőkben. Néha hazajön egy-egy fiatalember, hogy virágot vigyen a szülők sírjára. Ennyi az egész. De a fiatalok nagy része már haza sem jön. Hallottam elöregedett magyar családokról, akik eltartásért cserébe boszniai szerb menekültekre íratták házukat, vagyonukat. Mert nincs, ki gondoskodjon róluk. Tabu téma lett ez is, bizony. Mint ahogy tabu téma az anyaországi kiürítési stratégia is. A megmaradunk jelszava mögött, ugyanis az agyelszívás kapitalista stratégiája fogalmazódik meg. Megfelelő anyaországi kapcsolatok nélkül az áttelepülés költséges. Nem futja tehát az idős szülők átmentésére. Ezért főleg a módosabbak települnek át. Magyarország szegény ország, mondhatná valaki, s igazat kell adnom neki. Nem állíthat fel szociális programot az áttelepülés lebonyolítása érdekében. Ezért vadul burjánzik az áttelepülés, s maradnak a bácskai temetők.

(A tényekről) Hódi Sándor közvélemény-kutatási adatai (HÍD, 2003. február) arról tanúskodnak, hogy a vajdasági magyarok túlnyomó többsége szerint az októberi változás után romlott a helyzetük. Javulást szinte senki sem lát. Ezek a faktumok feleselnek a magyar kisebbségi politikusok vélekedésével, akik szinte naponta bejelentik, hogy történelmi lépést tettünk előre, és a nemzetközi közösség előtt nem győzik bizonygatni, hogy az állam milyen meghatóan gondoskodik a magyar kisebbségről.

(A végesség tisztelete) Késő éjszaka. Babits. Soha láng, csak örökös parázs. A véglegest, a megmásíthatatlant szólítja meg, azzal szál perbe, akkor is, ha tudja, semmi, de semmi esélye nincs. Viszont az értékek hivalkodó viszonylagossága idején, a cinizmussá fajuló irónia korában belső szükségem van arra, hogy megőrizzem a végesség iránti tiszteletemet.

(A narkónacionalizmusról) A Helsinki Bizottság 2003. március 12-én az egyre szélsőségesebb nacionalizmusnak nevezte a magyarellenes megmozdulásokat is. Figyelmeztetett arra, hogy a kormányzatnak erőteljesen szembe kell szállnia velük, hiszen tudvalevő, hogy a politikai elit egy része lényegében nem számolt le, nem is kívánt leszámolni a milo�