A népviseletbe öltöztetett, csőszárú csizmát a hóna alatt szorongató, mezítláb baktató, Pemzlit, immár nem bámulja meg senki. Holott néhány hónappal ezelőtt, ha meglátták a járókelők, akkor reménykedve biztatták egymást: jön a rangos a pesti küldöttség. Azok voltak a szép idők! A városi előkelőség éjjel nappal ülésezett. Hetényi úr, a helyi kisebbségi párt elnöke elrendelte a kézimunkázó asszonyok, a népdalénekesek, a népi táncosok mozgósítását, hadd lássák az osztályvezetők, meg a főosztályvezető úr, hogy itt ápolják a nemzeti identitást. Az iskolaigazgató beszámolt arról, hogy a diákok már fejből fújják a Petőfi-, Ady- és Remenyik- verseket. Csoórit is szavaljatok, szólt közbe Hetényi. Pomogátsot is, mert ő az alapítvány, tette hozzá. Az iskolaigazgató a füle tövét vakargatta. Az a baj, hogy Pomogáts nem ír verseket, mondta. Az elnök rámordult. Hát akkor mit ír? Irodalomtörténetet, mondta az igazgató. Akkor szavaljatok irodalomtörténetet. Az a fontos, hogy hazafias legyen. Azután mélyet sóhajtott. Van ennél nagyobb bajunk, folytatta. A főosztályvezető úr azt üzente, hogy helyi művészek és írók is lépjenek fel.

Így került szóba Pemzli, aki vagy egy évtizede festegette a városszéli romos vízimalmot. A polgárok eleinte fanyalogtak, de miután a posta igazgatója megvásárolta egyik festményét, elterjedt a hír, hogy Pemzli mégis nagy művész. Ettől kezdve egyre többen vásároltak tőle.

Hetényi berendelte Pemzlit a pártirodába. Az anyaország gondoskodik rólunk, mondta elégedetten. Aztán rátért a tárgyra. Fessen Pemzli hat vízimalmos remekművet! Megajándékozzuk a pestieket. Egy kép legyen nagyobb a többinél. Akkora, hogy beférjen az autó csomagtartójába. A sofőr majd megadja a méreteket.

Pemzli rábólintott. Két héten belül kész legyen, kötötte a lelkére Hetényi.

Hetényi úr pár nap múlva magához rendelte Pemzlit. Van-e ünnepi öltönyöd, kérdezte. Pemzli a fejét rázta. Nem jelenhetsz meg ilyen kopottan a főosztályvezető úr előtt, folytatta. Boglárkának, a titkárnőnek kiadta a parancsot, hogy hozasson a népi táncosoktól megfelelő szerelést, szép, zsinóros mentével, és egy pár 41-es méretű csőszárú csizmát.

Ez már igen, állapította meg elégedetten, amikor végigmustrálta Pemzlit. Csak meg kell tanulnod viselni. Pemzli lelkére kötötte, hogy a csizmát csak este vesse le. Meg kell, hogy szokja a lába.

Pemzlit szorította a csizma, így az első mellékutcában lehúzta a lábáról és mezítláb baktatott haza.

Hetényi azonban egy éjszaka rosszat álmodott. Nem lesz jó a romos vízimalom, rémült fel. Újra magához rendelte Pemzlit. Az íróasztala fiókjából előhúzott egy fényképet. Tudod ki ez? Orbán Viktor úr! Arra kérlek, pingált rá őt is a festményre. Mind a hatra. A malom mellé, az eperfa alá, érted? Van időd, mert a küldöttség egy hónappal elhalasztotta érkezését.

Pemzli rábólintott. De Hetényit rossz álmai tovább kísértették. Pár nap múlva újra magához rendelte Pemzlit, ezúttal Medgyessi fotóját nyomta a kezébe. Muszáj, mind a hatra rápingálni, mert most ő osztja a pénzt, hümmögött kedvetlenül.

A pártelnök szinte naponta megszemlélte a festményeket. Mindig valami javítást követelt. Hol azt, hogy Medgyessy legyen közelebb a vízimalomhoz, hol pedig azt, hogy Orbán. Hol az egyik legyen vidámabb, hol a másik. Végül teljesen belegabalyodott. Szinte naponta váltogatta a sugallatait. Rettenetes, panaszkodott Pemzlinek, megint elhalasztották a jövetelüket. De álmai ettől még nyomasztóbbak lettek. Napról napra rosszabb bőrben volt, már a báránypecsenye sem ment le a torkán. A felesége infarktusveszélyre gyanakodott. A magyarságért áldozza fel magát, hajtogatta a szomszédoknak.

Múltak a hetek, a hónapok. Pemzli öltözéke bekoszolódott, csőcsizmája szétfeslett, ő pedig továbbra is bicegett, holott már nem viselte a csizmát, csak az iroda előtt húzta fel. A vízimalom megbosszulta magát, gondolta, és bicegve, ördögi vigyorral lépett be az elnöki irodába.