Gálik János franciaországi munkavállalási engedélyre várt éppen, amikor 1999. tavaszán beindultak a NATO légicsapások. Mindaddig reménykedett, hogy 35-ig születésnapját Párizsban ünnepli meg, de vesztére egy újvidéki óvóhelyen várta be. Sógora ugyanis még február elején telefonált, hogy ő is, a felesége is megkapta az engedélyt, a papírok útban vannak a belgrádi francia nagykövetségre.

Gálikék, azokban a baljós napokban hiába lesték a postást. Aztán becsapódtak az első rakéták.

Gálikot az olajművek informatikai osztályának legjobb szakemberét nem hívták be katonának. Éjszakánként az óvóhelyen tekintete a semmibe meredt, és nem merte bevallani a feleségének azt, ami nyomasztotta: örökre befellegzett a párizsi útnak.

Csak az esztendő végén érkeztek meg a papírok, úgyhogy csak a következő év januárjában indultak útnak. A Charles De Gaulle reptéren várta őket a sógor. Két közepes nagyságú bőrönddel érkeztek, mivel Gálik meggyőződése szerint sok bőrönddel nem lehet új életet kezdeni.

Nincs sok vesztegetni való időnk, közölte a sógor. Találtam számotokra egy olcsó lakást, holnap jelentkezel a rendőrségen, rendezed a bejelentkezést, mert holnapután munkába kell lépned. Az asszony pedig egy hét múlva, a metrósoknál kezd. Megy ez, mint a karikacsapás. Vagy nem? Mindenben segítek, szabadnapokat vettem ki.

És hol is fogok dolgozni? érdeklődött Gálik.

Jaj, elfelejtettem mondani. A Trianon étteremben.

Gálik arca megrezzent.

Miféle étteremben?

A Trianonban. Kellemes hely, mondhatom. Te fogod kezelni a számítógéprendszert. A gazda örülne, ha egész nap benn tudnál lenni. Ezért cserébe grátisz ebéd és vacsora jár. Megéri, mert a Trianonnak jó konyhája van. No, de ne ess kétségbe. Fél év múlva jobb munkahelyet találsz.

Gálik eltűnődött.

Rosszul hangzik. Mindig gyanús dolog volt emlegetni. Emlékszel? Sajnos, így nőttünk fel.

Ne bolondozz! Mindannyian úgy nőttünk fel, kacarászott a sógor. Az a fontos, hogy jól megfizessenek.

A Trianon étterembe vegyes társaság járt. A közelben lakó francia kishivatalnokok, arab üzletemberek, afrikai egyetemisták voltak a törzsvendégek Néhányszor szerb szavak is megütötték a fülét. Szerette volna megtudni, miért jöttek éppen ide. Ünnepelni? De nem tudta megfejteni. Vacsoráztak, mulatoztak, aztán mentek tovább. Egyik este egy nagyobb magyar társaság is feltűnt. Vacsora után a legjobb borokat rendelték, majd dalra fakadtak: Ott, ahol a kéklő Duna folydogál/ Ott lakik egy átokverte nép/ Ezer éve egyetlenegy nemzetet/ Annyi baj és annyi bú nem ért, harsogták kórusban. A szomszéd asztalnál mulatozó ír turistacsoport szomorú népdalokkal kezdett tromfolni.

Néhányan tapsoltak. A magyaroknak is, az íreknek is.

Közben két görög toppant be vagy hat francia lány társaságában. Mindenkinek fizetünk egy kört, kiáltotta az egyik görög a pincérnek. Az étteremben általános üdvrivalgás tört ki. A lányok kecsesen meghajoltak. A pincérek serényen rohangáltak ide-oda a teremben.

Bravó, ugrott fel egy néger, ilyen szép melódia hallatán szívemet szorongatja a honvágy, jelentette ki rossz franciasággal. A magyarok asztala felé fordult és Ray Charles You’ve got me srying again című dalára zendített. A magyarok újra a kéklő Dunával kontráztak.

Gálik József a terem sarkában üldögélt és lassan iszogatta a két deci vörösborát. Jót tesz az érelmeszesedés ellen, gondolta magában. Közben az utcáról egy orosz gitáros tévedt be, körülnézett, a néger melletti székre huppant és pengetni kezdte hangszerét.

Éjfél körül már mindenki énekelt és tapsolt. A hangulat a tetőfokára hágott. Éjfél van, zárunk, jelentették be a pincérek. Kérem szépen, számláztatni és távozni. Nem szeretnénk, ha a rendőrség rossz hírű lokálnak kiáltaná ki a Trianont.

A néger harsányan tiltakozott. Az orosz gitáros segélykérően nézett a magyarok asztala felé. Ne engedjék uraim, hogy tönkre tegyék ezt a kellemes estét, könyörgött az elhalkuló gitárpengetés közben.

Inkább azt mondja meg az úr, hogy merre folyik a Szajna, ordította le az egyik magyar.

Aztán a vendégek kisebb csoportokban békésen távoztak a pincérek sorfala között. A pincérek zsebébe borravalót dugdostak. Az orosz gitáros kalapjába is bedobtak néhány eurót.

Túlmunkám volt, mondta Gálik otthon az asszonynak, aki korábban feküdt le, mert hajnalos volt. Elegem van abból a Trianonból, dünnyögte a feleség. Éjjel-nappal robotolsz. Gáliknak nem volt lelkiereje bevallani az igazságot. Hogy is vallotta volna be a kimerült és megviselt asszonynak, hogy ezen az éjszakán új életet kezdett élni.