Patakiné Gondos Angéla mézes zserbóval kínálta a vendégeit, majd a stafírungjából előkerült öblös porceláncsészékbe finom angol illatos teát öntött. A megboldogult férjem kedvenc zserbója, emlékeztette barátnőit, s néhány könnycsepp jelent meg a szeme sarkában.

Ilonka és Terike, a két régi, bizalmas barátnő, bólogatva ízlelgették a finom süteményt, közben. Patakiné néhány csepp meggylikőrt töltött a kis kristálypoharakba, éppen csak annyit, hogy érezzék az ízét. Házi készítésű, tette hozzá elégedetten. Volt rá oka, hiszen az egész környék tudta, hogy ő készíti a világ legjobb meggylikőrjét.

Legjobb barátnői társaságában immár egy évtizede rendre így zajlanak Angéla vasárnap délutánjai. Legtöbbször arra panaszkodtak, hogy a Délvidéken milyen unalmas és egyhangú az élet. Milyen jó lenne, Budapesten élni, mondogatták egymásnak. A három hölgy ugyanis, mint Csehov drámájának hősnői, vég nélkül Budapest után sóvárogtak. Patakéné számtalanszor morfondírozott azon, hogy áruba bocsátja a férjétől örökölt villát, de miután kiszámította, hogy annak árából egy panellakást sem vehet Budapesten, ezért lemondott a költözködésről. Még hogy panelproli legyen? Azt mégsem engedheti meg magának. Meg aztán a férje nyugdíjából Pesten cselédet se tarthat, ezért lemondott a tervről.

A teázás közben a pesti eseményekről társalogtak. Forradalom, suttogta titokzatos arccal Patakiné Gondos Borbála. Elkergetik a kommunistákat. Csak azt sajnálom, hogy nem lehetek ott, mondta erélyesen.

Olyan vagy, mint a férjed, szólta el magát Terike. Ő is mindig forradalmat akart.

Az más, húzta el a száját Patakiné Gondos Borbála. Nem tetszett neki, hogy Terike ilyesmit hoz szóba. Mi jogon, hiszen az ő férje is párttag volt. Különben honnan tett volna szert villára meg magas nyugdíjra? Néhány percnyi feszült csend után Ilonka csillapította a kedélyeket. Ne beszéljünk erről, drágáim. Mindannyian megszenvedtük, nyugtatta meg a barátnőit. Az én férjem is az volt, mondta, s tudjuk, hogy mindannyian a családért áldozták fel magukat.

Úgy van, helyeselt Patakéné. Áldozatot hoztak. Csakhogy ma már senki sem akar áldozatot hozni. Képzeljétek, folytatta felháborodva, a jövő héten faképnél hagy a cselédem. A minap közölte velem, hogy Pesten vállal munkát, még munkaengedélyt is szerzett. A fővárosunkban, hangsúlyozta jelentőségteljesen, nagyon keresik a cselédeket, sokkal jobban megfizetik őket, mint itt. Mennyit küszködtem, míg megtanítottam, hogyan viselkedjen egy úriházban.

Ezeknek nem adnák munkaengedélyt, folytatta Terike és a szájához emelte a zserbókockát. Maradjanak itthon, akad itt is elég munka.

Fogalma sincs, hogy mekkora szerencse érte, fakadt ki Patakiné. Képzeljétek, a legjobb szándékkal emlékeztettem, ha már Pestre költözik, akkor esténként sétáljon ki a Kossuth térre, mondja meg a tüntetőknek, hogy velük dobog a mi szívünk. Mire hetykén azt válaszolta, hogy nem lesz erre ideje, mert esti műszakban gyereket őriz. Kell a pénz, mert lakás akar venni, vágta a szemembe. Hát ide jutottunk, így beszél velem, ez a köszönet, hogy annak idején felkaroltam.

Ezek után a barátnők nagyon elkedvetlenedtek. Nem lesz jó vége, kommentálták a történteket. Mi lesz szegény anyaországgal, ha ilyen könnyelműen befogadja a cselédeket, akik csak a lakásra meg a pénzre gondolnak, és soha sem csinálnak forradalmat?