Zakariás Antal, a neves költő, fájó szívvel közölte a zongorahangoló mesterrel, hogy eladná a Bösendorfer zongoráját.                                                 Szóval a költő úr is távozik, kérdezte a mester.

A költő vigasztalásképpen táskájból előkotorta új verseskötetétnek dedikált példányát és ünnepélyesen átnyújtotta a mesternek, aki megilletődve belelapozott, majd a könyvespolcra helyezte.

A tizenhetedik, mondta.

Nem, csak a tizenhatodik, figyelmeztette Zakariás, a költő ingerülten. Hányszor mondtam, hogy azt jobb lenne, ha a mester úr a polcok mélyére süllyesztené azt a dohányszínűt.

Azt, amelyikben Zakariás úr a Tito úrról írt?

Nem úr volt ő, hanem elvtárs, horkant fel Zakariás.

Csak azért mondtam így, mert nem akartam megsérteni a költő urat, visszakozott a zongorahangoló. Meg aztán, sajnos, ma már senkit sem szólítanak elvtársnak.

Ha jól értem, vágott közbe Zakariás akkor ön szerint, sajnálatos, hogy lassan kivesznek a kommunisták.

Hát bizony nagy baj, bólintott el az idős zongorajavító. Azok voltak a szép idők, amikor a kommunisták egymás után vásárolták a zongorákat a gyerekeiknek. A telefonom állandóan csengett, a titkárnők kedveskedve érdeklődtek, hogy vállalná-e a mester úr az egyik vagy a másik elvtárs zongorájának hangolását. Hogyne vállaltam volna, válaszoltam, hiszen ebből éltem. Rögtön meg beszéltem, hogy mikor szálljak ki a terepre. Nem panaszkodom az új kuncsaftokra, akik mester úrnak szólítottak, és ugyanúgy fizettek, mint a régi urak az apámnak, aki mg a gróf úr zongoráját is javította. Csak nehezemre esett, elvtársnak szólítani az urakat, akik engem mester úrnak szólították. Mit szólna az apám, gondoltam, ha hallaná hogy elvtársozok. De rövidesen ők is engedtek a negyvennyolcból. Szólítson csak egyszerűen Kökény úrnak, mondta a párttitkár úr. Végül minden kommunistát úrnak szólítottam, sóhajtott fel, s már-már arra gondoltam, hogy visszatért a régi világ, amiről az apám mesélt. Vissza is tért, azon a napon, amikor Kökény úr megkeresztelte a huszonnégy éves lányát. Éppen a régi zongoráját hangoltam, amikor elpanaszolta, hogy nem tehette előbb, mert tiltották a kommunisták. A keresztelő után azonban hanyatlani kezdett az üzlet is. Fordult ugyanis a kocka, az urak ettől kezdve eladták a zongorákat és Budapestre küldték a gyerekeiket zongoraórákra, mert azt mondták, hogy Szerbiában nem érdemes zongorázni.

Ahogy látom, sajnálja őket, szakította félbe a költő.

Nem őket sajnálom, hanem a zongorákat, válaszolta a mester. Még emlékszem azokra a napokra, amikor Zakariás úr szavalta nekik a verseket, a lányaik pedig a gondosan felhangolt zongorán négykezest játszottak.

Azért, mert kényszeríttetek, tiltakozott Zakariás. Igen, a lányok négykezest játszottak, engem meg azzal aláztak meg és üldöztek egy életen keresztül, hogy a verseimet kellett felolvasnom. Érti mester úr?

A mester megértően bólogatott. Hogyne érteném, hümmögött maga elé, nincs szükség többé a Bösendorferre, mert nem üldözi senki a költő urat. Csak az a baj, tette hozzá halkan, hogy senki sem vásárol többé Bösendorfert.

Magyar Híirlap, 2006. október 12.