Engedjék meg, hogy Dobrica Cosić köztársasági elnök úr és író kolléga meghívásának eleget téve, bevezeté­seként – nem minden célzat nélkül – Vaclav Havelt Csehszlovákia volt író-köztársasági elnökét, közös írókollégánkat idézzem, aki a közép-kelet-eu­rópai etnikai gyűlölet méretei kapcsán, megjegyezte, hogy sok emberben ez már-már a hidegháborús békeidők utáni nosztalgiát ébreszti fel. Havel nyomán merem hinni, hogy a demokratikus eszmények védelmezésével ezt a nosztalgiát megcáfoljuk.

A közép-kelet-európai változások során gyorsan kiderült, a demokrácia nem valósítható meg pusztán az egypártrendszer meg­döntésével. A mi sajátos puha totalitarizmusunk a szőnyeg alá seperte a különbségeket, s ezzel feloldhatatlan ellentmon­dássá merevítette őket. Bukása azonban feltárta e rendszer mindmáig szívós örökségét: ezért bukását a nemzeti érzés vulkánikus feltörése követte, ami még tovább fo­kozta a feszültségeket, gyűlölködést. Ami a térségben etnikai hidegháborúhoz vezetett, abból nálunk fegyveres harc, esztelen öldöklés lett. A régi metanarratívák hatalmát újak váltották fel. A posztszocialista országok veszélyzónává váltak, a demok­ratikus átalakulás, a gazdasági fellendülés, a modernizációs program, az “europaizáció” megtorpant.

A térségben megerősödtek a konzervatív és a naciona­lista mozgalmak, beindult a premodern restauráció. Az átalakulás során fölénybe került a bolsevik elit ellenzékének antiliberális, kollektivista, populista szárnya.

Szándékosan helyezem ebbe a kontextusba a régió demokrati­kus átalakulásának próbakövét jelképező kisebbségi jogokat, mert úgy vélem, hogy a súlyos örökség “bolsevik arculatú kommunistaellenességben” revitalizálódott (Michnik), tovább erősítette az egyneműsítő nemzetállam tekintélyét, eltorzította a nemzeti stratégiákat, s nemhogy csillapította, hanem még hevesebbé tette Prokrusztes démonát.

A kisebbségi kérdést a totalitarizmus iránti viszony próbakövének tartom, tehát a totalitárius hagyo­mánnyal szakítani akaró politikai erőknek szakítaniuk kell e hagyomány antipluralista, kisebbségellenes retorikájával is.

Summa summarum: a kisebbségi szabadságjogok biztosítását elsősorban az emberi szabadságjogok prizmáján vizsgálom, ezt a kérdést totalitarizmus-ellenesség vizsgatételének tartom, tehát nem kívánom az aktuális pártpolitikai vagy pedig párttaktikai, esetleg a hatalmi harc, a hatalom újraelosztásának szempontjá­ból megközelíteni. Nem volt hatalmam, semmiféle kiemelt funk­cióm sem a kisebbségi életben, sem azon kívül. Jelenleg is kívül vagyok minden hatalmi struktúrán, nem tartozom az ellenzéket vagy a hatalmat befolyá­soló elitbe. Semmiféle választott testületnek nem vagyok tagja. Nem állnak mögöttem politikai szervezett tömegek, testületek. Javaslataimat, észrevételeimet csupán a saját nevemben mondom el.

1. A kisebbségi kompenzációs többletjogok

A demokrácia felé vezető úton a kisebbségi jogok képezik azt a vonalat, ahol át kell lépnünk a Rubikont. Ha ezt nem tesszük meg, akkor csak átszabjuk, toldozzuk-foltozzuk, dekonstráljuk a régi egypártrendszerű köpenyeget. Ez vonatkozik az egész posztszocialista térségre. Az ex-Jugoszlávia, Eu­rópa leg­forróbb etnikai katlana, gyászosan összeomlott, mert a széthulló részek erre a kérdésre nemzetállami pri­zmán keresztül tekintettek. Nem az első és nem is az utolsó birodalmi képződmény ér így véget, mi több, ez a folyamat felgyorsult.

Az ex-Jugoszlávia szétesése valójában előtérbe helye­zte a kisebbségi kérdések megoldásának a minőségét. Nem követhetjük a régi logikát, mert nem élünk a régi állapotokban. A kisebbségi jogok akkor valóságos jogok, ha egyben a többség jogait nem korlátozó kompenzációs előjogok is, tehát pozitív diszkriminációt képviselnek.

A mi Rubiconunk a következő felismerés: kompenzációs ki­sebbségi jogok még a mintaszerű liberális társadalomban – amitől mi még messze vagyunk, hiszen ehhez fejlett a civiltársadalmi intézmények, szabad piac, az egyéni versengés, stb. szükségesek – sem elhanyagolhatók, mert ezek biztosítják az esélyegyenlőség intézményesített feltételeit. Nem osztom ugyanis azt a véleményt, amely szerint az egyéni polgári szabadságjogok automatikusan érvényesülnek kisebbségi vonatkozásban is. Ettől nagyon messze vagyunk. Alkotmányunk polgári közösségről beszél, valójában viszont nemzetállamban élünk. Az alapvető szabadságjogok formálisan biztosítottak, de az állam területéről kollektív, etnikai jellegű kitelepülés folyik.

De ennél bonyolultabb esetekkel is találkozunk. Még az olyan radikális liberális filozófus és közgazdász is, mint Hayek figyelmeztet arra, hogy az egyéni polgári szabadságjogok betű szerinti betartása ellenére is el lehet nyomni nemzeti kisebbséget. Ennek a forrása az állam ellenőrzése alatt levő a tervezett gazdasági élet, az állami tulajdon. Hayek tézisét kitünően bizonyítja a belgrádi Politika Lapkiadó Vállalat esete. Amikor ezt a kiadóházat nacionalizálni akarta az állam, fellépett ellene az ellenzék, és végül Szerbia köztársági elnöke nem tartván alkotmányosnak a törvény egyes részleteit, újratárgyalásra utalta vissza. A szerb kormány elnöke időközben tárgyalásokat folya­tott a vállalat képviselőivel, és végül az álláspontok közeled­tek egymáshoz. Néhány évvel ezelőtt ugyanez játszódott le a vajdasági kisebbségi lap- és könyvkiadókkal. Államosította őket az egypártrendszerű vajdasági parlament, az egypártrendszerű kormány. A Dnevnik államosítása regionális formát öltött, a kisebbségi sajtó államosítása viszont nemzeti jelleget kapott. Az egyik is, a másik is a szólásszabadság államosítása, de a kettő karaktere közötti különbség már önmagában is jelzi a többség és a kisebbség gazdasági státusa közti különbséget. De a köztársa­sági elnök semmiképpen sem emelte fel a szavát az alkotmány megfelelő paragrafusai mellett. Az államosítás után a Forum Lapkiadó igazgatójának, majd a Magyar Szó megbízott főszerkesztőjének, olyan személyt neveztek ki, aki semmiképpen sem elégítette ki a civilizációs feltételeket. A jugoszláviai magyar értelmiség követelte leváltását, ám a tartományi kormányelnök a párbeszédkézség legkisebb jelét sem mutatta. Mondhatná valaki, hogy két különböző politikus reagált máskép­pen. Nem! Mindkét esetben ugyanaz a személy volt a kormányfő, csak akkor Vajdaságban, most Szerbiában. Vagyis a tájékoztatásra való alapjogokat egyszer így lehet értelmezni, máskor pedig éppen ellenkezőleg.

Tökéletesen megvalósult tehát az orvelli maxíma, hogy minden polgár egyenlő, ám az egyik mégis egyenlőbb. Hangsúlyozni szeretném azonban, hogy az orwelli maxíma méltányosabb és igazságosabb politikai feltételek között is felszínre vetődne. Ennek gyökere nyilvánvalóan a gazdasági viszonylatokban rejlik. Mindaddig, amíg a kisebbségi közösségek nem rendelkeznek kompenzációs előjogokkal, ez a maxíma érvényben lesz, akkor is, ha nem ilyen drasztikus formában jelenik meg.

A kérdés lényege a következő: hogyan, rendelkezzenek a kisebbségiek önálló, független intézményrendszerekkel? Az állam ugyanis a kompenzációért cserébe álla­mosítást követel, vagyis visszaél a kisebbségi intéz­ményrendszerek eleve hátrányos gazdasági helyzetével, amihez nem kell külön politikai diszkrimináció. Valójában tehát ez a dilemma kerül előtérbe: vagy a kisebbségiek mondjanak le a kompenzációs jogaikról, vagy pedig államosítják őket.

Hogy ezt kikerüljük, alkotmányosan el kell ismerni a sza­badságjogok megvalósulásához kötődő kisebbségi kompenzációs előjogokat, a pozitív diszkrimináció rendszerét, ami az esélyegyenlőség minimális gazdasági alapjait biztosítja.

2. A kisebbségi etnikai autonómiák

A kisebbségi autonómiák, az etnikai közösségek szerveződése, illetve a vertikális nemzetiségi szerveződés a pártállam nagy tabutémai közé tartozott. A nyolcvanas évek végéig tilos volt célozni rá, s amikor törvény megengedte ezt, akkor a régi ideológiai beidegződéssel fogadták. A hivatalos közvélemény a magától értetődő ténynek tartotta a nemzeti hangsúlyú, a kizárólag vagy főleg nemzeti célkitűzéseket közvetve vagy közvetlenül érvényesítő többségi pártokat, de a szecesszionizmus vádjával illette a kisebbségek nemzeti alapú, nem ideológiai-pártszerű, hanem érdekvédelmi tömörülését. Ettől csak egy nagyobb bűnt tartott számon: a nem nemzeti alapú, a liberális állameszményt felvállaló tömörüléseket. Mára az autonómia utáni vágy elemi erővel feltört, s tartalmazza a pártállami méltánytalanság keserű tapasztalatot is. Megváltozott az európai kisebbségszemlélet is, az etnikai autonómia ügye legitim lett, és nem hiszem, hogy követelése csak Szerbiára szorítkozik.

A kisebbségi autonómiák napirenden vannak, le kell venni róluk a pártállami anatémát, végső ideje, hogy a pluralista filozófia szellemében tárgyaljunk róluk: előnyeikről és hátrányaikról egyaránt. Az előnyeik ott mutatkoznak meg legjobban, ahol a legélesebben elutasítják őket: a nemzetállami testekben. Hátrányaik viszont ott bukkannak fel, ahol nincs előttük ideológiai korlát: a liberális állam kereteiben.

Ezek az autonómiák, a közhiedelemmel ellentétben nem szecesszionisták, hanem a nemzetállami koncepcióra adott replikák. Habár alkotmány Szerbiát a polgárok közösségeként határozza meg, mégsem állíthatjuk, hogy a fejlődésnek nem ebbe a stá­diu­mába értünk. Szemünk előtt játszódik le, viszont a reprivatizáció államosítása, ami azt mutatja, hogy ezt a folyamatot nem is sietettjük, hovatovább a (szerbiai) kormányzat valamiféle bölcs cikk-cakkos utat javasol. A közép-kelet-európai posztkommunista államok egyébként is elsősorban nemzetállamként határozzák meg magukat. Mi premodern nemzetállamban élünk, amelyben meghirdet­ték a polgári állam eszményét. A társadalom egyik része őszintén, a másik propaganda célokból; hogy melyik kerekedik felül, azt még nem tudjuk. Az a nemzetállam viszont, amelyik elismeri a politikai pluralizmust, kénytelen-kelletlen elismerni a kisebbségi autonómiák létjogosultságát is, tehát a kisebbségi autonómiára ruházza át hatáskörének a nemzeti identitásra vo­natkozó részét. Bizonyos részkérdésekben, alkotmány által szavatolt keretekben megosztja a szuverenitását. Ahogy csökken a nemzetállam-jelleg, úgy csökken majd a kisebbségi autonómiák hatásköre is.

Minél nagyobb szerepet szán magának az állam a nemzeti élet meghatározásában, annál nagyobb szerep hárul a kisebbségi autonómiákra. Az etnikai autonómiák hatásköre szerényebb lesz a legáltalánosabb játékszabá­lyokról gondoskodó liberális államban, hisz amint az állam ke­veset sajátít ki magának, nem „ajándékozhat” sokat másnak sem. A kisebbségi autonómiáknak sem. Az a legjobb, ha az állam jogkörei szerényebbek, akkor az autonóminak is ilyenek. Vagy, amint azt Eötvös József a múltszázadbeli liberális magyar gondolkodó írta: “Bármely országban és bármely korszakban vizsgáljuk az események menetét, mindenütt azt tapasztaljuk, hogy a nemzetiség eszméje oly mértékben lép háttérbe, amilyen mértékben a szabadság és egyenlőség eszméje megvalósíttatik: míg másrészről a nemzeti különállás sehol sem marad fenn tovább, mint az abszolutikus államokban, mégha az abszolút hatalom ennek elnyomására is szolgál.”

A liberális államban a kisebbségi érdekvédelmi szervezetek inkább decentralizált, pluralista, ver­senyszellemű, autonóm civiltársadalmi közösségekké alakulnak át. Szeretnék ilyen államban élni, de nem tartunk még ott. Éppen ezért fontosnak tartom, hogy a nemzetállam fogadja el a kisebbségi pluralizmust, az etnikai autonómiák legitimitását. Hiányosságait saját hiányosságainak felszámolásával párhuzamosan kiküszöböli.

Ahogy mérsékeli saját hatáskörét, úgy csökkenti az autonó­miák rádiuszát is. De az autonómiákra is vonatkozzék az, ami az államra: a pluralizmus feltétlen tiszteletben tartása. Ha pluralista államot akarunk, akkor pluralista autonómiát teremtsünk.

3. Kisebbségi autonómiák, autonóm polgári formák

Ezen a ponton vonnák párhuzamot és tennék különbséget a kompenzációs kisebbségi előjogok és a kisebbségi autonómia között.

A kompenzációs kisebbségi jogok, a pozitív diszkrimináció az egyéni polgári szabadságjogok szférájában esélyegyenlőséget biztosítja, a kisebbségi autonómiák pedig a nemzetállam korrekciói.

A kisebbségi autonómiák működésére szükségszerű azokban a szférákban, ahol a nemzetállam végzi az újraelosztást. Az adófizetó polgárok pénzével rendelkező, újraelosztó nem­zetállam ellenőrzi a gondolkodást, a szellemet, a kultúrát és azt saját arcára akarja formálni. Az oktatási rendszert például jelenleg teljes mértékben az állam támogatja és felügyeli. A kisebbségi jogok érvényesülése érdekében követendő lenne a nemzetiségi oktatás anyagi redisztribúciójával járó meghatározó és ellenőrző szerepet törvényekkel szabályozott keretek között átruházni a kisebbségi autonómiákra, hiszen az oktatás a nemzeti identitás legfontosabb komponense.

Ám léteznek fontos szférák, amelyek nem tartoznak az állam közvetlen hatásköre alá, de mégis támogatásra, vagyis kisebbségi kompenzációra, pozitív diszkriminációra szorulnak. Ezeket a szférákat az állam nem engedheti át az autonómiáknak, mert nem teljesen az övé. Ilyen például a kultúra, az információs szféra, stb., vagyis mindaz, ami az egyéni szabadságjogok kereteibe tartozik. Ezek nem állnak az állam közvetlen ellenőrzése alatt, tehát nem tartoznak a kisebbségi autonómia közvetlen ellenőrzése alá sem. Illetve, az állam csak annyit engedhet át az autonómiáknak, – mondjuk megosztott formában – amennyi az ő tulajdonát képviseli. Ami nem tartozik állami hatáskörbe, az nem lehet az autonómia tulajdona sem. Ebben a térségben léphetnek színre a független intézmények, amelyeknek az anyagi alapját a reprivatizáció, az alapítványok, a kisebbségi kompenzáció, illetve a pozitív diszkrimináció biztosítja.

Az etnikai autonómiák e szférákban a kompenzációs mechanizmus működésének törvényes kereteiről gondoskodnak, de nem az igazhitűség letéteményesei. A pluralista szemléletnek és intézményesített versenyszellemnek kell kifejezésre jutnia. Vagyis a demokratikus pluralizmus értékein nyugvó kisebbségi autonómiák, önmagukat tagadják meg, ha nem nyitnak tág teret a belső pluralizmusnak. Nincs olyan értékeszmény, amely nem pluralizálódhat.

Ez azt jelenti, hogy ami elvben nem lehet állami, vagyis a többségi nemzet esetében sem az, az nem kerülhet az autonómiák fennhatósága alá, tehát ezekben a szférákban egymással versengő, független intézményeknek kell érvényesülni.

4. Alkotmánymódosítás és kisebbség

A jelenlegi alkotmány nem teszi lehetővé ezeknek az intéz­ményes formáknak a megteremtését és törvényes működtetését. Ennek az űrnek a megszüntetése az alkotmánymódosítás feladata. Erre vonatkozólag a pártoknak meg kell állapodniuk abban, hogy a nemzeti kisebbség és a többség viszonyát nem szűkítik le a parlamenti politikai többség és kisebbség viszonyára, mivel ez a mindannyiuk által elfogadott emberjogi katalógusba sorolható.

Olyan stabil struktúrát kell létrehozni, amelyben a kisebbségek jogai nem képezik a politikai pártok versengésének terrénumát.

Erről a szerbiai a pártok kerekasztalán kell dönteni. A pártok ott mutatják meg igazi arcokat, mármint hogy a felemás vagy pedig a teljes pluralizmusra szavaznak-e. Nyilvánvaló, hogy a kisebbség státusát és jogait szabályozó alkotmányos paragrafusok, akárcsak más vitális állami és nemzeti érdeket befolyá­soló alkotmányos paragrafusok kétharmados többséggel hozhatók meg és csak így változtathatók. A kisebbségi identitásokat sza­bályozó törvények meghozatalához is kétharmados parlamenti többségű és a kisebbségi autonómiákkal való konszenzus szükséges.

5. A kisebbség és a civiltársadalmi intézmények

A posztszocialista térségben az évszázadokra visszatekin­t_, elsősorban a nemzeti azonosságtudatra alapozó populista hagyomány nem kedvezett a civiltársadalmi formáknak. A pártállami monolitizmus még e gyér csirákat is elsorvasztotta. Civil­társadalmi formák nélkül léptünk be a többpártrendszerbe, és ez a politikai életben mély nyomokat hagyott. Kisebbségi viszonylatban ezt azért fontos kiemelni, mert vannak vélekedések, amelyek szerint, ha a kisebbségek jogokat akarnak, akkor senki sem gá­tolja őket abban, hogy a civiltársadalmi hálózatban valósítsák meg őket. Úgymond, ez az ő kollektív magánügyük.

Valóban cinikus dolog oda utalni a kisebbségeket, ahol nincs anyagi háttér, amelynek megteremtéséhez piacgazdaság, a vállalkozás szabadsága, az állami monopóliumok leépíté­se, megszüntetése, továbbá más adóztatási rendszer és még sok ezer dolog hiányzik. Másrészt azonban nyilvánvaló, hogy a kisebbségieknek nincs egyenlő esélyük a civiltársadalmi formákban sem. Vegyük például az állami monopóliumot vagy védnökséget élvező nagyvállalatokat. A vajda­sági sorsjegyiroda például Újvidéken egy rádió adóállomást üzemeltet, szponzorál – kizárólag egy nyelven. Nem lenne megjegyzésünk rá, ha ez privát sorsjegyiroda lenne, és másoknak joguk lenne versenyre kelni vele. Hasonló a helyzet a bankok nagy részével, az olajiparral, a postával, vagy azokkal a vállalatokkal, amelyek ugyan szponzorálnak, de veszteségeiket a polgárok adójából fedezik. A mai helyzetben csak ezek a nagyvállalatok, korporációk képesek anyagilag támogatni a civiltársadalmi, a kulturális kezdeményezéseket, de csakhogy egynyelvű csatornákba irányítják az erre szánt összeget. Nem mondható, ugyanis hogy ezt a piaci törvények diktálják, mert éppen ezek a vállalatok nincsenek kitéve a piac törvényszerűségeinek. Az állam tehát közvetett átömlesztést végez, lemond a jövedelem egy részéről, a monopó­liumot élvező, nem formális hatalmi központok javára, amelyek etnikai alapon támogatják a kulturális rendezvényeket, miközben az állam azzal mentegetőzik, hogy nem képes támogatni a kisebbségi intézményeket.

Nem tértem volna ki ezekre a részletekre, ha nem tartanám rendkívül fontosnak a civiltársadalmi formák fejlesztését a kisebbségi közösségekben. Ellenkezőleg: ezeket a formákat tartom a legszuverénebb integrációs erőnek, amely autonóm döntések, a polgá­ri, személyi szuverenitás hitelével működik. Ezen a ponton dől el, hogy akar-e, képes-e ez a társadalom többet a kollektivista, populista, struktúráknál, meg tudja-e teremteni az autonóm polgári térséget, van-e ereje a modernizációs fordulatra.

Ha ilyen szükségletek léteznek a társadalomban, akkor mű­ködni is fognak, az viszont nagy kérdés, hogy az állami intéz­kedések megteremtették-e a szükséges teret, kedvezményeket, stimulációs mechanizmust a kollektivista rendszerektől való füg­getlen polgári térség kialakítására. Szerin­tem, amíg ez a folyamat nem indul be – s a példák azt mutatják, hogy az állami monopóliumok akadályozzák – addig csakis a különböző, vagyis a lágyabb és keményebb színárnyalatú, a védekező vagy a támadó jellegű kollektivizmusok között vergődünk.

6. A kisebbség és az anyaország

Egy nemzeti kisebbségnek sem kedvez a saját állama és az anyaországa közötti feszült viszony, mivel ilyenkor a kisebbség hátán csattan az ostor. Szerintem ebből az axiómából kell kiindulni, amikor a kisebbségről mondunk ítéletet ebben a kérdésben. A kisebbség státusát semmiképpen sem határozhatják meg az államok közötti ideológiai, politikai viták. Abban a pillanat­ban, amikor két ország kölcsönösen elismeri a köztük levő határok sérthetetlenségét, biztosítani kell a kisebbség és az anyaország közötti szellemi, kulturális javak maximális intenzitású szabad áramlását. Ezen a ponton még mindig a pártállami örökség áldozatai vagyunk. Belgrádban, de Újvidéken is, az embargó be­vezetéséig rendszeresen vásárolhattam német vagy angol újságokat, napilapokat. Sajnos, a szomszédos Magyarország sajtókiadványai nem kerültek a szabad terjesztőhálózatba. Nem állítom, hogy ennek ma kimondott politikai okai vannak, hanem azt, hogy továbbra is a régi pártállami dogmatikus reflexek működnek.

E téren fontosnak tartom a közös kulturális intézmények létfeltételeinek megteremtését. Végső ideje, hogy a szellemi értékek kölcsönösen szabad áramlása intézményes formákat, feltételeket kapjon mindenhol, ahol kisebbség létezik.

7. A posztszocialista régió kisebbségi parlamentje

Jugoszlávia elismeri a helsinki egyezmény ama megállapítá­sát, hogy a kisebbségi jogok nem képviselnek belügyet. Mivel Jugoszláviában a kisebbség száma harminc százalékot tesz ki, ugyanakkor jelentős szerb és montenegrói nemzetiségű más államokban él, továbbá az egész régióban a kisebbségi kérdés az állandó konfliktusok forrása, Jugoszlávia távlatos érdeke a helsinki, a koppenhágai okmány szellemét képviselő új regionális intézmények létrehozása.

Olyan konfliktusmegelőző hálózatra gondolok, amely kikü­szöböli a viszályokat, megteremti az együttműködés új formáit, kezdeményezi a párbeszédet, és államok feletti tekintéllyel rendelkezik.

Ennek érdekében határozottan támogatnám a posztszocialista országok kisebbségi parlamentjének létrehozását, ezáltal maguk a kisebbségek tennék meg a javaslatokat a vitás kérdések tartósabb rendezésére, a kisebbségi státusok tipológiáinak létrehozására, a jogok megvalósításának ellenőrzésére és megfigyelésére, a különböző kisebbségek helyzetének komparatív elemzésére.

Habár ebben az etnikai katlanban a kisebbségek nagyság­rendben különböznek, s nem lehet univerzális modellt létrehozni, de el kell utasítani azt a gondolatot, mely szerint minél kisebb egy kisebbség, annál szegélyesebbek a lehetőségei és kisebbek a jogai. Ellenkezőleg. A kis létszámú, szórványokban élő kisebbség csupán a kulturális autonómiát képes létrehozni, ám éppen ezért sokkal nagyobb kisebbségi kompenzációs többletjogok illetik meg.

8. Aktuális gondok.

A végén szeretném kiemelni, hogy a kisebbségi stratégia hitelessége végett sürgősnek tartok néhány olyan intézkedés meghozatalát, amely a jogállamiság hatáskörébe tartozik.

a.) Az államnak kötelessége fellépni azon szélsőséges törekvések ellen, amelyek az etnikai térképet kívánják megváltoztatni. Így például az UNPROFOR előtt fel kell tárni a baranyai magyar falvak, például Kórógy sorsát, amelyeknek már a nevét is megváltoztatták, és a repressziv törvényekkel kikényszeríttették a magyarok eltávozását. Mondhatná valaki, hogy ez nem tartozik a mai Jugoszlávia kompetenciájába. Ez igaz, de az említett törvények meghozatalakor oda tartozott, és ezért felelősséggel tartozik az etnikai tisztogatásért. Ugyanakkor elejét kell venni az etnikai kisebbségekre nehezedő pszichológiai nyomás­nak, az etnikai tisztogatásnak a jelenlegi Jugoszlávia terüle­tén. Ha Szerbia parlamenti ülésén nyilvánosan elhangzik a kollektív retorzió követelése, s ezt a súlyos alkotmányellenes felhívást nem követi a mentelmi jog felfüggesztése, akkor sem­miféle semmiféle pilátusi politikának nincs hitele. Akkor a továbbiakban ne kérdezzük, miért menekülnek a kisebbségiek, a parlamenti szószéken elhangzottak erre magyarázatot adnak. Ha e tanácskozás nem indítja el ennek a folyamatnak az erélyes leállítását, akkor joggal feltételezem, hogy nem a saját maga által kijelölt célokat szolgálja.

b.) Habár tanulságosnak vélem Leszek Kolakowszki gondolatát, hogy a polgári társadalomban nincs szükség a történelemre a társadalmi rend és az egyénnek kijáró hely érvényessé tételéhez, meg kell jegyeznem, hogy a posztszocialista országokban ellenkező jellegű folyamatnak vagyunk tanúi: a történelem visszahódításának. Ezt nem tartom végcélnak, de nem lehet megtiltani, legfeljebb viszonylag racionális keretekbe lehet helyezni. A nemzetek úgy érzik, a totalitarizmus erőszakkal megszakította a történelmet, s most az elsikkasztott örökséget egyszerre akarják visszahódítani. Változnak a szobrok a tereken, az utcák nevei, másféle hatalmi és tekintélyelvű retorika tör be a közéletbe, amely a történelmi eufóriából meríti a szótárát. Ez történik a szerbséggel is. Ugyanakkor nem tudom mire vélni, hogy a kisebbségeket valamiféle amnéziára ítéljük. Így van ez a jugoszláviai magyarságot érintő 1945-ös retorziókkal. Szerintem a történtek tabu-jellegét is fel kell oldani, s higgadt elmével – lehetőleg a tudományos intézmények keretében – fel kell tárni a múlt titkait, nem azért, hogy a feszültségeket növeljük, hanem hogy enyhítsük.

1992. augusztus 7-8-án Dobrica Čsosić köztársasági elnök tanácskozást szervezett, a kisebbségek helyzetéről Jugoszláviában. Ezt az írást a szerző erre a tanácskozásra írásban küldte el.

(Megjelent: Magyar Szemle, Budapest, 1992. 11.)