(A kultúra igaza) Babits halálos betegen, az ólomgömb alatt, nem tudta megidézni Magyarország Trianon utáni térképét. Író volt, a kultúra követte a halál előszobájába.A halállal szemben egyedül a kultúrának van igaza, az életnek – sajnos – nincs.

(A kolosszus agyaglába) Kosztolányi a századelőn Belgrádba látogatott és elkapta a szorongató érzés. Háború lesz. Első olvasásra ezt a mondatot megjegyeztem magamnak. A minap újra elővettem a szöveget, megdöbbentem olvastam a másik mondatot: „A kolosszus, mely párizsi magaslatokba akar emelkedni, agyaglábon áll.” Majdnem száz év múlt el.

(Az őrszem dicsérete) Olyan időket élünk, amelyben a mozdulatlan őrszem nagyobb hős, mint a rohamvezér, írta Babits. Nem cáfolhatja ezt a túlbuzgók és az ügyeskedők nagyképű nyüzsgése. Az újmódi rohamvezérek ugyanis nem rohamoznak semmit, hanem kitüntetik magukat. Zavaró körülményt egyedül az őrszemek képviselnek, akik időnként félénken és bizonytalanul megszólalnak. Nem hősök, csak tanúk. De lehet, hogy immár ezt is üldözik a hősök..

(Az ártatlan-balgák) Thomas Mann 1946 júniusában egy német írónak a szemébe vágja, hogy cinkosságot vállalt a hatalommal, még akkor is, ha nem volt annak közvetlen propagandistája. Hanem csak „ártatlan-balga” volt, „eltompult lelkű” „morális indulatosság nélkül való”. „Teljességgel képtelenül az undorra, haragra, iszonyodásra attól a maga egészében ördög-piszkától, ami a nemzetiszocializmus volt minden becsületes szív számára, az első perctől fogva”. Thomas Mann az ártatlan-balgák közé sorolja azokat, akik hallgattak, miközben a hatalom elüldözte munkahelyükről kollegáikat, akik elfordították a fejüket, mert úgymond éppen remekműveiket írták. Igen, az irodalmi élet mostanság tele van ilyesféle selyemfiúval. Senki sem tudott semmiről, de sebaj: remekművek születtek. Buzgón felértékelik őket, azok, akik úgyszintén nem tudtak semmiről, merthogy ők is ártatlanok voltak és balgák. Nem akarták piszkolni a kezüket, mint Thomas Mann, aki így irt: „De a bánatot és a szégyenkezést, amiért a német értelmiség szörnyűséges, szívtelen és esztelen kudarcot vallott azon a próbán, amely elé 1933-ban állították, ezt senki sem veri ki a fejemből. Sok nagy dolgot kell véghezvinnie ahhoz, hogy ezt feledtetni tudja!”

(Európa páriái) Nem csendesedik a magyar kedvezménytörvény által felkavart politikai vita. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet (EBESZ) nemzetiségi főbiztosa, Rolf Ekeus minapi pozsonyi látogatása során kifejtette, hogy a státustörvénynek jelenlegi formájában területen kívüli hatálya van, s megkülönböztető elemeket is tartalmaz, ezért káros precedenst teremthet. Időközben a román kormány is vizsgálatot kezdett arról, hogy az információs irodák működése megfelel-e a törvényeknek. Jó lenne köntörfalazás nélkül elismerni, hogy bizonyos értelemben az igazi posztszocialista páriák a nemzeti kisebbségek lettek. Ezzel nem akar szembenézni az európai diplomácia.

(Nemzedékek) Őszintén bevallom, irigylem azokat, akik most álmodják meg első nagy terveiket. Nekik sokkal jobb, mint azoknak, akik úgy vélik, éppen most valósítják meg azokat a terveket, amelyeket tegnap elterveztek. Az előbbiek ugyanis okulnak majd a múltból, az utóbbiak nem, hiszen csak gyűlölni tudják. Csak tíz év választja el a két nemzedéket, de a különbség óriási.

(Polgári kultúra) A szocializmus szót immár alig szabad kiejteni. Az új elit a kapitalizmustól várja a megváltást, kis, vidéki politikusok úgy urazzák egymást, mintha frakkban születtek volna. Az uramozás ezeken a kisvárosi pártösszeröffenéseken, ahol mindenki személyesen ismeri egymást, groteszkül és kissé komikusan hangzik. Inkább az úrhatnámság, mint a polgári kultúra jele. A polgári egzisztencia pedig elsősorban másféle kultúrát jelent, mélyebb és emberibb óvatosságot fogalmaz meg. „Minden kapitalizmus, amely nem köt idejében ésszerű kompromisszumot a nyugati értelmezésű szocializmussal, — menthetetlenül a vörös, barna, vagy zöld fasizmus egyik válfajába süllyed.” jegyezte le Márai az ötvenes évek elején a Nyugatra való emigrálása után. Más alkalommal pedig ezeket írja: „Éppen ezért, minden maradék erőmmel, a szocializmus, a nyugati szocializmus megvalósításán akarok dolgozni, ennek az eszmekörnek céljait akarom szolgálni, külföldön is, otthon is.”

(A nacionalizmus és a háború) Szerbiában nem a szocializmus robbantotta ki a véres háborút, hanem a nacionalizmus. Ezt nem akarják tudomásul venni a „demokratikus nacionalisták”, akik szépítgetik a nacionalizmust, miközben azt akarják elhitetni a tömegekkel, hogy a háborús bűnösöknek nem volt ideológiájuk. Csak afféle közönséges útonállók gáncsoskodtak. Ennyi volt az egész, bizonygatják. Éppen ezért csak személyneveket emlegetnek, de nem bírálják azokat az eszméket, amelyeknek köszönve ezek a személyek uralkodtak.

(Andrić, Kosztolányi és a por) Az éjszaka újra Boka Kotorska környékéről, a tengerről álmodtam. Andrić feljegyzéseit olvasva megdöbbentem, hogy milyen sokszor megidézte ezt a vidéket. Egyik jegyzetében a rá jellemző aprólékossággal a tenger fénylő poráról meditált. Másmilyen ez a csillogó por, mint az enyém, a bácskai, amely, Kosztolányi szavával, különbözik a szegeditől is, a kecskemétitől is. A bácskai porban, írta Kosztolányi, megtalálható a világ minden ismert bacilusa, de mindenekelőtt a lustaság gombája. Ettől a portól lesz Szabadka a világ legszomorúbb, legbetegebb és legsápadtabb városa.

(Megfosztják a láncaiktól?) Tudom már, hogy a művészek miért bizonygatják mély undorral, hogy utálják a politikát. Azért, mert megszerették a láncaikat. De mi lesz akkor, ha a láncaiktól is megfosztják őket?

(A kínai identitásról) Jönnek a kínaiak, nyílnak a kínai üzletek. Belgrádban már kirajzolódik a kínai negyed. Gyorsan megtanulnak szerbül, de közben szívósan ragaszkodnak életformájukhoz, kultúrájukhoz, ízlésükhöz és – egymáshoz. Belgrádban már kínai újságot adnak ki, természetesen a saját pénzükön. Erről jut eszembe, hogy az amerikai magyarok harmadik nemzedéke már elfelejt magyarul, ami a kínaiak esetében elképzelhetetlen. Érdekes azonban, hogy a kínaiaknak eszébe sem jut, hogy státusigazolvánnyal igazolják nemzeti identitásukat. Ők ezt a szívükben hordják, nincs szükségük semmiféle papírra. Ámbár meglehet, hogy Kelet-Közép-Európában az azonosságtudat olyan sebezhető és törékeny, hogy mindenféle bizonyítékkal kell körülbástyázni, továbbá az is feltételezhető, hogy a külső bizonyítékok egyre erőteljesebbek, de az egyes ember egyre bizonytalanabb. A szomorú belolvadási statisztikák pontosan erről tanúskodnak. Szerte a térségben.

(Oblomov ukáza ) Cselekedjünk, adta ki az ukázt Oblomov.

(Pajzszsal és dárdával) Babits pajzsot és dárdát emelt vitába szállva Németh Lászlóval, aki Kazinczyt és Petőfit kitessékelte a mélymagyar irodalomból, továbbá Vörösmartyt és Aranyt sem tartotta elégé magyarnak.

(Széchenyiről, de csak halkan) „Az anyaföldet elhagyni – írta Széchenyi a Hitelben – nem egyéb, mint elárulni.” Ilyen szigorú volt a legnagyobb magyar. Akik a legnagyobb közé sorolják magukat, azok mindig megbocsátanak – de csak maguknak.

(Szinbád rozmaringja) Krúdy Szinbádja. A halálnak nincs fénye és nincs árnyéka. A halálnak rozmarinszaga van. Számot kell vetni ezzel, hogy könnyebben hozzáidomuljunk az élethez.

(A tévedhetetlenekről) „Lehet hazát veszíteni anélkül, hogy valami belőlünk is ott ne maradjon?” A különös módon elfelejtett Sinkó Ervin kérdésével kerülünk szembe, amint számot adunk életünkkel választ keresve arra a kérdésre, hogy honnan jövünk valójában. Még nyerni sem tud az, aki ezen az úton nem vesztett el énjéből semmit. Jaj a tévedhetetleneknek, akik azzal vezetik félre magukat, hogy soha sem tévedtek, tehát hazát sem veszítettek.

(Döbbenet) Drámaian csökkent a szlovákiai magyarság lélekszáma. 567. 296-ról 520. 528-ra a legutóbbi 1991-es népszámlálás óta. 2001-ben 46.768-al kevesebben vallották magukat a magyar nemzethez tartozónak, mint az 1991-es népszámlálás alkalmával. Erre fel kell figyelnünk azért is, mert a szlovákiai magyarság 1950-től a tíz évenként megtartott csehszlovákiai népszámlások kimutatásai szerint minden alkalommal számbeli növekedésről volt szó. A magyarság lélekszámának viszonylag nagyarányú, közel 10 százalékos csökkenése arra ösztönöz bennünket, hogy az eddiginél szakszerűbben vizsgáljuk meg az asszimilációt kiváltó okokat. Ebben a tíz évben, a szlovák parlamentben Szlovákiában a magyarok által választott képviselők ültek, ők képviselték a magyarságot, nem pedig a rájuk oktrojált, úgymond, kommunista nemzetárulók. Hogyan orvosolni a bajt? Azt hiszem, ezt a kérdést kerülik meg azok, akik dagályos válaszokkal áltatják magukat. Egyszer úgyis el kell ismernünk, hogy nincs időnk a demagógiára, mert a kínunk mélyebb, ezért korszerűbb eszközökkel kell gyógyítani.

(Értesítés) A vajdasági magyar írástudók, közéleti aktivisták, újságírók értekezletein, vitaülésein többször lett volna kedvem emlékeztetni: Milošević megbukott és jelenleg Hágában tartózkodik. Mások ülnek a bársonyszékekben. Miért félünk tudomásul venni, hogy kik?

(Nehéz elképzelnem) „Hiába vagyok itthon, az otthon nem közelebb”, olvasom a megrázó vallomást Kalapáti Ferenc egyik versében. Lelki szemeim előtt egy nyurga alak jelenik meg az újvidéki Uzor Áruház előtt. Aztán sorra a többiek. Mentek libasorban. Eltűntek bizony a gyerekek mellőlem, de nagyon nehéz elhinnem vagy elképzelnem, hogy megőszültek közben.

(Göncz Árpád) Göncz Árpád nyolcvan éves. Hozzájárult ahhoz, hogy önbecsüléssel, méltósággal és főképpen szeretettel gondoljunk Magyarországra.

(Vázlat a lélekjelenlétről) Bírák előtt ül, de mégsem érzek elégtételt. 2002. február 12-én kezdődött el Hágában Slobodan Milošević bírósági pere. Némán ülök a képernyő előtt, aztán elfoglalom a helyem az íróasztalom mellett: biztatom magam, hogy dolgoznom kell. Az Almási úti pravoszláv templom tornyát szemlélem, mint a kilencvenes évek elején, a Wittgenstein szövőszéke című esszénaplóm szövögetése idején. Az esszénapló hétről-hétre az ellenzéki Borbában jelent meg, ahova akkoriban csak kevesen írtak. Az újvidéki Stav című hetilapot megszüntették, ahova előzőleg rendszeresen írtam. Milyen kevés ellenzéki volt az idő tájt. Ma már azt sem tudni, ki az, és ki nem. Minden összekeveredett. A világ változott, csak a lelkek nem. Néhány barátom jóindulatúan figyelmeztetett, jobb lenne elhallgatni. Nem jó, ha egy magyar akadékoskodik az ország közvéleménye előtt. Találj magadnak egy vidéki kisebbségi újságot, írj bele verseket a pusztulásról általában vagy tárcákat a szenvedésről. Verd az asztalt, a kutya sem ugat meg. Azt megbocsátják. Nem fogadtam meg a tanácsát. Nincs okom büszkélkedni, nem a bátorság tartotta bennem a lelket, inkább arról volt szó, hogy nem volt erőm elhallgatni. Tíz év múlt el. A tévé képernyőjén látott képsorok nem idéztek elő semminemű megnyugvást. Kárörömöt még kevésbé. Tíz évvel ezelőtt, úgy gondoltam, hogy pontosan tudom, mi a hazugság, ma attól tartok, hogy az a tudás is hazugság volt. Kizárólag azért, mert semmiből sem lett igazság. Vigasztalódom, vagyis újra az íróasztal mellé ülök. Meglehet, az előző évtizeddel ellentétben, ma már szeretnék elhallgatni, egyes-egyedül azért rovom e sorokat, hogy megőrizzem a lélekjelenlétem.

(Tigrisek és Sasok) Geoffrey Nice, a törvényszék helyettes főügyésze felsorolta azokat az álkatonai alakulatokat, amelyek részt vettek a boszniai, a koszovói, a horvátországi bűntettekben. Köztük találhatók október 5-e hősei is. Arkan legényei, mármint a Tigrisek, továbbá a vörössapkások. Meg a Fehér Sasok. Aztán sorakoznak a többiek. Mintha rémképeket látnék. Lüktető fejgörcsöket érzek. Ezek hozták a demokráciát! Most is, tíz évvel ezelőtt is.

(Fájdalom és undor) Szerbia tragédiája Bibó egyik gondolatmenetét idézi meg. Azt írta, hogy a német népet az első világháború után jogos fájdalmak gyötörték, csak az a baj, hogy Hitler szólaltatta meg azokat. Bizonyára a szerb nemzetnek is rossz előérzete volt Jugoszlávia felbomlásának előestéjén, csak az volt a baj, hogy a zsákutcás történelemben kereste a megoldást. Amely csakis Miloševićnek kedvezett. Bibó írta még: a német nép bizonyára nem akart diktatúrát, hanem egy olyan politikai veze­tést, amely az egész közösség vágyainak hangot és valóságot ad, és ennek nevében még a diktatúrát is hajlandó volt elviselni. Elfogadta a Führert, de mélységes és egyre növekvő undorral szemlélte mindazt, ami vele jár. Talán az időnként fellángoló rendszerellenes tüntetések, beleértem az október 5-ét is, az ilyesféle undor jelei voltak, csakhogy senki sem volt biztos, hogy mi következzék az undor után. Még ma sem tudja senki, hogyan szólaltassa meg a fájdalmat, olyasformán, hogy elkerülje a zsákutcát.

(Athén és Piemont) Predrag Matvejević értelmes írását olvasom Triesztről. Vannak városok, amelyeken a nemzetállam nem tud erőszakot tenni. Trieszt éppen ilyen. Sokszínűségét nem lehet közös nevezőre hozni. Nincs csodálatra méltóbb dolog a polifon városoknál, Európa eme drágaköveinél. A politikusok hiába erőlködtek, Trieszt ellenállt. Sajnos, Újvidék nem dicsekedhet ilyesféle szívósággal, habár az óhaj időnként megmutatkozott. Mi több, napról napra tapasztalom, hogy a belgrádiak ide telepítik át a szélsőségeseket. Az elhanyagolt utcákon sétálgatok. Nagy plakátok hirdetik Kosta Čavoškinak, Milošević jogi prófétájának a vendégszereplését. Az ultrák Svetozar Miletić nevű szervezete éppen Újvidéken szervezkedik leghangosabban. Miért éppen ebben a városban?

(Ki a bűnös?) A tárgyalás második napja. Milošević a bíróság illetékességét kérdőjelezte meg. Akárcsak az előző napon a szerb állami tévében Kosta Čavoški, a belgrádi állami egyetem tanára és Karadžić szenátora. A hágai vádlott habozás nélkül azonosítja magát a szerb nemzettel, tehát, aki őt bírálja, az a nemzetet bírálja. Aki őt citálja a vádlottak padjára, az a szerb nemzetet vádolja meg. Az emberek meghökkennek: talán mégis van ebben a védelemben valami. Ösztönösen felrémlik bennük a gyanú: nem róla, hanem rólunk van szó.

(Kollektív bűnösség – tegnap és ma) Bački Jarekon keresztül vezet az utam. A focipálya mellett egy új pravoszláv templom. A focipálya alatt német tömegsír található. Milyen morbid történelmi tudat: focizni a csontok felett. Ama kollektív bűnösség nevében gyilkolták le a németeket, amely ellen ma az egész szerb közvélemény beszél. A iskolai tankönyveim viszont arról tanúskodnak, hogy az előző évtizedekben másmilyen volt a domináns szerb közvélemény álláspontja. Rendben van, a nézeteket az egyik napról a másikra meg lehet változtatni, de akkor lássuk be legalább ezt. Mint például Petr Pithart, a neves cseh történész, aki nyíltan beismerte: “A németek elűzése a kollektív bűnösség elve alapján foganatosított etnikai tisztogatási aktus volt, e szónak teljességgel mai értelmében.” És nálunk?

(A bőröndökről) A poggyászaimat rakosgatom ide-oda. Mennyi felesleges bőrönd gyűlik össze egy életen át. Az elmúlt évtizedben a régiek mellé ajándékba is kaptam néhányat, külföldi barátaim megrakodva jöttek, de majdnem üres kézzel távoztak. Emlékbe hagyták a bőröndöt, az utazótáskát. Néhány barátomat kikísértem a vasútállomásra és arról ábrándoztam, egyszer nekem is megadatik majd, hogy könnyed léptekkel, felszabadultan távozzak. Nem a megpakolt bőröndökkel. A barátaim pedig bizonnyal azzal akartak vigasztalni, hogy egyszer szükségem lesz rájuk, itt hagyták bőröndjeiket, amivel önkéntelenül is tudomásomra hozták, nem remélik, hogy könnyű léptekkel, felszabadultan távozom. Cipelem magammal a terhemet. Meddig még?

(Multikulturális nyalakodás) Tom Lantos az amerikai kongresszus befolyásos tagja Budapesten, a választási kampány hevében, erélyesen óva int: a szélsőségeknek, akár fasiszták, akár sztálinisták, nincs helyük a demokráciában. Nagyon is gondba ejtő magyarországi jelenségekre célozva védelmébe vette az USA budapesti nagykövet asszonyát: „Azt gondolom – folytatja Tom Lantos – hogy jól példázza ezt Nancy Goodman Brinker nagykövet asszonynak a Harvard Klubban elmondott megjegyzése is a magyarországi politikai elitben tapasztalt antiszemita jelenségekről. Teljesen egyetértek vele, egy szabad ország képviselője nem szólhatott másképpen. Azt gondolom, hogy az USA és néhány közép- és kelet-európai ország közötti politikai magatartás különbségét a gyakorlat példázza. Pár évvel ezelőtt Délen több fekete templomot felgyújtottak. A tűz még égett, amikor az elnök és az alelnök elítélte ezeket a gaztetteket, s másnap már személyesen voltak ott, hogy segítsenek a helyreállításban.” Nálunk Szerbiában lesújtóbb a helyzet. A szövetségi kisebbségügyi miniszter a nemzeti ínyencségek, torták és süteményét fesztiválját rendezi meg Belgrád központjában, hogy ezzel a multikulturális nyalakodással leplezze, ő bizony nem siet a helyszínre ha a munkahelyek elosztásának aránytalanságát kell megállapítani vagy pedig a nem alkalmazzák hivatalos nyelvhasználati törvényeket. A rasszista falfirkákkal sem néz farkasszemet. Azzal legkevésbé, hogy a törvény keze nem csap le senkire. Az a fontos, hogy tömjük magunkba az Esterhazy-tortát, nyalakodjunk, had lássa a világ, hogy nálunk milyen nagy a nemzeti tolerancia.

(Tenger és másság) A Néphősök utcában már évek óta figyelem az egyik könyvkereskedést: lassan az ajándékbolttá alakul, amelyben csak mutatóban akad néhány porosodó könyv. Ez a látvány azért is érdekel, mert vagy negyven évvel ezelőtt az említett könyvkereskedés mellett létezett egy másik, sokkal nagyobb, gazdagabb. Oda érkeztek az első magyarországi könyvszállítmányok, úgy 1958 körül. Hónapról hónapra egyre több könyv díszelgett a polcokon, s magától értetődő, hogy nem futotta vásárlásra az ösztöndíjból és a zsebpénzből. Ennek következtében pár év múlva Tolnai Ottóval könyvtolvajok lettünk. Csentünk mindent, Shakespeare-t és Tolsztojt, Illyés Gyulát és Kosztolányit. A polcokon olcsó kiadású zsebkönyvek is díszelegtek, amelyekkel könnyű volt a tenger felé venni az irányt. Tudniillik a tengerre könnyű, kis útipoggyásszal kellett indulni, hiszen nem a hazát jelentette, nem is a turizmust, hanem az ideiglenességet. A hontalanságba való beköltözést. Aki magyar klasszikusokkal utazik a tengerre, az már nem turista, hanem a másságot fürkészi. Önmagát. A másságnak pedig mindig tükörre van szüksége. Néha egész tükörrendszerre, hogy felismerje önmagát. Éppen 1984-ben szembesültem ezzel, amikor a mediterráni környezetben, a tengerrel szemben döbbentem rá, hogy közép-európai vagyok. Akkor, amikor még ezt a szót a bácskai környezetben le sem írták. Bizonyára előtte is azok voltunk valamennyien, csakhogy a másság tükrében formálódik át kultúrává mindennapi tapasztalatunk. Mindaz, amit a világról tudunk és érzünk, vagy amit a tőle kaptunk. Ennyit az Esti Kornél másik világát megidéző bűnös tengerről.

(A madár betyárbecsülete) Cs. Szabó László egyik novellájában szerepel egy „beszélő madár”. A madár egy török tulajdona volt, de mégis kizárólag örményül akart beszélni. Török szóra nem lehetett rábírni. Bizonyára azért, derül ki a novellából, mert a madár ragaszkodott az üldözöttek anyanyelvéhez, betyárbecsületből nem is tehetett másként. Az embertől azonban nem lehet oly sokat követelni, mint a madártól. Nem is szabad. Tanuljon meg törökül is, de ne felejtse el az üldözöttek anyanyelvét.

(Adalékok egy eufória történetéhez, 1) A március 6-án életbe lépett kisebbségvédelmi törvény 16. cikkelyének 2. bekezdése szerint a nemzeti kisebbségek nemzeti szimbólumai nem lehetnek azonosak más állam nemzeti szimbólumaival. A nemzeti kisebbségek nemzeti szimbólumait a nemzeti kisebbségek szövetségi tanácsa határozza meg. A nemzeti kisebbségek szövetségi tanácsának tagjait pedig a szövetségi kormány nevezi ki. A törvényt Vojislav Koštunica Jugoszlávia köztársasági elnöke írta alá.

(Adalékok egy eufória történetéhez, 2) A február 28-án életbe lépett helyi önkormányzati törvény 118. cikkelyének 2. bekezdése szerint a helyi önkormányzatok hivatalos helységeiben csakis az állami zászlók és a helyi önkormányzat zászlaja tűzhető ki. A törvényt Milan Milutinović Szerbia köztársasági elnöke írta alá.

(Adalékok egy eufória történetéhez 3) A március 6-án életbe lépett kisebbségi törvény 8. cikkelye szerint a nemzeti kisebbségektől nem vonhatók meg azok az örökölt jogok, amelyek a törvény meghozatalakor életben voltak. Azon a napon azonban Milošević rendszerének törvényei voltak érvényben, következésképpen ezek nem vonhatók vissza. A szocialisták ekkora dicséret hallatára a szövetségi parlamentben készségesen megszavazták a kisebbségvédelmi törvényt. Nagyobb elismerésre még álmukban sem gondolhattak.

(Van-e kiút?) Megérkezett a berlini értesítőlevél a két hónapos berlini alkotói ösztöndíjra. Először történik meg életemben, hogy hosszabb időre valahova gondtalanul elutazhatom. Néminemű szorongás ébred fel bennem, hiszen többé nem azért vágok útnak, hogy kalandot keressek, hanem, hogy megváltozzak. Pedig, hogy vágytam egykor a kalandra. A kaland jelentette az újat: az új tudást és ismereteket, az új tapasztalatokat, az új történeteket. Ma viszont nem az érdekel, hanem a régi megváltoztatása. „Kétségtelen: jobb haza sem térnem, ha nem újjászületve térek haza…”, olvasom Goethe itáliai útinaplójában. Ettől a felismeréstől némileg elbátortalanodom. Mit ér minden belső változás, ha továbbra ezt a demagógiával fűszerezett agóniát kell néznem? Van-e kiút? Lesz-e?

(Az ország Miloševićnek szurkol) A tévékben nyilatkozó szakértők Milošević intelligenciáját dicsérik. Nem rendítik meg a volt elnököt a gyermekek az asszonyok legyilkolása. Az ország pedig Miloševićnek szurkol. Néhány kritikusan gondolkodó értelmiségi ennek láttán borúlátóan tekint Szerbia jövője elé. A Republikában Zlatoje Martinov arról ír, hogy Belgrád utcái tele vannak Miloševićet védő falfirkákkal. Egy rövid útszakaszon a következőket olvashatta: „Slobo, a hős!”, „Slobo, te vagy a cár.”, „Éljen Slobo!”, „Újbelgrád veled van!”, „Szerbia Hágába került?”. Szerbia városaiba Milosevic-posztereket ragasztanak a falakra. Közben megjelentek a Karadžić- és a Mladić-poszterek is.

(Balkáni hétköznapok) Elmosódott minden különbség a bűn és az ártatlanság között. A közösség többé nem érzékeli ezt, ezek a dilemmák legfeljebb individuális kínokat okoznak. A nagypolitikus, aki Miloševićtyel cseresnyézett egy tálból, ma elégedetten trónol az ellenzéki vezérek között. A tegnap még a háborút szentesítő nacionalista feltalálja magát és kormánytisztviselő lesz. Távolról sem elszigetelt esetekről van szó, hanem uralkodó morális szimptómáról. A bűnről nincs semminemű társadalmi norma, csak a ravaszság és a találékonyság segít. Minden társadalomban vannak kétszínűek, köpenyegforgatók, olyan emberek, akik minden normát megszegnek. De a legtöbb társadalomban létezik valamiféle közmegegyezéses norma is. Nálunk éppen a normák, a viselkedési erkölcsök omlottak össze, úgyhogy nem is mondhatjuk, hogy az egyik vagy a másik személy megszegte a normát, hiszen nincs mit megszegni. Néha úgy tűnik, hogy csak a gyámoltalanok tartják magukat az erkölcsi jó eszményéhez. Azok, akiket általában lesajnálunk. Akik nem viszik semmire.

(Akiket elfelejtenek) Budapesten Kis Jánossal Sinkó Ervinről beszélgetünk. Azt kérdi miért nem tért vissza Budapestre 1945-ben? Meglepett a kérdés, hiszen Budapesten gyakran megfordult a fejemben, hogy Sinkó Ervint tökéletesen elfelejtették. Mindenkit elfelejtenek. Még Illyést is, éppen a nemzeti oldalon Milyen sors vár Sinkóra? Illyés túl európai műveltségű volt, gondolom magamban. Párizst szerette, külföldön csavargott, nemde? Sinkó pedig túlságosan hontalan, mindamellett, hogy az ellenkezőjéről kívánta meggyőzni magát.

(A legjobb igazolvány) A Ferenciek terén kokárdákat árulnak. Az aluljáróban a rikkancsok a Magyar Fórum legújabb számát kínálgatják és Csurkát dicsőítik. A közeli antikváriumban megvásárolom Ottlik Minden megvan című novelláskötetét és bevonulok a szobába. Olvasni. A nyolcvanas években március 15-én, ha csak tehettem, Budapestre utaztam, hogy tanúja legyek a forrongó időknek. Néhány barátom fején zuhogtak a gumibotok. Ilyenek voltak azok az idők, most látom csak, hogy rendkívüliek voltak. Akkor viszont minden utópiának tűnt, én pedig azonosultam ezzel az utópiával. Nem kellett ehhez semmiféle státusigazolvány, a demokratikus Magyarország utópiája volt számomra a legjobb igazolvány.

(Hiánypótlás) A barátaimmal üldögélek, beszélgetek. Lenn Délen, szerencsére nem folyik a vér, végre beszélgethetünk valami másról. A Balkán mélyebb, titokzatosabb dimenziójáról. Radomir Konstantinovičról. Vagy azokról a könyvekről, amelyekről valami oknál fogva nem vettem tudomást. Be akarom pótolni a hanyagságomat. Lapozgatom Nagy András regényét, az Európa utolsó nyarát, esszéregény, eszmeregény a javából. Olyan regénytípus, amit a magyar irodalom mindig kissé idegenkedve fogadott be, holott a legkiválóbbak művelték. Eötvöstől – Mészölyig.

(Epilógus) Este hallom a hírt. Jugoszlávia nincs többé. Az Európai Unió áthidalta a konfliktusveszélyt. A maradék Jugoszláviából Szerbia és Montenegró uniója születik meg. Majdnem lezárult egy folyamat, nem teljesen, csak majdnem. Belefáradtam az egészbe. 1991-ben Jugoszlávia széthullásának kezdete, a szlovéniai miniháború Budapesten ért utol. Az Andrássy úton kiabálták a rikkancsok: “Bombázzák Szlové­niát.” “A Jugoszláv Néphad­sereg elfoglal­ta Szlovéniát.” “Halottak mindkét ol­dalon.” “Le­zár­ták a magyar-szlovén és a magyar-horvát határokat.” Írni kezdem a Wittgenstein szövőszéke című esszénaplómat. Azon a napon az Andrássy úti séta után a következőket jegyeztem fel magamnak: „Ismeretlen izgalom költözik belém, holott nem kellene áltatnom magam. Számítottam erre az eseményre, nem ért felké­születlenül, az előkészületek évtizedeken keresztül foly­tak, habár senki sem akart róla tudomást venni. Az igazat megvallva, én sem akartam tudni arról, hogy valaminek történnie kell abban az országban. De Pesten mégis képtelennek tűnnek ezek a hírek, annak ellenére, hogy már régen belenyugodtam abba, hogy körbe-körbe forgok egy mozdulatlan világban. De mindez eddig életérzés volt, sejtés, lemondás. A megmaradás gonoszsága. A kikényszeríttet magány bosszúja. Hova menjek? Mi leszek én a következő években? Egy fantazmagórikus ország állam­pol­gára, amelyben valóságos polgár­háború dúl. Ötven éves vagyok, elértem arra a pontra, amikor a fanyar szkepticizmusban is örömömet lelem. Ez az esemény viszont mindent felforgat bennem, hiszen létezésemet ezután egyedül a polgárháború létezé­se bizonyítja. Mi vár rám ott majd?” Nem élvezhettem az ötvenévesek fanyar szkepticizmusát, most túl vagyok a hatvanon, a csendtől megtorpanok, mintha fűszálban botlottam volna meg. Már a kezdet-kezdetén, vagyis ugyancsak 1991-ben az egyedüli lehetséges megoldásnak tartottam ennek az államnak az eltűnését. „Volt egyszer egy Jugoszlávia. Mintha csak azt mondanám: volt egyszer egy Monarchia. Szükségszerűen elsüllyedt világ. Most erőszakkal akarják megmenteni, hát akkor vesszen az, amit fegyverrel kell őrizni”, írtam a Volt egyszer egy Jugoszlávia című esszémben. Ennek jogcímén állíthatom, hogy végtelenül sajnálom a történteket, de megérdemeltük. Megérdemeltük, mert az állam elveszett, de túlélte az eszme, amely szétverte.

Haza) Sokféle haza van, tudom. De szellemi csak egy akad. Olyan mint a cella: tiszta és világos. Lakat sincs rajta, az ajtó tárva nyitva, legfeljebb a szél cibálja néha. Ennyi – és semmivel sem több.

(Balkáni mazsolák) Mehmet Aliu, a Koszovói Felszabadítási Hadsereg fegyverszállítója tanúvallomása szerint, a koszovói albánok a jugoszláv katonaságtól és Arkan álkatonai alakulatainak tagjaitól vásárolták a fegyvereket. A szerb szocialisták viszont a nemzet hű fiát ismerték fel Arkanban.

(Kultúra és politika) Márai: „Közös sorsom van kilencmillió emberrel?… Ez nem biztos. Csak közös nyelvet beszélünk. Ebben a nyelvben van közös sorsunk, semmi másban.” Tízmillió? Tizenötmillió? A kultúra minderről többet tud, mint a számokkal vagdalózó politikusok.

(Egy értékrend és annak következménye) Pest felé tartva már egészen otthonosan érzem magam a Fudex autóbuszában. A magyar határ előtt valamelyik szerbiai rádió hírműsorára leszek figyelmes: a belgrádi Társadalomtudományi Intézet felmérése szerint a szerbiai polgárok legnagyobb bizalmukat a hadseregbe, a pravoszláv egyházba és Koštunicába helyezik. Kimondottan autoritatativ, jobboldali értékrend rajzolódik ki. Valójában tehát az október utáni években semmi sem változott­­: a társadalom továbbra is tekintélyelvű maradt és Vezérre vágyik. Talán épen ez a kulcsa Milošević hosszú uralmának. Sokan ugyanis akképpen vélekednek, hogy Milošević idézte elő a nagy társadalmi eltorzulásokat. Voltak olyanok is, akik Miloševićben démiurgoszt láttak, azt gondolták, ő az oka mindennek. Felelősségét Hágában megállapítják majd, de ezzel csak a dolgok kisebbik része derült ki. A legnehezebb még hátra van.

(Számonkérés) Esterházy új könyve, a Javított kiadás. A Harmonia caelestis apa-képének módosítása. Esterházy a regény nyomdába kerülésekor elolvassa a történelmi hivatalban az apja aktáit, és megdöbbenten veszi tudomásul. Az édesapja, gróf Esterházy besúgó volt. Az író biztos benne, hogy apjáról nem moshatja le a gyalázatot, nem is akarja, de mégis valamilyen elementáris írói őszinteséggel kérdezi, miféle mocskos országban élt. A Kádár korszak közmegegyezésen alapult, írja, ennek köszönve a társadalom egyszerűen kiszolgáltatott bizonyos embereket a gyalázatnak. Ezeknek nem lehet megbocsátani, írja az író, aki saját apjának sem bocsátott meg, de éppen ezért joggal számon kérheti a vallomást azoktól is, akik makulátlanoknak tartják magukat, és úgy viselkednek, mintha nem lettek volna részei a közmegegyezésnek. A magyar irodalom egyik legnagyobb élő írója nagy nemzeti lelkiismereti önvizsgálatot kér számon. A keresztény középosztályon is! Az egyházon is!

(A derékfájásról) Sokan arra panaszkodnak, hogy ötven éves korukban derékfájdalmak kínozzák. Esterházy is . Cinkostársként mosolygok magamban, tehát ő is a derékfájósok közé kerül. Lumbágó és köszvény. Egyedüli vigasz, hogy hatvan körül elmúlik a derékfájás. Aztán pedig minden fájdalom elhalkul, szinte észrevétlenül. Úgy érzem, alamuszi módon vesz búcsút a testi fájdalom, a kín.

(Figyelni a világot?) Nyílnak már a leánderok. Bódító fűszerillatot lebegtet hol a tengerről, hol a környező magas hegyekről érkező könnyű légáramlás. A mediterrániumi illatok világában a legkönnyebb eltévedni és elveszni. Könnyelműen elringatnak, eltompítják a figyelmemet. Milyen szerencsétlen vagyok már csak azért is, mert olyan makacsul és szívósan figyeltem a világot.

(Tiszta lelkiismeret?) Mindig arra vágytam, hogy ismeretlenként éldegéljek egy kis halászfaluban. Észrevétlenül, hogy ne érintsen meg semmi rossz és semmi piszkos ügy. De jól érezném-e magam, ha valamilyen varázsvessző lehetővé tette volna, hogy megvalósuljon ez a vágyam?

(Újra meg újra) Csomagolok, újra távozom. Most innen, holnap máshonnan. Szép öncsalás. Bőröndömbe helyezem a teafőzőm. A zsebrádiómat. A ceruzáimat, melyeket most sem használtam. Ki tudja, mikor lesz rájuk szükségem újra. Lezárom a lap topot is. Nem múlt el egy nap sem, hogy ne írjak le legalább egy mondatot. Utaznom csak azért kell, hogy újra meg újra tudatosítsam magamban, egész életemet az ideiglenesség jellemzi, hol ide vetődöm, hol oda, semmiben sem tudok megkapaszkodni, bár rögeszmésen szeretnék egy biztos pontot találni. Időnként el is hitetem magammal, hogy megtaláltam, azonban újra meg újra útnak kell erednem, hogy beigazolódjon, ez is hazugság volt. Vagy rögeszme, mindegy.

(Önműködő gödrök) A B92 Televízió műsorában Dragoljub Žarković a kormányhoz közel álló Vreme főszerkesztője fölényesen bizonygatja a hágai ENSZ-bíróság kudarcát, mivelhogy nem sikerült bebizonyítania Milošević bűnösségét. A Vreme előző vezércikkeinek ismeretében nincs ezekben a kijelentésekben semmi meglepő. Egy hiány azonban szembeötlő: hol vannak a Vreme tényfeltáró riportjai? Arról, hogy ki rendelte el az akciókat? Mert a komoly sajtónak ez lenne a feladata, bemutatni a múltat, úgy, ahogy volt. Közben kiderült: a Koštunica által megalapított igazságfeltáró bizottság sem rukkolt elő semmiféle igazsággal. Az utcákon díszlenek a Karadžićot védelmező plakátok. Szerbiában kiadják és terjesztik a boszniai szerb vezér összegyűjtött műveit. A falfeliratok hirdetik a hágai bíróság „aljas szándékait”. Ezek után érthető, hogy miért maradtak el a Vreme tényfeltáró riportjai. Igaz, most már nem tagadható a tömegsírok léte, de ezek csak afféle gombnyomásos gödrök voltak, maguktól nyíltak meg, az áldozatok belevetették magukat, mint a robotok, aztán a tömegsírok bezárultak. Közben Szerbiában robot-hűtőkocsik száguldoztak és szállították a tetemeket, amelyeket névtelen robotok dobáltak be a gombnyomásos tömegsírokba. Ebben a hallgatásban azért van némi rendszer.

(Bosszúéhes mondat) Leírok egy mondatot. Napokon vagy heteken keresztül vívódtam vele. Aztán eltaszít magától, éli a saját életét, s felötlik bennem a gyanú: bosszút forral ellenem. Ám legyen! Azt jelenti, hogy életképes. A szerzőhöz hűséges, cifra, fegyelmezett mondatok, időnként méltán kiváltják rajongásunkat, de gyorsan elhervadnak.

(Élet és halál) Fülledt nyári meleg, odakinn szirénáznak a mentőautók. Aztán zivatar, majdnem ítéletidő következik. A sarkon ácsorgó kofák gyorsan összecsomagolnak, és a közeli árkádok alá menekülnek. A mai napon már néhányszor megtették ezt az utat. A mentőautók továbbra is száguldoznak, az árusok viszont fürkészve az eget kémlelik. Valahol élethalálharc folyik, a tojást, a zöldséget, a paradicsomot azonban el kell adni. Így élünk mindannyian: csak addig küszködünk, ameddig az árkádok alól kémleljük az eget.

(Idegenek) Az idegen nő, avagy – miként nálunk szokás mondani – a vegyes házasság drámáját még valahol 1985-ben próbáltam ábrázolni a Médeia tükrében. A Médeiát alakító színésznő dicsősége csúcsán férjhez ment a partizántábornokhoz, s bár férfi ismételgette, hogy nem érdekli kinek mi a vallása, nemzete, a drámai pillanatban, a haza érdekében cserbenhagyta az asszonyt. A nő idegen maradt. Mint ahogy idegen maradt az Áttüntetések főhőse is a szerb lány iránti szerelmében. Nem lehet! Ez az érzés kerekedik felül Márai Sándor keveset emlegetett regényében is, az Idegen emberekben. A francia nő a magyar férfi szemébe vágja: „Olyan undor fogott el; tudd meg, olyan irtózat, csak a gondolatra is, hogy gyerekem lehet nekem, nekem gyerekem egy idegentől…”. A férfi fájdalmas honvágyat érzett valamilyen haza után, amelyet lehetetlen volt meghatározni.

(A szerb Faust?) Slobodan Šnajder a Horvát Faust című dráma szerzője drámát kíván írni a szerb áldozatokról. A legnagyobb irodalmi hőstettek egyike. Már csak azért is, mert a Szerb Faustot nem írta meg senki, amit a legnagyobb irodalmi gyávaságnak nevezhető. Šnajder talán egyszer ugyanúgy jár, ugyanolyan lehetetlen helyzetben találja magát, s ugyanarra a pontra jut el, mint Cseres Tibor.

(A nap híre) A lépcsőházi takarítónő kuncogva újságolja, hogy az egyik szomszédos bejárati lakásba új lakó költözött. Börtönőr. Legalább százötven kilós és hatalmas pocakja van. Nem tudja elképzelni, hogyan totyog be a cellába, hogy ellenőrizze a rabokat. A mai nap hírei között ez az egyetlen, amelynek valamilyen értéke van. A média immár nem tud semmi újat mondani.

(Bendő-multikulturalizmus) Etnofesztivál Újvidéken. Szlovák sztrapacska, magyar gulyás. Egy amerikai alapítványi főmegbízott szerint ezzel növelhető a nemzetiek közötti bizalom. Bendő-multikulturalizmus! Azt hiszem, ez ellen semmi kifogása sincs egyetlen nacionalistának sem. Utána mulatozás és tánc. Aztán eloltják a villanyt a balkáni kocsmában.

(A féldemokrácia jelszava) Valaki azt találta mondani: „Élvezzük a féldemokráciát, mert a demokrácia engesztelhetetlen lesz.” Bár így lenne! Engesztelhetetlen, tiszta és méltányos. Csak most látom, midőn a kényszer fellazult, hogy mennyi apró, hétköznapi kis ügyeskedő kiskirály nyüzsög körülöttem. Akkor is a diktatúráról álmodnak, amikor a szabadságról papolnak.

(Utazás Belgrádba) Belgrád. Ebben a városban az elmúlt tíz évben, nagyon sok bizonytalan eredetű pénz gyülemlett fel, amit nem lehet büntetlenül megúszni. A kirakatok tele fényűző holmival, az utcák piszkosak. A nők szépek. Az autóbuszok és a villamosok lerongyolódtak. A szerbiai parlament többé nem létezik, jelenti be Koštunica pártjának alelnöke. Az emberek a közelgő választásokról suttognak, de senki nem tud semmi biztosat. Nem lehet halasztani, ki kell írni őket. De mi várható a választások után, kérdem. Semmi, hallom a választ. Az a baj, hogy túlságosan sok fegyver van a polgárok kezében. Gyilkosságok, merényletek? Lesznek még persze, hallom több embertől is. Csak ne lövöldözzenek egymásra, a választások végkimenetele nem fontos többé. Čeda Čupićtyal beszélgetek. Még semmi sem zárult le. Tagja a korrupció-ellenes bizottságnak, de kezük-lábuk meg van kötve. Már hónapok óta hiába keresik a miniszterek diszkréciós jogáról szóló szabályzatot. A kormánytagok jövedelmét sem tudják leellenőrizni a különböző igazgatóbizottságokban.

(Erkölcsi tartás) A Magyar Szó, a belgrádi és az újvidéki újságok Kasza József malverzációjával foglalkoznak. Az Otpor újra naprendre tűzte valamilyen kelebiai vagyon kétes eredetét. Egyben feljelentést tett Ágoston Gabriella, a szabadkai önkormányzat jegyzője ellen, mert megkárosította az önkormányzat vagyonát. Nem lehetek ítélőbíró, de végső ideje lenne tiszta vizet önteni a pohárba, hiszen az évek óta húzódó botrány a vajdasági magyarságra vet kellemetlen árnyat. Ha a vád megalapozatlan, akkor ez igazságtalan. Van azonban ennek a módfelett kellemetlen ügynek egy nagyon megszívlelendő tanulsága: a mai rendkívül korrumpált társadalomban a kisebbségi politikusoknak példamutató erkölcsi tartással kell politizálniuk, hogy még az érintettség látszatát is elkerüljék. Ez olyan erkölcsi hitelt biztosítana nekik, amely előtt még az is fejet hajtana, aki nem tartozik rokonszenvezőik közé. A világban vannak ilyen példák. A kisebbségnek nincs sok hatalma, de vannak kincsei, amelyeket nem szabad eltékozolnia: az egyik a tiszta erkölcsi tartás, a másik pedig a kulturális minőség.

(Love story – war story) A Danasban Gradimir Ivanić naplóját olvasom a kilencvenes évek elejéről. Fontos könyv lesz még ebből. 1992. április 5-én feljegyzi: A szerb álkatonai alakulatok Željko Raznjatović Arkan vezetésével lemészárolták a bijelinai muzulmánok egy részét.” Egy másik újságban a szerb közönség csillaga, Ceca Ražnjatović, az Arkanhoz fűződő örök szerelméről ír. Az újságíró csak úgy mellékesen említi meg, hogy Arkannak valamiféle gondjai voltak Boszniában és Horvátországban, egyébként a bijelinai hőst úgy állítja be, mint valami mesebeli nemzeti lovagot. Nagyon szerette a szerb hagyományokat, dicsekszik az özvegy. Tipikus szerb lowe story. Rajongó hivőkkel és mészárlásokkal a háttérben. Arkan özvegyének nagyszabású koncertje egy belgrádi stadionban, a támogatók között ott van a szabadkai Pionir is. A koncert végén a hatalmas tömeg ütemesen skandálja: Ceca – Szerbia. Ez játszódik le a Pink TV reflektorafényében. De mi történik az alvilági homályban? A Szerb Védelmi Gárda nevű szervezet vállalta a felelőséget Boško Buha gyilkosságáért. Halál vár azokra, akik a szerb nemzet legjobb fiait kiszolgáltatják az ellenségnek.

(Csonkok és gyökerek) Gyökereket képzelek el a levegőben. Olyanok, mint a csonkok. Így képzeltem el az arkangyalszárnyakat az elhagyatott világban. Vagy így keresem a saját gyökereimet is. A mennyboltot szemlélem.

(Narancssárga Magyarország?) Új Fidesz-epigramma: „Az ország nagy része narancssárga, csak éppen a kormány vörös.”

(A magánpáncélszekrények titkai) Délelőtt a képernyő előtt. Medgyessy – miután a belügyminisztertől, vagyis titokgazdától felhatalmazást kapott – elismerte, hogy 1977 és 1982 között a Pénzügyminisztériumban kémelhárító tisztként segítette, hogy idegen, az ország IMF-csatlakozását meghiúsító, hírszerzők ne jussanak magyar gazdasági titokhoz. Ezt a csatlakozást leginkább az oroszok fékezték volna. A Magyar Nemzet mai száma viszont újabb dokumentumot tett közé, amely szerint Medgyessy belső besúgással is foglalkozott. A szakértők nyilatkoznak, majdnem egybehangzó szakvélemény szerint ez az utóbbi már biztos hamisítvány. Medgyessy perel. Az első dokumentum sem található meg az állam megfelelő intézményeiben. Honnan került elő? Mikor? Kiderül, hogy a titkosszolgálati dokumentumok magántulajdonban rejtezkednek, vagy pedig az lopja ki őket az archívumokból, aki akarja. Mint egy gennyes seb kifakad a feldolgozatlan magyar múlt. A zsarolásra mindenkor felhasználhatók a magánpáncélszekrényekben őrizgetett eredeti vagy hamisított papírok. Szegény Magyarország! A szocialisták és a liberálisok támogatják a kormányfőt, tehát a kormány nem bukik meg. De valami mégis megbukott, amit nehéz lesz kiheverni. Kis János, az SZDSZ egykori elnöke, a magyar ellenzéki mozgalom vezéregyénisége a Magyar Hírlapban írja: “A szocialista-liberális kormány azt ígérte, hogy helyreállítja a demokratikus intézmények uralmát, visszaadja a demokratikus politikába vetett hitet. Ha Medgyessy marad, az ígéret szertefoszlik.” Kis szerint Medgyessy legnagyobb vétsége, hogy múltját nem tárta fel időben a nyilvánosság előtt. Egy sereg erkölcsi dilemma a politika ürügyén. A hazáért dolgozott? Az oroszok ellen? A pártállami diktatúra mellett? Azt gondolom továbbra is, hogy Kis János álláspontja következetes. Nem lehet demokratikus a morális értékekről és normákról megfeledkező politika, még akkor sem, ha céljai védhetők. Minden a feje tetejére áll. Akik eddig nem akarták tudomásul venni a politika és az erkölcs kapcsolatát, most a legnagyobb politikai erkölcscsőszök lettek. Csurkát még Antall József figyelmeztette, hogy a besúgólistán szerepel a neve, ezt tette Torgyánnal is. Csurka is Torgyán ennek ellenére jó szövetségesnek bizonyult azok előtt, akik most az erkölcsre hivatkoznak. Tehát a besúgókat jobban meg kell becsülni, mint a kémelhárítókat. Valójában tehát minden oldalon a politika az erkölcsi normák fölé kerekedett.

(Illyés baloldalisága) Úgy látszik, egyre inkább magamra maradok azzal a véleményemmel, hogy az igazi nemzeti érzés a legszegényebb magyarságban él. Hiába hivatkozom Illyés Gyulára, aki szerint a szegényeknek nincs másuk, csak a magyarságuk. Egyre inkább felülkerekedik a dzsentri szerepével kacérkodó úrhatnám kispolgár, akinek a legfőbb foglalkozása a hivatáshirdetés. Ebben is Illyésre hivatkozhatom. Szerinte a hivatáshirdetés helyett jobb lett volna, már régen is, a napszámbérek rendezésével foglalkozni. „Minél magasabb egy idea, tapasztalatom szerint mostanában annál kevesebbre kötelez itt, a lapos földön. Sokan csak azért vallják, mert a magasság távolságot is jelent.” Kisebbségben erről nem kellene megfeledkezni – ma sem. A politikusainknak kellene talán többet foglalkozniuk, hogy a szegény, a gazdaságilag hátrányos helyzetbe taszított magyarok arányosan részt vesznek-e a foglakoztatási struktúrában, arányosan szerepelnek-e annak minden szintjén. De amióta hatalmon vagyunk, erről semmit sem tudunk, még az adatok is hozzáférhetetlenek. Nem is csoda, tehát, hogy Illyést az ünnepi vezércikkek végére hagyják, afféle dísznek. Poénnak! Az új, módosabb vezetőrétegünk szemében Illyés következetes baloldalisága nincs összhangban az új eszmékkel, amelyek körülöttünk kavarognak.

(Türelmes, vezeklő nép) „Türelmes nép, majdnem közönyös. De – csodálatosképp – vigaszra nincs szüksége, tapasztalatom szerint, még vakhitére sem. Mintha eleve elfogadná a lehető legrosszabbat. Már eddig is ily kegyetlen iskolába járatta a történelem?” (Illyés Gyula: Magyarok.) Néha hazamentem Szenttamásra, lehet, hogy csak azért, hogy anyám történeteit hallgassam. Ő pedig folyton új történetekkel jött elő. A falu egyik nagygazdájának a lánya szerbhez ment férjez. Nincs ebben semmi különös, gondolhatja bárki. De mégis van. Annak a nagygazdának a rokonát a partizánok végezték ki. Mi más lenne ez, ha nem a türelmes nép vezeklése.

(A múltunkról) Illyés egyik régebbi írását olvasom és – próbálom megérteni. Arról szól, hogy 1945-ben mennyit kellett ügyködni, Szabó Lőrinc, Németh László, Sinka, Erdélyi, Féja, Kodolányi élete megmentéséért. Meg azért, hogy ne ítéljék hallgatásra őket. Illyés derekasan kivette a részét ebből a diszkrét diplomáciából. De közben ezt is leírja: „A tárgyilagos történetírásnak tartozom az alábbi adattal: viszonylagos sértetlenségüket a fentiek (névsoruk kibővíthető) a kommunista pártnak köszönhették; eredményeként egy szinte hajnalig tartó vitának egy már kiszedett, de éppen e vita eredményeként visszavont cikkem fölött, Rákosi. Révai, Gerő, Farkas Mihály, s a magam részvételével.” (Visszapillantás, 1958) Bizonyára a „jobbközép verőlegények” nem értik ezt, puszta tekintélytiszteletből hallgatnak róla. Pedig így volt. És meg kell érteni. Meg kell érteni a titkosírásba rejtett szöveget, hogy a megismert múltat becsülni is tudjuk. Amihez hozzátartozik az is, hogy ez az idézet megszületésének keserű évében, 1958-ban, nem csak 1945-ről, hanem 1956-ról is szól.

(Beleborzongok) A tv2 riportere kérdést tesz fel: Ha nyilvánosságra hozzák a besúgói, továbbá a kémelhárítói listát akkor esetleg bajba hozzák azokat a kisebbségi vezetőket, akik az anyaország javára kémkedtek. Azt gondolom ez csupán a riporter ostoba kérdése. A Történelmi Hivatal vezetője azonban megfontoltan válaszol. Valóságos veszély, de megoldható. Tárgyaltak erről is. Beleborzongok. Nem hiszek a fülemnek. Vajon a kisebbségi magyarok bepillanthatnak-e ezekbe a dossziékba, tépelődöm magamban. Ha esetleg őket súgták be?

(Szép, új, kisebbségi világ) Romaverés Belgrádban. Becskereken és Újvidéken új, az eddiginél is veszélyesebb magyarellenes feliratok. A belgrádi értelmiségiek egy csoportja, Mihajlo Mihajlov, Mirko Tepavac, és mások, közleményben tiltakoztak az egyre jobban burjánzó nacionalizmus ellen. A rendőrség, az elmúlt évtized gyakorlatához híven, nem találja a tetteseket. A kormányon levő magyar kisebbségi politikusok az eurokompatibilis kisebbségi törvényt dicsérik. Forradalmi, forradalmi ismételgetik kórusban. Ilyen ez a szép, új, kisebbségi világ! Interjút adok a Danasban. Fel kellett emelnem a szavam a Nagy Szimuláció ellen.

(Ráérünk arra még!) A kisebbségi törvény úgy kezdődött, hogy megszegték a törvényt! Mindezt a Pató Pálok zászlaja alatt. Fel kellene lépni a magyar tagozatok zsugorítása ellen? Ráérünk arra még! Fel kellene lépni a sorozatos törvényszegések ellen? Ráérünk arra még! Tilos megváltoztatni a kisebbségek által lakott területek etnikai arányát. Az állam szervezett módon ugyanis éppen ezt teszi. Tiltakozzunk? Ah, ráérünk arra még, súgják-búgják a bársonyszékből a bácskai Pató Pálok. Az egyszerű ember gondterhelten arat, keserűen veszi kezébe a szerszámot, hazamegy, nem küldheti gyermekeit a tengerre, ereje sincs, még az sem biztos, hogy megihat egy pohár sört. Egyre rezignáltabb lesz, hiszen tudja, nem ezt ígérték neki. A Pató Pálok.

(Címek és közcímek) 2005-re teljesen átszabják a Balkánt. Koszovó elszakad. Nem. Jugoszlávia háromtagú föderáció lesz, Szerbiából, Montenegróból és Koszovóból áll majd. Macedóniát feldarabolják. Boszniát felosztják, Amerika regionalizálni akarja Szerbiát, leépíti államiságát Európa mérsékeltebb, Amerika radikálisabb. Címek és közcímek a belgrádi sajtóból.

(Korszellem) Az elviselhetetlen kánikulában találkoztam egy íróval, aki közölte, hogy a krizantémról készül írni. Miért, kérdeztem meglepetten. Mert téli virág, most, amikor fuldokolunk a nyárban, éppen erről kell írni. A nyár elcsépelt és banális. Boldog ember, aki felettébb összhangban van az uralkodó eszmékkel, gondoltam magamban. Egyedül csak Thomas Bernhard fulladozna ettől a túlságosan ravasz téltől. Mert feltétlenül hiányozni fog belőle egy szó, egy nagyon fontos szó.

(Az önkényről) „Ne kenj mindent arra, hogy nem vagy húszéves, és most melegebb a meleg”, figyelmeztet Szerbhorvát György. Goethe Wilhelm Meister-ét veszem elő. „Jaj annak, aki ifjúságától kezdve megszokta, hogy a szükségszerűségben valami önkényességet lásson…” olvasom. De fordítva is érvényes, ami sokkal inkább megviselt.. Megtörténhet, hogy beidegződésből önkénynek láttam a szükségszerűséget is. Nem mulasztásból volt, hanem vesztemre. S most melegebb a meleg, mert már ebben is önkényt szimatolok.

(Puha Jalta?) A Die Zeit mai számában Gunter Hofmann a jobboldali németországi populizmus erősödéséről és Stoiber előretöréséről ír. Stoiber afféle heiderizmust akarna – Heider nélkül. Vannak, akik szorongva, vannak, akik örömtől mámorosan veszik tudomásul a nyugati jobboldal erősödét. Lám, ott is így alakulnak a dolgok, tehát nekünk is erre az útra kell lépni, hangoztatják. Lehet, hogy igazuk is lesz – mindenben. Arról azonban már keveset beszélnek, hogy a nyugati jobboldal előretörése el fogja odázni az EU bővítését. Ez az ára a nagy világnézeti fordulatnak, amelyben ránk ismételten a mártír-szerep hárul. Egy új, puha Jalta? Ebben a régióban ugyanis nélkülözhetetlen a Kis Keleti Mártíromság, mint ahogy nélkülözhetetlen a nemzeti, a kisebbségi mártíromság, hiszen továbbra is főleg a csontok és a sírok jelképezik történelmünket. De ezek csak keserű következmények. Gunther Hofmannt valójában az érdekli, hogy mi készíti elő a jobboldali populizmus talaját. Nem csak az autoritárius politikusok és a demagógia, nem csak a félelemideológia, hanem az egyre jobban tért hódító apolitikusság is. Miközben mi, Európa álmodozó fattyúi, az európai egységet reméljük, a nyugati közírók egyre erőteljesebben hívják fel figyelmünket, hogy Európa „politikailag kiüresedett”, az apolitikusság „megbénítja a politikai szenvedélyeket”. Nyugaton azonban csak váltásokról, módosulásokról van szó, de ez élet nem őrlődik fel. Nálunk viszont megrázkódtatások születnek.

(Aggódom) Valahol a nyolcvanas évek végén, ha jól emlékszem, úgy nyolcvankilenc tavaszán ismeretlen fiatalemberek kapogattak újvidéki lakásomon, először csak egynéhány, aztán egyre többen. Mindig újak és mindig mások jöttek, rucksackkal a vállukon és azt mondták, hogy Fideszesek. Úgy mondták ki a szót, mint valami titokzatos jeligét. Valamelyik pesti barátomra hivatkoztak, nem kértek sokat, beszélgetni akartak, meg engedélyt kértek, hogy nálam hagyják a rucksackjukat. Mindig siettek, meg akartak tudni valamit a városról, az itteni életről és mentek volna tovább. Sokszor csak Belgrádig, de néha egészen le, Koszovóig. Makacsok voltak és kíváncsiak. Néhányukat alig tudtam meggyőzni, hogy ha már Koszovóba készülnek, akkor utazzanak kerülővel, először Skopjéig, onnan kanyarodjanak vissza Pristinába, így talán elkerülik az éber szerb rendőrséget. Mert nem volt már akkor veszélytelen egyenesen Pristinába utazni. Albán barátaim címét és telefonját adtam meg nekik, és jó utat kívántam. Aggódtam értük. A rendszerváltás után megritkultak a látogatók, majd elmaradtak. Szerbiában veszélyesre fordult a helyzet, az érdeklődés is lanyhult. Aztán 1998 után újra érkeztek a Fideszből, de nem azok a régiek, hanem újak, nem rucksackkal, hanem személyautókkal. Nem az egykori egyetemisták, hanem funkcionáriusok, nem is hozzám jöttek, hanem a kisebbségi pártirodákba. Így van ez rendjén. De akkor is aggódtam értük. Néha láttam valamelyiküket a televízión, nem voltak többé kíváncsiak, hanem magabiztosak. Ugyanolyan magabiztosak, mint a többi állami- és pártfunkcionárius, akik rendszerint szolgálati kocsiban ülnek. Ők voltak azok, akik a későn születettek kegyelméből új Magyarországot hozhattak volna létre. Kevés nemzedéket áldja meg ekkora kiváltság. Olykor száz évnek kell elmúlnia, hogy ez bekövetkezzék. A magyarországi eseményen tűnődve azokra a régi Fideszes fiatalokra gondolok. Miért apadt el a kíváncsiság? Honnan ez a magabiztosság? Szó szerinti értelemben hadat üzentek apáiknak, eközben nem orvosolták a magyar traumát, hanem elmélyítették. Ez a seb tíz év múlva is sajogni fog. A sebet gyógyítani kell, de hogyan? Cs. Szabó László elfelejtett mondata jut eszembe: „Az igazi hallhatatlanság is azzal kezdődik, hogy az unokák megbocsátanak a nagyapáknak s nem azzal, hogy a fiúk elismerik az apákat.” Talán így van ez, nemcsak a hallhatatlansággal, hanem a történelemmel is. A múlttal való szembenézés azzal kezdődik, hogy az unokák a nagyapák vállára teszik kezüket, miként Thészeusz az őrjöngő Héraklésszel tette Euripidész felettébb időszerű drámájában. Most a fiúk ítéletet mondtak, mielőtt végigjárták volna saját kálváriájukat, anélkül, hogy megpillantották volna a történelem félelmetes medúza-arcát.

(A nagy zűrzavar nyara) Az Erzsébet hídon tömegtüntetésre került sor, az első jelentések szerint vagy háromszáz ember eltorlaszolta a karcsú, szép, fehér hidat. Megdöbbentő, ám lehet, hogy hozzá kell szokni. Mint Párizsban vagy Londonban. Ahol az emberek gondolnak egyet és tüntetnek, de egészen másért, és senkinek se fordul meg a fejében, hogy életre-halálra megy a küzdelem. Az Erzsébet híd Budapest fő közlekedési ütőere. A tüntetők a szavazatok újraszámlálását követelik. A rendőrség leszorítja őket a hídról, a tömeg a Kossuth téren verbuválódik. Most már vannak vagy háromezren. Azt állítják, hogy spontánul gyülekeztek, amit senki sem hisz el. A közvélemény-kutatós adatai szerint a polgárok a MIÉP-et és a Fideszt sejtik a háttérben. Kínos viták. A nagy zűrzavar nyara. Nézem a képsorokat. A tömegből többen kiabálják: „Forradalom! Forradalom! Mint ötvenhatban.” Akkor az orosz hadsereggel álltak a tüntetők szemközt. Most az országgyűléssel. 

(Széchenyi, Kossuth és Horthy) Hosszú hallgatás után Orbán Viktor interjút adott a Magyar Nemzetnek. Egy dologban Orbán különbözik a Fidesz-elittől. Van formátuma. Van bátorsága kimondani, hogy nem hétköznapi, politikai különbségekről van szó. Legalább annyi messianizmus van benne, mint a régi kommunista forradalmárokban. Tényleg olyan, mint egy Che Guevarra, aki beleszédült a polgári szalon fölesfoteljébe. Egyszerre groteszk és komor. „Ha eljön az idő, és szükség van rá, előkerülnek azok az emberek, – mondja – akik a közösség életét meghatározó döntéseket hoznak a parlamentben és a kormányzatban is. Lehet így is nézni a magyar történelmet. Amikor higgadt építkezésre volt szükség, akkor előállt Széchenyi. Amikor úgy tűnt, hogy forradalmi lehetőséget kell megragadni, akkor jött Kossuth. Amikor úgy látszott, hogy bölcsesség kell és megegyezési hajlandóság, akkor előkerült Deák (…) És amikor arról volt szó, hogy eljött a gazdasági megerősödés időszaka, akkor megérkeztek a Tiszák. Amikor Magyarországot megcsonkították, és szükség volt egy olyan személyre, aki az élni akarást fejezi ki, előlépett Horthy Miklós. És amikor arra volt szükség, hogy ne csak vezetője legyen az országnak, hanem legyen valaki, aki a megcsonkított Magyarországot életképes állammá szervezi, akkor jött Bethlen. Amikor pedig már nem bírtuk a kommunista rémuralmat, akkor még az is megadatott, hogy egy korábbi életével szakító közéleti ember, Nagy Imre lépett elő, s az ország élére állt.” Lehet, hogy Ady másként gondolta volna, gondolok például Tiszára. Továbbá Illyés Gyula, is, Bibó is, Márai is, gondolok például Horthyra, de mindenki olyan történelmi példákat választ, amilyenek a jövőről szóló elképzelései.

(Torzók a fattyúsorsról) A Schlemihl fattyúja. Négy befejezetlen regény, négy egymást kiegészítő változat. A fattyúsors: más-más vetületben. Melyiket válasszam? Nincs időm tétovázni. Írom mind a négy változatot, akkor is, ha egyiket sem fejezem be.

(A döbbenetről) Anyám halálának évfordulója. Három éve immár. Felölök az autóbuszra és kisétálok a szenttamási temetőbe. Aztán otthon az íróasztal mellé ülök, minden öncsalás nélkül. Semminemű akarat nem ösztökél. Szeretnék még néhány dolgot megérteni, amit nem lehet megérteni. Csak úgy, minden remény nélkül, gyengéd lázadásból. Anyám halála után sok dologhoz immár nincs közöm. Elsomfordálnak mellettem az események, és döbbenten pillantok utánuk.

(Ki, kit perel?) Koštunica Szarajevóben bejelentette, hogy hosszadalmas lesz Bosznia és Jugoszlávia kártérítési pere a hágai nemzetközi bíróság előtt. A közvélemény eddig úgy tudta, hogy Bosznia pereli Jugoszláviát, s Jugoszlávia védelmét Várady Tibor irányítja. Nyilatkozatai szerint a hágai bíróság nem illetékes ebben a perben. Koštunica viszont Szarajevóben kijelentette, hogy Jugoszlávia is pereli Boszniát. Tehát mégis illetékes lenne a bíróság? Akkor viszont ki irányítja a jugoszláv jogászcsapatot?

(A szolidaritásról) Újvidéken van egy városrész, a polgárok a Tolvajok völgyének nevezik. Főleg menekültek élnek benne. Igazi paloták épültek itt, s azon csodálkozom, hogy a nyomorgó menekültek miért nem emelik fel a szavukat ez ellen. Szolidaritásból?

(A beletörődésről) A világtól elszigetelten világosabban látom a környezetemet. De minél világosabban látok, annál tehetetlenebb vagyok. Valami nagyon hiányzik: egy fontos gondolat és egy körültekintő kisebbségi szellemi elit. Kis taktikai lépésekkel akarjuk túlélni vészhelyzeteinket. Aztán a beletörődés lesz soron.

(Kitapétázott falak) Ma sokan hősiesen verik a fejüket a falba. A falba, amelyet előzőleg gondosan kitapétáztak. Időnként összekapnak azon, hogy melyiküknek szebb a tapétája. A kőkemény falról többé nem esik szó. Ez azok feladata marad, akik némán verik fejüket a falba. Vagyis nem hősködnek. Cioran a Balkán vad szenvedélyeiről beszélt, de a ravaszság talán ennél sokkal jellemzőbb. A puhára kitapétázott fal ugyanis rendkívül ravasz találmány.

(Vagyon és identitás) Egy vidéki tanárnő megrovásban részesített. „Miféle asszimiláció?”, kérdezte felháborodva. „Nem tudja talán, hogy manapság még ahhoz is vagyon kell? Mi, szegények még asszimilálódni sem bírunk. Pénz kell hozzá, uram.”

(Eretnek gondolatok) Tudás alapú, kultúrát építő, európai látókörű kisebbségi társadalom? Szorongva kérdezem magamtól ott, ahol a tudást sokszor a nemzeti identitás rombolójának tartjuk, a kultúrát haszontalannak, az európai látókört pedig gyanúsnak. Pedig nincs más esély. A mai európai változások láttán, nem is tudok másra gondolni, mint arra, hogy a kisebbségi élet vagy többletminőséget teremt, vagy pedig tönkremegy. „Minél kisebb egy nép, annál több szemének, fülének kell lennie; minél vékonyabb szálból sodorták életét a párkák, annál tökéletesebb képének kell lennie a világról. A tájékozódás a nagy népeknél fényűzés, a kicsinyeknél életösztön. A paraszt-mithológia ép ezt az ösztönt zsibbasztja el.” Ez az eretnek minőség-gondolat is Németh Lászlótól származik, akit nem csak ünnepelni kellene, hanem kritikus elmével olvasni is.

(Szerbiai mindennapok) A tábornokok és a politikusok egymás torkának estek annak ürügyén, hogy a szerbiai Állambiztonsági Hivatal lehallgatta-e vagy nem Koštunica államelnököt. A szövetségi alkotmánybíróság Momčilo Grubač elnökletével egyhangúan döntött, hogy alkotmányellenes volt megfosztani mandátumoktól Koštunica pártjának honatyáit. Győzött a jogállam, ünnepelte a döntést a köztársasági elnök. Djindjić hívei szerint a szövetségi parlament nem illetékes ebben a kérdésben, és rögvest vissza is vágtak. Kizárták Koštunica pártját a hatalmi koalícióból. A Szerbiai Demokrata Párt közleményben tájékoztatta a közvéleményt, hogy ez már leplezetlen machináció és lopás, a kormányzat „elvesztette legitimitását és legalitását”. Mit tegyenek a polgárok, ha a hatalom nem legitim – és nem legális? A demokrácia szabályai szerint a polgároknak nem kötelessége ilyen hatalomra hallgatni. Esetleg még adót sem kell fizetniük. A polgárok csak kapkodják a fejüket, fizetik az egyre nagyobb számlákat, dünnyögnek, és arra gondolnak, nem ezt akarták. Viszont nehéz megállapítani, hogy Koštunica pártja melyik koalícióba tartozik. A rokonszenves nacionalista, ahogy egyes kormánypárti magyar politikusok becézték, a dél-szerbiai rendkívüli helyhatósági választásokon, Šešeljékkel, Miloševićékkel lépett szövetségre a hatalom megszerzése érdekében, ami a restauráció kézzelfogható bizonyítéka. A zűrzavar napról napra nő. A Szerbiai Demokratikus Ellenzék összeomlás előtt áll, mi pedig úgy viselkedünk, mintha örökké tartana. Az augorok susmogják: Készülődjük! A fotelek nyikorognak. Közelednek a választások.

(Kánaáni hírek) A „legforradalmibb kisebbségi törvénnyel” hivalkodó Kisebbségi Kánaánban néha-néha elhangzik egy-egy panasz arról, hogy a helyzet nem egészen kánaáni, de a kormánypártok, köztük a magyar is, nem követelnek erélyes ellenintézkedéseket. Anyagilag továbbra is nyomorognak a kisebbségi intézmények. Pedig az intézmények teszik ellenállóképessé a kisebbséget, nem a pártok. A fenyegető falfirkák szaporodnak. Elkezdődött a magyarverés. Folytatódik az államilag támogatott, a kisebbségiek számarányát megbontó betelepítés a vegyes lakosságú környezetekbe. Ennek biztosítására János bácsi adójából külön alapokat létesítenek, tehát mégis van pénz a költségvetésben, csak a nyomorgó kisebbségi intézmények számára nincs. A magyar kormánypárt tisztségviselői, nem gondolkodnak a tiltakozó lemondásokról, hogy felhívják a nemzetközi közvélemény figyelmét a gondokra. A Kánaánban, úgymond, minden rendben! A nemzetközi diplomácia tétlen, hiszen kormányon vagyunk, a diplomácia aranyszabálya ugyanis azt diktálja, hogy ebben az esetben nem kell beleszólni. Tökéletes patthelyzetben várjuk a népszámlálás eredményeit.

(Bözsi) Kosztolányi írt Bözsiről, a cselédlányról. Az úri família francia nevelőnőt fogadott alkalmazott, hogy a gyereket franciára tanítsa. Bözsi felmondott, persze, mert látta, hogy a nevelőnő az urakkal egy asztalnál eszik. Ő, soha. Nem kell abban a házban magyar, mondta. Talán arra is gondolt, hogy magyarul ő tanította a gyereket. De mi is magyarok vagyunk, válaszolta a családfő. Bözsi csak legyintett. „Az urak, azok urak. Azok nem magyarok. Csak a szegények magyarok”, válaszolta. Vajon ismerik-e Kosztolányit a mi uraink?

(Kafka Erdélyben) A nyolcvanas évek kisebbségi kálváriájáról szól Ágoston Vilmos 1989-ben megjelent, a nagy exodusról, a magyar áttelepülésről szóló Húzd a Himnuszt, ne káromkodj! című regénye. A rendszerváltások előtti kisebbségi magyar exodus önmagában is nagy belső lelki dráma alapja, sokfelé szóló üzenettel, s mindmáig feltáratlan következményekkel. A férj és a feleség elválnak egymástól, hogy aztán külön-külön új magyarországi férjet és új magyarországi feleséget találjanak maguknak. Mikor dönt a bíróság? Megkapják-e majd az új, a külföldiekkel köthető házasságkötési engedélyt? Hány évnek kell elmúlnia, amíg elkerülnek „odaátra”. Bárki feljelentheti őket, ha másért nem, akkor azért, mert szilveszter éjszakáján kétszer éneklik a Himnuszt: a magyar és a román időszámítás szerint. Ám a falaknak is füle van. De mindezt tetézi a belső vívódás, mert elhagyja a szülőföldjét. Vagy az irigység azokra, akiknek már sikerült. „Nem mehet el mindenki innen, nem futhat el mindenki gyáván”, szórja a józsuai átkát a hősnő, aki arról álmodik, hogy egy napon ő is beül saját vagonjába, amely a határ felé viszi. „Forduljon el tőlük mindenki, kiáltson idegent a sorsuk, idegent a testük, ne merje őket befogadni senki, már messziről érezzék a bűzt a gyáva menekülők szagát, ők azok, akik mentik életüket, hullafoItos, leszakadt arcuk imbolyogjon a tovatűnő tántorgásban, fosszátok meg őket mindentől, csak emlékeiket cipeljék magukkal, és örökre lássák a búcsúra lendülő karok dermedt mozdulatlanságát, a szétszakadó csoportképet. HALÁLHÖRGÉS, SIRALOM ZAJLIK MÁR HELYETTEK. Menjen el az, akinek nincs szüksége ránk. Menjen el, aki minket itt hagy, öregeket, bénákat, kiúttalan és gondba merült középkorúakat, riadt-kérdő gyermekszemet, mindent, mindent, amit csak egyszer itt látott, mert nem ment el innen mindenki, hát maradni is kell, de ti menjetek, pusztuljatok, senki ne maradjon itt közületek, csak menjetek szépen, sorban, mint a Halottak”. Rádöbbenek, hogy erdélyi magyar kisebbségi Kafkát olvasok, európai könyvet, amely a kisebbségről ugyanazzal a kifinomult elmélyüléssel szól, mint Kertész Imre a Sorstalanságban a zsidó sorsról.

(Áron, a balpárti) Látom a budapesti M1 tévé A hét nevű hírműsora rendszeresen idézi Tamási Áront. De van egy idézet, amelyet soha sem fogunk hallani, habár éppen a neves író remekművéből való, s minden további idézetnek alapja lehet. “No, milyen párti vagy? – kérdezte az apám. – Én balpárti – feleltem.” Az Ábel a rengetegben főszereplője beszél így, aki bölcsebb volt sok mai politikusnál.

(Kutyák és macskák) Újvidéken a Čistoća közvállalat munkásai a veszettség elleni küzdelem során ebben az évben 1800 kóbor kutyát és mintegy 50 macskát kaptak el. A hétköznapokról árulkodó, sokatmondó, száraz tények.

(Így!) „Összeszorított fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság”. Ilyennek látta Babits a „csukott ajk, s nyitott szem hőseit”. Így ácsorog a nemkívánatos őr a bácskai strázsán. Nyitott szemmel.

(Helyzetleírás, 2002) Az idő postásai vagyunk. Babits. Semmi több! Úgy érzem, cipeljük az üzeneteket, de nem tudjuk, megtalálhatjuk-e még a címzettet. Mihez is hasonlítanám ezt a helyzetet, amelyben egy madár csapkod a szárnyaival és elszállnak a szavak.

(Amiről csevegünk, s amiről tudni sem akarunk) Medgyessy meghallgatásának hivatalos jegyzőkönyve az országgyűlési vizsgálóbizottság előtt. A történelem ravaszságának apró gyöngyszemei: Medgyessy és Antal József ugyanabban az évben, vagyis 1982. április 4-én vették át a Munka Érdemrend Arany Fokozatát. Ez a tény sokkmindent megmagyaráz. Főleg azt, amiről naponta csevegünk. De a lényegről mégsem rántja le a leplet. Arról pedig mi sem akarunk tudni.

(Szent István nap előtt) Ha jól emlékszem, akkor éppen a Magyar Szóban olvastam az egyik kisebbségi politikus nyilatkozatát, hogy Szent István napra az újvidéki városháza épületén magyar zászló lengedez majd. Ez is olyan ígéret lesz, mint a többi. Az igazat megvallva, a legkevésbé fontos. Szóra sem lenne érdemes, ha nem lapozgattam volna át a pár évvel ezelőtti kisebbségi pártprogramokat, s nem láttam volna, hogy még az időponthoz kötött legfontosabb ígéretekről is megfeledkeztünk. Csak új ígéretek születnek, amelyekbe még újabbakat lehet gyömöszölni. Folt hátán folt. A túlélés foltjai?

(Ami megszületett, ami összeomlott) Miféle sunyi idők! Újra és újra a fausti tapasztalat, szerződés a gonosszal. Ami összeomlott, annak minden következményét viseljük. Ami megszületett, annak a következményeit még nem érezzük. Egyszerre bűnösök és felelőtlenek. A későn születettek kegyelmét azok élvezik, akiknek még sürgetniük sem kellett az összeomlást. A kivárás is elegendő volt.

(Föld! Föld! És semmi más!) Szabadka felé utazom. Nézem a termőföldeket, a kukoricatáblákat. A kukorica szép, megúszta a kánikulát. A szója is. Ha az időjárási viszonyok nem fordulnak nagyon rosszra, akkor elég jó termés lesz. Csak a napraforgófejek szenvedhetnek kárt, emlékszem 5-6 évvel ezelőtt az én napraforgóm is az augusztusi esők áldozata lett, én meg kapkodtam a fejem, akkora lett a veszteségem. Szenttamás előtt megpillantom az ismerős górét, tavalyi kukoricával van tele. A gazda még vár, hiszen az állami behozatal leverte az árakat. Azt viszont látom, hogy a szójaföldeken napraforgófejek virítanak. Igen, tavaly éppen ezeken a földeken napraforgó termett, vagyis ipari növény. Egy szlovák fiatalemberrel beszélgettem, aki elmondta, hogy hála egy szlovák alapítványnak, cirkot termesztenek, üzleti partnert találtak, aki milliószámra vásárolja tőlük a cirokseprűt. Az a baj, hogy kétmilliót kellene szállítani, de csak ötszázezret bírnak előállítani. Félő, hogy elvesztik a piacot, ami nagy kár lenne, hiszen fellendült az egész falu, nem csak néhány bennfentes. Ezt nevezem hiteles politikának.ű

Megjelent az Időirás, időközben, című kötetben. Szerbiában a könyv a Családi kör szerkesztőségében rendelhető meg. Magyarországon:  www.bookline.hu