Szerbia és Közép-Európa

Egy elmulasztott alkalom: Szerbia tragédiája. Úgy tűnik Szerbiában a nyolcvanas évektől kezdődően a Közép-Európa-kérdés a tabu-témák közé került. Ebben az időszakban hol Anglia, hol Franciaország, de időnként még az USA is nagyobb rokonszenvet élvezett, mint a közönséges szitokszóvá váló Közép-Európa. Igaz, előtte sem volt az érdeklődés középpontjában, ami arra figyelmeztet, hogy folyamatos tartózkodás mutatkozott e régió iránt. Magától értetődő tehát, hogy a jugoszláv konfliktus kezdetén a hasonló jellegű szlovén vagy a horvát kezdeményezéseket Belgrádból gyanakodva figyelték. Nem volt ez mindig politikai jellegű, sokszor inkább a kulturális elzárkózás jellemezte, ami még inkább igazolja a feltételezést, hogy civilizációs tünetről és ellentmondásról van szó. A szerbiai értelmiség, a hetvenes évek élénk kapcsolatai ellenére nem kapcsolódott be a közép-európai ellenzéki értelmiség mozgalmakba, abban az értelemben, hogy a közös közép-európai örökségre hivatkozott volna. Mindez azt mutatja, hogy a tartózkodásnak a politikán túlmutató mélyebb gyökere van, amely meghatározta az uralkodó vélekedéseket, amelyek szerint Szerbiát civilizációs okok folytán közösítették ki az európai térségből, tehát valójában a kommunizmus utáni katolikus előretörés áldozata lett. Ezt a vádat a legrangosabb értelmiségiek fogalmazták meg.

Közép-Európával szemben

A vád azért is paradoxális, mert Szerbia – habár történelme folyamán mélyen a balkáni történésekbe ágyazódott – éppen a XX. században, pontosabban a versailles-i békeszerződés után, meghatározó módon nyugati legitimitással lépett be a közép-európai problémavilágba. A XX. században nem akad még európai állam, amelyik nagyhatalmi akarattal ilyesféle nagy esélyt kapott, mint a Szerb Királyság 1918-ban. Bizonyos korszakokban kiválóan tudott élni előnyével, főleg a második világháború után, amikor a jaltai alkunak köszönhetően az erőteljes modernizációs trendek egyszeriben a régió előremutató paradigmájává tették. Ez azonban Szerbiában azonban elmélyítette a hagyomány és a modernizáció közötti szakadékot, a felülről irányított kommunista modernizációból ellenállhatatlan erővel ugyancsak felülről irányított antimodernizáció lett. Így került Szerbia az ezredfordulón az 1918-ban egyszer már feltérképezett válaszút elé.

Szerbia a XIX. században elsősorban balkáni ország volt, 1918-cal kezdődőden azonban közép-európai ország (is) lett. A roppant nagy méretű, mondjuk így: történelmi fordulópont dilemmája az volt, hogy Szerbia fel tudja-e dolgozni ezt a változást. Képes lesz-e élni azokkal az esélyekkel, amelyeket kivívott magának? Képes lesz-e a balkáni identitását ötvözni a közép-európaival?

A közelmúlt balkáni háborúnak elemzésekor ez kérdés alig vetődött fel, mert az elemzők nem akarták tudomásul venni, hogy Jugoszlávia felbomlása mélyen beágyazódott annak megszületésébe. A külföldi analitikusok Milošević nacionalista elitjére hárították a felelősséget, a hazai rendszerbírálók pedig Milošević bolsevista elitjére, a titoizmusra, továbbá a Nyugat bomlasztó szándékára helyezték a hangsúlyt.[1] Csak újabban születnek szórványos, ám nem lebecsülendő kísérletek, amelyek Szerbia drámáját, s vele együtt Jugoszlávia felbomlását közép-európai perspektívákból értelmezik. E szempontok az érvényesítésével vonják le azokat a tanulságokat, amelyek felhasználhatóak lesznek a XXI. századi Szerbia további útjának feltérképezésére.

Ennek függvényében a Helsinki Bizottság kiadványa, az El nem sajátított lecke[2] fontos kísérlet képvisel. A kiadvány bevezető írásának szerzője Charles Ingroa, a daytoni egyezmény után, vagyis 1996-ban a térség problémáit Közép-Európa sajátosságainak figyelembevételével vázolja fel, ebbe helyezte el Szerbia dilemmáit is. A kiadvány másik tanulmánya,[3] Lazar Vrkatićé pedig arra helyezi a hangsúlyt, hogy melyek azok az eszmetörténet tényezők, amelyek ellehetetlenítették a szerbiai esélyeket, s ma is gátat képeznek minden változás előtt.

Ingroa a versailles-i békeszerződést a legszerencsétlenebb megoldásnak tartja Közép Európában, amely nem csak még egy újabb világháborút robbantott ki, hanem a nemzetállamok kialakításával balkanizálta Közép-Európát. Nemcsak a régi konfliktusokat nem oldotta meg, hanem újakat is teremtet, növelte az etnikai feszültségeket, kilátástalanabbá tette a térség kisebbségeinek helyzetét. Úgy véli, hogy sokkal távlatosabb megoldást jelentett volna az itteni kis népek konföderativ államba való tömörítése, vagyis a Monarchia „konföderalizálása”. Ezt az elmulasztott fejlődésszakaszt nem lehet megkerülni, s Ingroa úgy látja, hogy a balkáni és a közép-európai országoknak kisebb vagy nagyobb szövetségekbe kell tömörülniük. Természetesen rákérdezhetünk arra, hogy az új európai egyesülés küszöbén mennyire időszerűek Ingroa elvárásai, annál is inkább, mert a rendszerváltást sikeresen lebonyolító országok közül többen máris az EU-kapu előtt várakoznak, eszük ágában sincs tehát múltjuk traumatikus történelmi-szerkezeti problémáikkal vesződni. Hovatovább azt is tudomásul kell vennünk, hogy a régió országaiban a tíz évvel ezelőtti Közép Európával kapcsolatos érdeklődés és remény alaposan megcsappant, ez történt még a kulturális életben is, amely legjobban őrizte a közös emlékezetet. Mintha a purgatóriumban senki sem akarna belépni, hanem egyenesen a mennyországba kívánna betörni. Ez az út nem irreális, ám nem jelenti azt is, hogy annak egyik másik szakaszát meg kellene kerülni. Ingroával egyetemben úgy véljük, hogy az európai út és a közép-európai út nincs ellentétben egymással, elkerülhetetlenül felbukkannak bennük bizonyos átfedések és természetesen sajátosságok is, amiből következik, hogy az európai utat csakis a közép-európai útszakaszok révén lehet megtenni. A nagy ugrás ugyan megtörténhet, de következményeivel számolni kell. Erre Szerbia a legjobb bizonyíték.

Szerbiának XX századi drámája az volt, hogy nem sikerült ezt az ötvözetet megteremteni. A kettősség feszültséget szült, de nem tudott valamiféle közös nevezőre jutni. Kialakult a modern Szerbia politikai prekoncepciója, amely egyre nagyobb feszültségbe került hagyományos és valóságos Szerbiával. Lazar Vrkatić elemzése a kudarc okait boncolgatja. Szerinte Szerbia elsősorban azért nem tudott közép-európai esélyeivel élni, mert nem volt képes alkalmazkodni azokhoz a lehetőségekhez, amelyeket a versailles-i béke felkínált neki, ami azzal járt, hogy Szerbia Jugoszláviát a Közép-Európa gondolattal szemben kívánta létrehozni. Úgy kívánta megalkotni az új államot, hogy közben maga nem alkalmazkodott hozzá, ezért mindent elvesztett. Ha alkalmazkodott volna, akkor saját társadalmának jelentősége révén kamatoztathatta volna új tőkéjét. Vrkatić mindezért a szerb konzervativizmust hibáztatja, amely elmélyítette a szerb nemzeten belüli kettősséget: egyrészt a szerb nemzetnek a szerb államon kívüli polgári kultúráját – ez esetben főleg Vajdaságra gondol – másrészt a „történelmi Szerbia” nemzetpolitikai hagyományát.

Ez a következtetés igen logikus, valójában a Versailles utáni Szerbia legfájdalmasabb kérdésére utal. Az uralkodó diskurzus ugyanis arra törekedett, hogy az újonnan csatolt részeket kiszakítsa Közép-Európából s nem arra, hogy általuk maga is csatlakozzék hozzá. Ezt a szemléletet képviseli a legtekintélyesebb szerb történészek egyike, Milorad Ekmedžić, aki már 1969-ben, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásáról szóló zágrábi tanácskozáson a szerb nemzet történetét, a Szerbia által létrehozott Jugoszlávia és a Közép-Európa gondolat egymással kibékíthetetlen ellentéteként írta le.[4] Ez, írta, kiderül már az I. világháború befejezése előtt, amikor Nikola Pašić, a vezető szerb politikus szembekerült azzal az amerikai tervezettel, hogy az Osztrák-magyar Monarchiát nem szétverni kell, hanem modernizálni és kibővíteni. A modernizáción elsősorban a föderelizációt értette. Az amerikaiak szerint ugyanis a közép-európai és a balkáni térségben létrejövő új nemzetállamok veszélyt jelentenek az európai békére.

A Nagy-Szerbia mint polgári alternatíva

Wilson feladta a tervét, egyrészt az angolok és főleg franciák nyomására, akik attól tartottak, hogy a rekonstruált Monarchia is Németország szövetségesévé válik. A közbejött bolsevik forradalom pedig akkora ismeretlent jelentett a Nyugat számára, hogy a továbbiakban nem mertettek kockáztatni a Monarchiával. A Monarchia uralma alól szabaduló kis népek nyomása is igen erős volt, ezenkívül a különböző hadbalépési ígéretek is akadályt jelentettek.

Nikola Pašić ezeket az ismert ellenérveket sorakoztatta fel az amerikai diplomácia előtt, amely nagy gyanakvással fogadta a jugoszláv egyesülés eszméjét. Pašić külön hangsúlyozta, hogy a Balkánon csak az erős Jugoszlávia ellensúlyozza a német befolyást. Ekmedžić szerint az a wilsoni politika következetes megvalósulása a legnagyobb csapást jelentett volna Szerbiára, így tehát érthető, hogy az amerikai elnök beszéde után a szerb politikusok között valóságos pánik tört ki, három miniszter azonnal benyújtotta a lemondását, amit csak Pašić hosszas rábeszélése után vontak vissza. Az amerikai terv azonban végső fokon engedményre ösztökélte Pašićot, aki a föderatív Jugoszlávia magalkotásába is belenyugodott volna. Erre nem került sor, mintegy huszonöt év múlva a kommunisták fogadták el. Pašić nem kényszerült a „végzetes kompromisszumra”, mert Wilson Közép-Európa-tervéből nem lett semmi, tehát a föderatív Jugoszlávia is lekerült a napirendről. Ekmedžić a föderatív Jugoszláviát – Pašić nyomán – kényszernek nevezi. Ez a koncepció a kilencvenes években erőteljesen felülkerekedett.

Hogy miért jelentett a wilsoni terv Szerbiára legnagyobb csapást, azt Ekmedžić egy későbbi, 1991-ben írt tanulmányában fejtette ki részletesen. Pašić Szerbia és a Közé-Európa konfliktusát Garašanin elhíresült Načertanijájának (Tervezet) elemzésével kezdi. Az 1830-ban írott, kezdetben titkos dokumentum a szerb nemzeti célokat az összes idegen államban élő szerbek egy államban való tömörítésében határozta meg. Akkor már viszont nem az Ottomán Birodalom képezte a legfőbb akadályt az egyesülés előtt, hanem a Monarchia. Ennek szellemében Ekmedžić nevezetes tanulmánya leszögezi, hogy a szerb nemzet soha sem mondhat le arról, hogy egy államban éljen; vagy egy külön szerb állam keretében vagy pedig a Jugoszlávia keretében. Az utóbbi alatt akkor már a Szlovénia és Horvátország elszakadása utáni maradék Jugoszláviát értette, azzal a megszorítással, hogy Horvátország szerbek által lakott részei ehhez a Jugoszláviához tartozzanak. E terv megvalósulásának legnagyobb akadálya a Közép-Európa gondolat volt, egészen pontosan: a katolikus Közép Európa, amelyet az elmúlt évszázadok során a szerb nemzet legnagyobb ellenségének nevezett Szerinte a „katolikus szecesszionizmus” képviseli a szerb nemzet földarabolásának s Jugoszlávia szétbomlasztásának a tényezőjét.

Vrkatić részletesen elemzi ennek a politikai filozófiának a buktatóit. Úgy véli, hogy a szerbiai politikai konzervativizmus valójában a szerb nemzeti célok szolgálatába állította a versailles-i Jugoszláviát, ami a többi nemzeti közösség ellenkezését váltotta ki, olyképpen is, hogy körében is létrehozta ugyanazt a politikai konzervativizmust, amely kísértetiesen végigvonul a szerb nemzet történetén Jugoszlávia megalakulásától kezdve – egészen Jugoszlávia széthullásáig, vagy még pontosabban a Načertaniától a Szerb Tudományos Akadémia nevezetes Memorandumáig. S ma is – a megváltozott feltételek között – eleven. Ennek a konzervativizmusnak az ismerettő jegye az erősen központosított állam, a föderalista és a konföderalista eszméktől való félelem, s tegyük hozzá: a Közép-Európával szembeni óvatosság. Ilyen értelemben a titoizmus saját korlátaival egyetemben radikális szakítást jelentett ezzel a hagyománnyal.

A polgárosodás jellegét azonban mi sem jellemzi jobban, mint az, Garašanin programját – Latinka Perović[5] kutatásiból tudjuk – egy igen csonka polgári réteg tűzte zászlajára. A Nagy-Szerbia tehát a polgárosodás eszméje! Ezt a polgári réteget az állami értelmiségiek, a tisztviselők testesítették meg. A szocialista eszmék kezdetben nem ezen a nyomvonalon fogalmazódtak meg, hiszen Svetozar Marković eleinte a konföderatív megoldások híve volt és a Nagy-Szerbia ellenzője, de mivel munkásosztály ugyanúgy nem létezett, mikét polgárság, végül is a szocialista örökséget a szerb narodnjik mozgalom, vagyis a populista Radikális Párt sajátította ki. Ez ugyancsak a Nagy-Szerbia koncepcióját fogadta el – de modernizáció nélkül. A polgári irányzat a modernizáció elfogadás révén vált nacionalistává, a populista pedig a modernizáció elutasítása árán jutott a nacionalista konklúzióhoz. Igazi alternatíva tehát nem volt.

Ezért várta be Szerbia 1918-at felkészületlenül. A kétféle nacionalizmus időnként párhuzamosan egzisztált egymás mellett, időközönként pedig egymással szembe kerülve a polgárháború szélére sodorta Szerbiát, az egyik a másikkal vitázva nem tudott megnyugtató választ találni a szerb társadalom kérdéseire. Így történhetett meg, hogy a kommunista modernizáció a nyolcvanas évekre a Nagy-Szerbia vágyképét elevenítette fel, a populizmusba torkolló nacionalizmus pedig Szerbia legnagyobb katasztrófájának Jugoszláviát nevezte, s végzetes hibának tartotta, hogy Szerbia belement a Nyugat játékába, vagyis elfogadta a jugoszláv államot[6], ahelyett, hogy a Nagy-Szerbiát alkotta volna meg az I. világháborút követő nagyon kedvező időszakban.

Jugoszlávia azoknak az erőknek köszönve esett szét, amelyek létrehozták. Szerbia tehát magára maradt az I. világháború utáni dilemmákkal. A XXI. században kell tehát megoldania mindazokat a problémákat, amelyeket a XX. században elmulasztott.


[1] Svetozar Stojanović: Propast komunizma i razbijanje Jugoslavije (A kommunizmus megsemmisülése és Jugoszlávia szétverése). Filip Višnjić, Beograd. 1995. A szerző először Dobrica Čosić, jugoszláv köztársasági elnök tanácsadójaként, majd pedig Vojislav Koštunica köztársasági elnök tanácsadójaként megalomán teóriának nevezte azokat a vélekedéseket, amelyek Jugoszlávia szétbomlásáért a szerb eliteket tették felelőssé.

[2] Nenaučena lekcija (El nem sajátított lecke). Helsinski odbor za ljudska prava u Srbiji. Beograd. 2001.

Charles Ingroa: Deset nenaucena lekcija o Srednjoj Evropi (Tiz el nem sajátított lecke Közép-Európáról) Idézett mű.

[3] Lazar Vrkatić: Istorijsko nasledje konzervativne političke ideje (A konzervatív politikai eszmék történelmi öröksége) Idézett mű.

[4] Milorad Ekmedžić: Srbija između Srednje Evrope i Evrope (Szerbia Közép-Európa és Európa között). Politika. Beograd. 1992.

[5] Latinka Perović: Ljudi, dogadjaji, knjige. (Emberek, események, könyvek Helsinški odbor za ljudska prava. Beograd. 2000.)

[6] Dobrica Čosić a szerb nacionalizmus reprezentáns gondolkodója szerint a jugoszlávság volt a szerb nemzet sírásója, Jugoszlávia volt Szerbia legnagyobb tévedése. Lásd: Slavoljub Đukić: Lovljenja vetra – Politička ispovest Dobrice Ćosiča (A szélre vadászva – Dobrica Đosić politikai vallomása) B92. 2001.