Az Egy makró emlékiratat Esterházy Péter Függőjében)

A „kozmopolita lokálpatrióta” Végel László Jugoszláviában, Vajdaságban él és alkot, és ezt a magyar irodalmat még mindig „határon túli magyar irodalomnak” vagy akár „kisebbségi”-nek, „nemzetiségi”-nek szokás titulálni. Rendkívül bonyolult kérdéskör ez, de köztudott, hogy ezek olyan kategóriák, amelyek inkább politikailag használhatók, és századunkban, amikor a határok átjárhatóságáról és spiritualizálódásáról/virtualizálódásáról beszélünk, ezek már eléggé elavult fogalmak, funkció nélküliek. Létezik az egyetemes magyar irodalom, amelyen belül vannak regionalitások, azaz van vajdasági magyar irodalom, a magyar irodalom egységén belül.Végelre azt lehet mondani, hogy habitusából, életkörülményeiből kiindulva egy sajátos irodalom-, élet- és nyelvszemléletet képvisel. Ugyanis vannak a magyar irodalomnak és kultúrának olyan egymástól eltérő, de egymást nem kizáró kulturális keretei – azaz, hasonlóságok és különbözőségek kötnek bennünket össze –, amelyek között irodalmi, kulturális értékek is artikulálódnak. Ennek az irodalomnak természetesen magyar a hagyománya, és a magyar kultúra keretei között jön létre, de ezzel együtt természeténél fogva kultúraközi, ami a történelmi helyzetbéől adódik. És ez a kultúraköziség, irodalomköziség, a komparatív gondolkodás és beszédmód mutatkozik meg Végel irodalmi szemléletmódjában is. Életművébe akarva-akaratlanul belejátszik a szerb, a horvát, a szlovén, a bosnyák, azaz a „volt” jugoszláv valóság. A létezésben lévő másmilyen jellemvonások nyelvi beszédmódban, diskurzusban, értelmezésformában nyilatkoznak meg. A Makró tele van olyan elemmel, különféle sajátossággal, mint a közösségi hagyomány, a népi kultúra, a megélt történelmiség, az emberi élményvilág. A műbe bekerülnek azok az attribútumok, amelyek a létezésben megélt sajátos élményvilágból táplálkoznak, továbbá, megmutatkoznak azok az árnyalatok, amelyek egy sajátszerű kisközösségi/regionális kultúrát működtetnek. A nyelv által közvetített kulturális információk a magyarországi magyar olvasók számára más-ként, másságukban jelennek meg. Igaz, hogy mindannyian hozzátartozunk valamely irodalmi hagyományhoz, nyelvi és gondolkodási szokásrendszerhez, amelyek egy adott nyelvben és közösségben bontakoznak ki, tárulnak fel az egyén számára, de a másság elfogadásával saját képességeinket és adottságainkat, a műalkotás mássága iránti fogékonyságunkat tudjuk megképezni. Ha át is fogjuk saját szféránkat, nyitottnak kell lennünk a másik iránt is, csupán így foghatjuk fel a különbséget, mert ami más, az összehasonlíthatatlanul szembetűnőbb. A narratív identitás „elválszthatatlan a személyes és a közösségi narratív identitás átalakulásaitól, melynek következtében nemcsak a szövegekről, elbeszélések sorozatáról alkotunk magunknak hosszabb vagy rövidebb időre érvényes képet, hanem magunkat és egy kulturális közösséget is felismerünk bennük és általuk”[1]. Ebben a kontextusban fontosnak tartom a kultúraelméleti összefüggések többszempontúságát, Thomka Beáta gondolatmenetét követve: hogy némiképp áttekinthetővé váljék az a szellemi horizont, amelyben az elbeszélésszövegek akár mint világmetszetek, vagy mikrovilágok létrejönnek. „Az irodalom ugyanakkor természetes összefüggésébe, a kultúra kontextusába kívánkozik, ami a hagyományos közelítésekhez viszonyítva jóval tágabb keret.”[2]

A Symposion – mint „eredeti szellemi orientáció, magatartás és érzékenység”[3] – első nemzedékének Végeljétől olvasom a Makróban: „Azt mondtam, menjen a fenébe a faksszal.” „Tudom, soha sincs pénzed. De nem adott egy parát sem.” „Irtó szép meséket találtam ki neki Csicsiről. Olyan intellektuálisan szentis mesék.” „Csicsi tétovázva felállt, elindult táncolni. Igazán szépen táncolt, ezt régen észrevettem. […] Nem csinál sok stószt, de mégis eredeti.” „Csak úgy, sportból, mondta, és bal kezével félresimította a szemébe hulló hajtincset. Irtó modern frizurája volt. Nagy sűrű siskát viselt, két oldalt tincsek kanyarodtak a halántékára. Irtó tetszett a válasza. Sportból. Elnevettem magam. Sportból.” Saša Zsú mellett fontoskodott a kaucson.” „Az öreg Sík mindig szentis dolgokkal jön elő.” „Egész délután a városban rohangászott, vadászjaknit vásárolt, kicsit drágálta, de azért fizetett.” „Intett a lányoknak, az egyikük éppen kiejtett a kezéből egy vinjakos üveget.”

Ebben az idézethalmazban a stílus egyfajta pontossága, a leírás iránti szenvedély ragad meg, amikor a nyelv kanonizált szókincse a mindennapi (a kisebbségi?), nyelvhasználathoz idomul, (például sztrip, siska, kaucs, stósz, nyolcas a fakszon, para): buja neologizmusok, a szerbből átvett szavak, tükörfordítások, tájnyelv, a jugoszláviai magyar szleng, mindez a retorikai értéktöbbletet jelentő ironizált nyelv. A szavak, a szóhasználat újdonsága adja többek között a mű velejét. Ez mind olyan érték, amely egyrészt kulturális effektus, másrészt az író egyéni stílusa. És ez a másság játéka adja meg a mű pikantériáját. Nem véletlen, hogy Weöres Sándor is ráérzett a nyelvi megformáltság erejére. Az Új Symposion hasábjain így köszönti az írót: „Nyelvteremtő készséged félelmetes. Hiszen ennek a makró-ifjúságnak még slangje, argója, tolvajnyelve sincs […]. Teljes leégettség, kopárság, mondhatnám, negatív nyelv. És te ezt a hajótörött beszédroncsot, isten tudja, hogyan mégis átvilágítod, folyton szenvedély süt belőle, anélkül, hogy nyomorékságát enyhítenéd. A döglött mondatokból látomáshatalmú jelenetek bomlanak […] kínzod a nyelvet, és mennél inkább fuldoklik és tátogat, annál kevésbé könyörülsz rajta. Akrobatikus teljesítmény, mint láb nélkül táncolni: nyelv nélkül ordítani, hogy cseng belé a fülem.”[4] Weöres e nyelvi bravúrt még a Vajdaságban kiadott Forumos könyvről írta, de ugyanezt mondhatjuk a már nyelvileg módosított pécsi Jelenkoros kiadásról is. Végel az elkoptatottnak látszó szavakba titkos életet lehel. Nyelvében, e „lekopottban” egy „lekopott” világ mutatkozik meg erősen. „Akinek nyelve van, annak világa van”[5]. Végel poétikájának lexikája közhasználatú szavakból áll, amelyeknek képei összességükben különlegesek, így adják vissza az élmény mélységét és egyediségét, nem csupán a szavak egyedi használata itt a csattanó, hanem ezek egymás mellé helyező megfogalmazása. Végel egy heterogén társadalom/közeg/ország mindennapi funkcionális lexikájából művészetet teremtett. Hasonlóan jár el Esterházy, amikor a marxista nyelvezet kodifikációinak segítségével ruházza fel az irodalom nyelvezetét, felismerve a társadalom nyelvhasználatában megmutatkozó csináltság leglátványosabb jeleit (Termelési regény, Kis magyar pornográfia). A 80-90-es évek magyarországi magyar prózája/lírája is hasonlóképpen fedezi fel ezt a deviáns nyelvet, az úgynevezett alulretorizált, depoetizált nyelvet. Parti Nagy, Kukorelly, Petri, Tandori, Garaczi és mások műveiben a beszélt profán nyelv képez majd különös szintet.

Esterházy Péter műveinek igen fontos „életfilozófiai” rétege a nyelv. Kedvenc alkotómódszere pedig az idézés (mint irodalmi létforma). Ez utóbbinak „egyik fő érdeme abban mutatkozik meg, hogy sikerült a különböző irányzatú, stílusú, világnézetű írók-költők szövegének zökkenőmentes beágyazása a saját szövegbe, s ezáltal mintegy saját szöveggé alakítása, új szövegkörnyezet megteremtése, úgy azonban, hogy az értő füleknek-szemeknek mindig jelen van a megidézett szerző is”[6]. A szövegek az intertextusokkal, az új pluralizmusokkal mélyebb, dialektikus értelmet kölcsönöz(het)nek.

Végeléhez hasonló világot teremt Esterházy Péter a Függő című regényében. A szerző itt is egy fiatal kamaszközösség életének sorsfordító történetét mondja el, a kamaszkor válságidőszakának lelki folyamatait, pontosabban egy baráti társaság szerelmi életét és ennek széthullását. Mindkét világ megformálására fontos eszköz a nyelv, amely a szereplőkhöz kötött, és ahogyan Balassa Péter a Függő kapcsán megfogalmazza: „a mű nyelve, mondjuk így: a méz, mintegy a melancholiából »folyik«”[7], a forma konkrét szintjén a stílus és a téma feszültsége. A mű nyelvi közegét, auráját a kölcsönzések és átvételek teremtik meg: „a szereplők Kosztolányitól és Csáth Gézától, Camus-től és Mészölytől, Ottliktól és Wittgensteintől idézett nyelven beszélnek, egy villanásra felfénylik Bánó Kornélia arca A befejezetlen mondatból, ördögi-játékos kifordítását olvassuk Alain Fournier regénycímének, Le Grand Meaulnes: »a nagy málnás«”, Nádas Péter Leírás című, egylapos művének teljes szövege is beemeltetik, nem szólva az önidézetekről.”[8] Vagy ahogy Angyalosi Gergely megállapítja: „Az »életfilozófiai« réteget, amelyet láthatóan igen fontosnak tart, nem eldugni próbálja egy story mögött, mint oly sokan, hanem más nyelvekbe burkolja”[9]. A magam részéről pedig Sylvia Molloy Borgesről írt sorait idézném Esterházyra vonatkoztatva: „idézéstechnikáját különleges szellem élteti. […] Oly szabadon bánik az idézetekkel és a hivatkozásokkal, ami már a pimaszság határát súrolja: nem érdekli az olvasó nyugalma. […] Minden olvasó mást választ ki magának e látszólag tekintélyes idézetanyagból, ám senki sem képes mindegyiket azonosítani. A két-három azonosítható név csaliként szolgál, és egy hiábavaló vállalkozásra csábítja az olvasót, aki fel szeretné ismerni a többit is, az összeset”[10]. Esterházy idézetei a legváratlanabb forrásból törnek elő, olyan rejtélyes dialektika létesül köztük, hogy az olvasó csak a szövegre, mint létrehozott egységre tud koncentrálni, ugyanakkor némely ismert fragmentum szintén előbukkan. Egyik ilyen idézet Csicsi és világa a Függőben. Esterházy Péter „mint egy nagy imaginációjú elbeszélő univerzum létrehozója”[11], adott pillanatban Végel László művében talált ösztönzésre. Intertextusként számos elemet kölcsönzött a Makróból. A formulák hatalmának hihetetlen ízlelgetése, amikor a későbbi szövegből előkerül a korábbi, ahogy Barthes mondja Proust kapcsán: „Proust magától jut eszembe, anélkül, hogy felidézném; ez nem valamiféle »tekintélytisztelet«, egyszerűen csak cirkuláló emlék. S ez az a bizonyos szövegköziség [inter-texte]: hogy lehetetlen végtelen szövegen kívül élni – hogy aztán ez a szöveg Proust vagy a napilap, vagy a televízió képernyője: a könyv teszi az értelmet, az értelem teszi az életet”[12].

A Függőben több helyen is találkozhatunk Csicsire való utalással, amit az író leleményesen egy Végel-intarziával vezet be: „ő, K., nem akar most valami emlék-végeladást tartani…” Kulcsár Szabó Ernő megállapítása szerint ez a kijelentés példaszerű esete annak az eljárásnak, amikor Esterházy egyetlen szóösszetételben váltja valóra a kétfajta nyelvjáték lehetőségeit. „Az új, soktényezős és többértelmű jelentés ilyenkor tehát nem a szavak és dolgok egymáshoz rendeléséből, hanem az egyszerre használat, készlet és kompetencia együtteseként értett nyelv megszólaltatásából keletkezik”[13] Ezt követi a Csicsi-töredék: „Korom ekkor kicsit derűsen, kicsit büszkén azt mondta, hapsikám, ez tehát Csicsi, Csicsi kurva, megromlott, mint országúton eltaposott állatok húsa, avval bevonult az asszonyok után, ő meg, mint egy rossz burleszkjelenetben, leejtette a kabátot, mint aki meglepetésében leejti a kabátot, Csicsi neve fogalom volt, Csicsit nem ismerte senki, olykor főként Dániel, még a létezésében is kételkedett, Csicsi volt Korom első nője, egyetlen kedves és elfajzott,” (66. o)[14], aztán miként Jankovics József is rámutat a Függő teljes, gondozott szövegének kiadásában, a mű 50 soros (66-68. o.) intertextusa Végel regényének különbőző helyeiről lett kiemelve és összemontázsolva. A könyv nyelvi közegének és az átvett idézetek kisugárzásának érzékeltetésére lássunk még egy mondattöredéket:

„ma mindenki strammul öltözködik, mert ma ez nagyon fontos, így Csicsi, utálom a kis izmos, összezsugorodó combokat, így Korom, de kérdem én, miért zokogjak, ennyi finom ember között, nagy fekete betűkkel felírta, így Korom, a szobánk falára: EGALITÉ, SEXUALITÉ, modern frizurája volt, nagy, sűrű siskája, amikor belémarkolt, csodálkoztam, hogy milyen könnyű a keze, egyes lányok, ha belemarkolnak az emberbe, elnehezülnek, miért nem szerzel te is egy gazdag nőt, kérdezte Csicsi, így Korom, vádlón, a lányok mindent akarnak, így Csicsi, aztán éjszaka vörösre sírják a szeműket, és másnapra gyűrött lesz az arcuk, mint a pokróc…”

Esterházy tudatosan viszi Csicsit saját szöveguniverzumába, akinek egyébként kitűntetett szerepe van Végel Makrójában. A szubjektivitás ugyanis elsősorban nyelviség konstituálta viszony. Kell neki a téma, a csicsi-világ és a nyelv. Csicsi nyelvi léte ad lényegesebb felvilágosítást a személyiségéről. Ezt tanusítja a Csicsi-szövegrész is. Esterházy illetve a Függő K.-ja „a beszédelemek közvetlen átsajátítását is a személyiséghatárok elleni intervenciónak tekinti. Minthogy számára gondolat, beszéd és személyiség elválaszthatatlan, a függő beszéd előadásmódja arra törekszik, hogy a szereplők világát is azokkal a nyelvi eszközökkel tegye hozzáférhetővé, amelyek ezeket a világokat kialakították.”[15] Ezzel sajátos kontextuális mozgást hoz létre. Ahogy azt a fent kiemelt fragmentum is mutatja, műalkotásának státuszát főként a retorika, a kifejezés, a stílus határozza meg. Nyelvének jellegzetessége, hogy benne az implicit, azaz retorikai jelentés nagyon nagy mértékben dominál az explcit jelentéssel szemben. Szövegei tele vannak retorikai csábításokkal és figuratív olvasatot kívánnak meg. Esterházy szövegrészeiben túlsúlyban találhatók antitextusok.[16] A tárgyalt Esterházy-könyv pszeudotextusokban is bővelkedik, azaz olyan kiürült jelentésű nyelvi alkotórészekkel, amelyek nem tartoznak az értelem közvetítéséhez, de a beszédfolyam retorikus áthidalásához nagyon fontos töltelékanyagok. Ez a „végtelen, ismeretlen kezdettel és véggel keretezett mondat-töredék”[17] tele van olyan kommunikatív megnyilvánulással, amelyek megértése nem az értelem bennük intencionált átadásában teljesednek be, hanem az elleplezésben.

A szóban forgó könyv explicite megadott poétikája és metodológiája egyértelmű beismerése annak, hogy intertextusokat használ. Ezek az idézetek, hivatkozások és allúziók újfajta értelmezést követelnek. Az ilyen eljárások olyan irodalmat hoznak létre, amely magából az irodalomból meríti építőanyagát. Milyen funkciója van az intertextusoknak? Esetünkben: az átvett szöveg műfaja (regény), szerzője (Végel) és a kiválasztott részlet szereplője (Csicsi) „mind-mind határozott jelentést hordoz, megvan a szerepe, dekódolható, még akkor is, ha az utalás nincs pontosan megjelölve, inkább spontán hatású: lehetőséget ad az olvasónak arra, hogy továbbgondolja és megfejtse ennek az eljárásnak az összefüggéseit, mert ez már az ő hatókörébe tartozik (az olvasóéba, aki a könyvet a kezében tartja) meg a kritikuséba (akinek a dekódolás és az értelmezés a feladata).”[18] Ha viszont az intellektuális echo (azok, akik fel tudják fedezni az árnyalt művészi játékot, annak jelentéseit, intencionalitását) „ami sajátos zene, botfülekbe jut, akkor persze a szellem egész finom játéka összeomlik, és »oldalak átvételivé« válik!”[19] Esterházy – aki Kišhez hasonlóan az idézetekből szőtt anyagban mozog –, erről eképpen vélekedik: „Ebben nincsen gesztus. Tehát nem azért emelődik be egy szöveg, hogy barátságos gesztust tegyek a kollégámnak. Ez ennél durvább, úgy értem, például meg se kérdezem, hogy vehetem, nem vehetem, ez eszembe nem jut. Hanem az én fölfogásom szerint valami nagyon irodalmi dologról van szó, az irodalom lényegéhez tartozó dologról, hogy tudniillik a könyvek összefüggnek, és igen, ilyen szépen segítenek egymásnak. Ha tehát én bajban vagyok, márpedig folyamatosan bajban vagyok, akkor oda nyúlok, ahova tudok. Ha a saját fejemhez tudok nyúlni, az is jó, ha az utcán hallok valamit, az is. Ez olyan szakma, ahol keverhetjük, kavarhatjuk, kell hozzá élettapasztalat, kell hozzá ez-amaz, de végül is szó kell, mondat kell, mondat kell, ha törik, ha szakad. És mondatot onnan szedünk, ahol találunk.” Majd folytatja: „a származásnak nincs jelentősége, nincsen státusbeli különbség.”[20]

Az olvasó számára pedig lehet jelentősége a „származásnak” is olyan értelemben, hogy e feltárult idézetanyag/hely megnyit(hat)ja az olvasói érdeklődést a lehetséges világok sokrétűségére.

Az integrális szöveg a Végel_Symposion c. Könyvben (Kijárat Kiadó, Budapest, 1955) olvasható

[1] Thomka Beáta: Világmetszetek, mikrovilágok, szemcsék (A novellától a textusig), Alföld, 1998/2. szám

[2] Thomka Beáta: Irodalom, kritika, kultúra, Alföld, 1996/2. szám, 87.

[3] Thomka Beáta: Kihátrálás világból, nyelvből, EX Symposion, 1994/10-12. szám, 1.

[4] Idézi: Szajbély Mihály: Újvidék, hatvanas évek. A farmernadrágos próza magyar klasszikusa, Végel László, Jelenkor 1992/7-8., 631.

[5] Gadamer, i. m. 315., Vö. „A »nyelvnek« mindig egy világ közössége az előfeltétele – akkor is, ha ez a világ, csak játék világ.” Gadamer, id. mű, 284.

[6] Esterházy Péter: Függő, szerk. Jankovics József, („Matúra klasszikusok”), Budapest, Ikon, 1981, 8.

[7] Balassa Péter: Méz és melancholia, avagy: az idézet esztétikája és etikája. Esterházy Péter Függő című könyvéről, Jelenkor 1981/12., 1149.

[8] Uo.

[9] Angyalosi Gergely: Beűzetés a Kritikába. Esterházy Péter: Függő, Mozgó Világ 1981/11., 103.

[10] Danilo Kiš: Anatómiai lecke, (ford.): Balázs Attila et al., Budapest, Palatinus, 1999, 126.

[11] Thomka Beáta: Világmetszetek, mikrovilágok, szemcsék (A novellától a textusig), Alföld, 1998/2. szám

[12] Roland Barthes: A szöveg öröme, in: Roland Barthes: A szöveg öröme. Irodalomelméleti írások, (ford.): Mihancsik Zsófia. Budapest, Osiris, 1998, 96.

[13] „K. itt úgy beszél saját, már korábban kialakult érdeklődéséről, hogy közben Végel László nevét szövi bele a személyes emlékezés permanenciáját tagadó reflexióiba. Az emlék-végeladás kifejezésbe persze csak a nyelvi véletlen szőheti bele az újvidéki író vezetéknevét. Ez a véletlen legott indokolttá válik, ha arra gondolunk, hogy Végel Egy makró emlékiratai címmel maga is írt „memoárregényt”, melynek néhány részletét a Függő is idézi, hanem egyik alakját is színre lépteti. A nyelvjáték ezért nem korlátozódik pusztán a kuriozitásra: közvetlen nyelvi szinten túl szerepe van az intertextuális viszonyok alakításában, Csicsi alakjának többféle megítélhetőségében s így az emlékező elbeszélés szintaxisának formálásában is.” Kulcsár Szabó Ernő: Esterházy Péter, Pozsony, Kalligram, 1996. 136.

[14] Esterházy Péter: Függő, (szerk.): Jankovics József, („Matúra klasszikusok”), Budapest, Ikon, 1981

[15] Kulcsár Szabó Ernő i. m. 143.

[16] Ezt a három formát: az antitextust, a pszeudotextust és a pretextust gadameri értelemben használom.

[17] Balassa Péter: Méz és melancholia, avagy: az idézet esztétikája és etikája. Esterházy Péter Függő című könyvéről, Jelenkor 1981/12., 1147.

[18] Danilo Kiš: Anatómiai lecke, (ford.): Balázs Attila et al., Budapest, Palatinus, 1999, 149.

[19] Danilo Kiš: i. m. 154.

[20] Díszvendég Németország-II. Élet és Irodalom, 2004. 48. évf. 20.sz.