Epilógus

Kiválóan megszervezett centrifugális erő

Damján Pál gondosan bebugyolálta magát a meleg pléddel, és az ablak előtt álló hintaszékbe ült. Két óra, és Ilona még nem hozza az ebédet. Hétvégeken mindig szorongatta a félelem, mi lesz, ha egyszer elmarad. Akkor örökre visszahanyatlik a hintaszékbe, bevonul a tárgyak világába meg a kínos álmokba. Akkor mindennek vége lesz. Ilona rendszeres látogatásait áldásnak vélte. Tíz év alatt ő is nagyon megváltozott. Gyengéd, fiús teste összetöpörödött, arcán nagy vörös szeplők jelentek meg, szeme körül sötét karikák rajzolódtak ki; vagyis látványosan megöregedett. Arcvonásait szemlélve mindig attól retteget, hogy utoljára látja ilyennek, holnapra még kisebb lesz, még töpörödöttebb. Jelképesek voltak ezek a rendszeres látogatások, úgy értelmezte, hogy legalább Ilona megbocsátott neki. – – Olyan vagy Ilona, mint a kihalt városok terein magányosan sétáló apáca. Talán ezt az irgalmas hivatást kellett volna választanod, akkor nem vesződnél örökké a gazdasági mutatókkal – nyugtázta Damján Pál a gondoskodást.

Egy időben Godányi János is felkereste, látogatása mindig kínosan érintette. A múltat cipelte be a házba, a régen elfelejtett vádakat ismételgette. Csökönyösen bizonygatta, elárulták a forradal­mat, hiába harcoltak ők ketten. Keze és hangja reszketett, táskájából bizalmas iratokat kotort elő, indulatosan vádas­kodott, s csak azt fájlalta, hogy nem kezdheti elölről az életét. Az öregségben is igazságtalansá­got szimatolt. Senkinek sem bocsátott meg. Damján Pál viszolyogva hallgatta egykori elv­társának elkeseredett kifakadásait. Egy alkalommal csendesen megkérte, ne látogassa meg többet. Nem óhajt az életén változtatni. Semmit, de semmit.

– Eltékozlod magad – figyelmeztette egykori elv­társát.

– Sok magyarázatot találsz, de egynek sincs köze az igazsághoz. Könnyű neked. Utólag rájöttem, sohasem voltál igazi kommunista. Helyesen döntöttek, amikor kiközösítettek – dorgálta Godányi nagyképűen. Damján Pál hallgatott. Intett a kezével, hogy befejezte a társalgást. Csak Ilonával volt képes beszélgetni.

Ilona szeretett volna olyan maradni, amilyen tíz évvel ezelőtt volt, s ez csak ebben az elhagyatott házban sikerült neki. Legtöbbször akkor, amikor Damján Pál mozdulatlanul ülve, szemét egy pontra szegezve, száját alig mozgatva egy ismeretlen világgal társalgott.

Ilyenkor lehalkította a rádiót, kiosont a konyhába, rendbe tette mindazt, mit hétköznapi munkája során az új házvezetőnő – akit Damján Pál sehogy sem kedvelt meg – elmu­lasztott.

A tányérokat rakosgatva arról töprengett, hogy milyen lett volna a sorsa, ha másként választ. Választ, kérdezte magától megdöbbenten. Nem választhatott másképpen. Esély nélkül álmodo­zott. Lassan elfelej­tette, hogy miről álmodozott, és azt is, hogy miről mondott le. A férje szintén a közgazdasági karon szerzett diplomát, sokszor felrótta neki, hasztalan emészti magát, de nem ellenezte türelmes gondos­kodását Damján Pálról, az egykori hivatásos forradalmárról.

Többször vigasztalta feleségét. – Egy évtized választ el az úgynevezett tüntetésektől, látod, nem történt semmi. Mellékes, hogy milyen volt az ábránd és milyen a valóság. – Ilona türel­metlenül pillantott férjére, igazat adott neki. Kénytelen‑kelletlen elismerte, valóban nem történik semmi rendkívüli. Az idő észrevétlenül múlik, vidám a felejtés, szükségtelen a remény. Halkan sóhajtott gyermekei önfeledt hancúrozását szemlélve. Nem szólt rájuk. Amikor emlékei kínozták, a kelleténél is enge­dékenyebb volt.

Ebéd után szertartásszerűen elővette a megsárgult kézi­ratköteget, és hangosan felolvasott Damján Pál emlékirataiból. Egyedül ez hozta vissza Damján Pál életkedvét. Ahhoz viszont már nem volt ereje, hogy lakásának csendes zugába egyedül böngéssze a kéziratot. A szertartást mindig Ilona jövetelére tartogatta.

Figyelmesen hallgatta az ismerős szavakat. A szája mozgott közben. Tarka plédbe bugyolálva ült, tekintete messze elmerengett, minden alkalommal arra döbbent rá, hogy újabb és újabb ismeretlen részlettel gazdagodik az élete.

Ahogy kibontakoztak a részletek, meggyőződött róla, hogy eleve elrendeltetett terv szerint cselekedett; az egykor semmitmondó szavak felvillanyozták a képzeletét. Hogyan történhetett meg, hogy nem vette észre a szükségszerűséget?

A legszívesebben azt a részt hallgatta, amikor elutasí­totta a Judit melletti tanúskodást. Egy évtizeddel ezelőtt szégyellte ennek a napnak még az emlékét,, most azonban megértette, hogy nem gyengeségből és féltékenységből cseleke­dett, hanem egy örök érvényű ítéletet mondott ki.

Nehéz időkben mindenki áldozatot hoz, sóhajtott fel. Judit is, Ferenc is, ő is… Így volt akkor is. De miért kellett áldozatot hozni a semmire való években. Fájdalmasan vette tudomásul, hogy újab­ban – az újságokban naponta olvasott erről ‑, oly türelmetlenül ítélik el a hitért vívott küzdelmet. Rosszmájúan ellentmondást fedeznek fel az igazság és az erő, a meggyőződés és a cselekvés között.

Nem kívánt belekiáltani a cinikus hangzavarba. Úgy nézett szembe a világgal, mint a vándor, ki a déli csillogásban megpillantja a márványsima tengert, a távoli kékes partok előtt rádöbben, hogy megérkezett; aztán szerényen elismeri, hogy egész életében ezt kereste.

Elégedetten idézte meg az elmúlt évek eseményeit: mennyi kísértéstől szabadult meg – mind fenyegette, mint a jégtömb a tévelygő hajót – mire megvilágosodott előtte, hogy nem az egyik vagy a másik té­vedés fontos, hanem a tévedés eszméje, a nagy sűrű háló, amelybe belegabalyodik minden cselekvő lélek. Felmentés nincs. Amíg él, abban a hálóban vergődik. Nincs mit megbánnia, nincs miért véde­keznie.

Elszántan tűrte a háló egyre feszesebb szorítását. Évekkel előbb még bejárt az irodába, tétlenül üldögélt az íróasztala mögött. Nem tartottak rá igényt, de ő mégis minden munkanap, pontosan hétkor, megjelent a kabinetjében. A titkárnő tisztelettudóan köszönt, az asztalra helyezte az újságokat, meg a reggeli kávét. Minden úgy volt, mint régen, de tudta, ez csak látszat. Senki sem hívta telefonon, nem kértek tőle tanácsot.

Merengve vizsgálta az asztalán heverő papírokat, könyve­ket, meg sem érintette őket. Posta nem érkezett, értekezletekre nem hívták. Juditra gondolt. Bűn volt‑e sokat ígérni?

Megérdemelte‑e ezt a szabadságot és a boldogságot? Nem vetette‑e meg mindig azokat, akik összeroppannak a következmények súlya alatt? Nem viselkedett‑e ugyanúgy másokkal, mint ahogyan most vele viselked­nek? Akiknek el kell bukniuk, azok úgyis elbuknak. Különös, hogy neki ezt sem tanácsolták, még önkritikát sem követeltek tőle, így lett tökéletes a büntetése.

Értelmetlenül meghosszabbodott az élete, holott azért lett forradalmár, hogy élete rövidebb legyen, de izgalmasabb. Azzal áltatta magát, hogy a maradék néhány év nem számít. Tengődhet a betegágyban, elfecsérelheti néhány gondolat társaságában, leülheti börtönben. Felesleges és lehetetlen utólag megállapítani, hogy igazságos volt‑e hozzá minden esetben az idő. Az első években szenvedélyesen olvasta az újságokat, ezzel kegyetlenül felkavarta kedélyvilágát. Úgy érezte, az értekezleti beszámolók, a politikai kommentárok róla szólnak, őt figyelmeztetik, őt vádolják. Reszketett a keze miközben lapozta őket: minduntalan a saját nevét kereste. Nem találta, habár a sorok között rendszerint magára ismert. Aztán lassan elmaradt ez az izgalom is, tisztába volt tehát, hogy teljesen megfeledkeztek róla. Megtántorodott: íme, kisiklott a létből.

Fokozatosan elmaradt a munkahelyéről, de nem érdeklődtek utána. A postás egy alkalommal csomagot hozott, az emlékira­tait küldte vissza a kiadó. Néhány évig porosodni hagyták, aztán végleg lemondtak róla. Nem tettek megjegyzést a szöve­gre, nem indokolták meg az emlékiratok megjelenésének elmaradását.

Nem panaszkodott, súlytalanul lebegtek körülötte az emlékek. Megbékélt önmagával. Nevelt fia sem kereste, az idő múlása csodálatos megtisztulást hozott. Újságokat egyre ritkábban olvasott, híreket csak néhanapján hallgatott.

Egy nap Ilona nagy csomó fekete keretes újságot tett az asztalra.

– Meghalt Tito.

Damján Pál gondosan megvizsgálta a címoldalakat. Az egyiket sokáig szorongatta a kezében, kitartóan nézte a nagy fekete betű­ket. Aztán kihullott az újság a kezéből.

Ilona néhányszor tapintatosan szóba hozta Gábrielt. Damján Pál arca ilyenkor meg sem rezzent, rejtegette fájdal­mát. Ilona az emlékiratok fölé hajolt, és halkan olvasni kez­dett.

Damján Pál gyorsan megfeledkezett a kérdésről, hallgatta a szöveget, az emlékiratok hallatára rendszeresen megjelenő látomások babonázták meg, álomként borultak rá, melyek ellen lehetetlen lázadni. Emlékezete az elejtett partizánsapka csillagának kozmikus fényére emlékeztető távoli ragyogásba vezette, ahol nincs nappal és nincs éjszaka; szeme meg sem rebbent, de úgy érezte, éppen most nyitotta ki, a ragyogó és vakító megváltást őrző titkos jelkép csak az álom földi visszfénye.

– Milyen partizán? – kérdezte Ilona zavartan, és megszakí­totta a felolvasást.

– Ezt írja – rezzent meg Damján Pál.

– Nem azt a részletet olvastam – tűnődött Ilona. – Olvassam azt?

– Nem, csak folytasd nyugodtan ‑, suttogta.

Damján Pál akkor lepődött volna meg legjobban, ha megtud­ja, hogy kit érdekel sorsának alakulása. Egykori ellenfele, Szabó Károly volt az. Leváltása után, képzettségének megfele­lően, a Marxizmus Intézetben kínáltak fel neki állást, a sajtódokumentációt készítette. Munkáját nem ellenőrizték, nem is tartottak rá igény­t, de ő buzgón túlteljesítette a poros akták közül előkotort szabályzat normáját: naponta 100 címszót rendezett el. A pontos adatokat egy kartonra gépelte téma szerint, majd egy fadobozba raktározta el őket. A dobozokat egy poros szekrény polcaira helyezte; soha senki sem tért be a szobájába, hogy utánanézzen bármiféle adatnak.

A felesége, aki sohasem szólt bele az életébe, nem sokkal bukása után meghalt. Az utolsó napokban Szabó Károly megsejtette, az asszony kérdezni akar tőle valamit, de nem volt hozzá bátorsága. Így hunyta le a szemét, a kérdést sírba vitte.

Az intézetben viszontlátta Damján Pál egykori munkatár­sait, akik gondosan távol tartották magukat tőle. Nem lepődött meg a csendes kiközösítésen. Egy nap a hirdetőtáblán olvasta, hogy Balázs Andort tudományos kutatóvá léptették elő. Tiszteletére a munkaközösség fogadást rendezett. Természetesen nem ment el az ünnepségre.

Az intézetben nem hozták szóba Damján Pált. Gyorsan elfelejtették, lehet, hogy nem szívesen emlékeztek rá. Az öregedő fiatal munkatársak nem kritizáltak senkit már; Damján Pál tisztségét Fekete Gyula vette át, majd amikor Barna Nándor helyettesévé nevezték ki, egy ismeretlen fiata­lember került az intézet élére, aki csak felületesen ismerte Damjánt, tehát nem töprengett azon, hogy mi történt elődjével. A munkatársak szorgalmasan fogalmazták Barna Nándor és Fekete Gyula szónoklatait, beszédeit. Gondosan méricskéltek minden egyes szót, nagy elismerésnek tartották, ha a végső változaton nem kellett nagyobb változtatás­t eszközölni. Különböző kutatási programokat irányoztak elő, amelyekről senki sem tudta, mikor kezdődnek, ha pedig elkezdődtek, nem lehetett tudni, mikor szakítják meg. Fokozatosan selejtezték őket, az egyiknek még nem érkezett el az ideje, a másik pedig alkalmatlan pillanatban került be a tervbe.

Szabó Károly ebben a bizonytalanságban kezdte csodálni az öreg kitartását, szeretett volna találkozni vele, leülni egy kerti asztalka mellé, megfogalmazni a lassan kiejtett, mások részére összefüggéstelen szavakból egy bonyolult, összetett mondatot.

Bizonyára lenne mondanivalójuk. Ki, hogy játszott? A kor ve­zette félre őket? Szabó Károly nem vádaskodott, tudta, hogy múltbeli esemény egyszer tétován megjelenik az ember előtt, majd ismeretlen irányba véglegesen eltűnik.

A találkozóból természetesen nem lett semmi, csupán a poros irodában feltörő kínos köhögésrohamok között felvillanó ötlet maradt. Óvakodott a végső kérdésektől. Miért került ide? Mi történik közben körülötte? Szabó Károly elhessegette magától ezeket a gondolatokat, habár mindent megtett, hogy féken tartsa képzeletét, időnként mégis rémülettel állapította meg, jaj annak az embernek, aki nem tud megbirkózni az értelmetlenséggel. Damján Pálnak legalább nagy és nemes eszményei voltak. Ezért vonzódott az öreghez. De csak annyit sikerült elérnie, hogy Damján Gábriellel találkoz­zék. A fiú hidegen üdvözölte, úgy tett, mintha nem emlékezne rá. Tehát ő is menekül, állapította meg együttérzéssel. Jól tudta, hogy Gábriel minden figyelmét és energiáját Tábori Zita iránt érzett szerelme kötötte le. A diplomavizsga után egy hangver­senyiroda jogásza lett, találékonyságának köszönhetően munkahelyén kitűnően helyt állt, de minden szabad idejét és pénzét arra költötte, hogy Zitát kísérgesse a különböző turnékra.

Szabó Károly hiába emlékeztette Gábrielt az apjára, a fiú közömbös maradt, mintha nem ismerne ilyen nevű embert. Így a legjobb, ha a fiúk megtagadják az apákat. Ne legyen soha többé semmi közük egymáshoz. Szabó Károly némi lelkiismeret-furdalást érzett, mivel kudarcba fulladt a rejtett szándéka, hogy össze hozza őket. Ebben hibázott mindig. Kudarcaival szembesülve buzgóbban rendezgette a dobozkákat.

Időnként mégis hunyorgatva fürkészte a karton­lapokat. Az egyik lapon elolvasta a saját kezével írt feljegyzést: Damján Pál misztikus lett. Egy újságcikk tartalmát vonta össze.

Rémülten nyúlt a fadobozkák után. Mivé válik az ember, ha nem vonhatja felelősségre a józan észt?

De mindez csak addig érvényes, míg a valóság hatalmas burka égi sátort emel képzelete és vágyai fölé. Mit tegyen ő a kis poros irodában? Nincs ege és nincs sátra. Kezdte megérteni Damján Pál forradalmát. Nem sokáig bírta ki az elszigeteltsé­get.

1982 tavaszán halt meg.

Rövid ideig tartott Damján Gábriel boldogsága Tábori Zitával.

Gábriel egy pillanatra sem várt tőle tartós békességet. Újjászületett: semmilyen láz nem emésztette, nem nyomasztotta semmiféle vágyakozás. Amennyire feltűnő, annyira gyanús volt ez a változás. Úgy érezte, az idő feneketlen kútja elnyelte a tapasztalatok és a megismerés utáni vágyat. Nem hajszolt új élményeket. Látszólag elégedett volt.

Függetlenségét megszerezte, önmagát áldozta fel cserébe. Nyugodtan várta a szakítás percét, de a várakozás, különös módon, meghatványozta életerejét. Tiszta, eseménytelen, jel­legtelen életre törekedett, amely annyira következetes, hogy a boldogság csak megterheli. Zita próbákra járt, nagy hangversenykörutakra készült, ő pedig minden erejét összes­zedte, és a jogi karon befejezte a posztgraduális tanulmányokat. Tudományos rangfokozatot nyert. Látszólag vidám volt és bizakodó. Zita tanácsára állást vállalt, az ő befolyásának köszönhetően a hangversenyiroda jogászaként helyezkedett el. Zita gondoskodó jóindulatában a testvéri ragaszkodás kétértelmű tüneteit ismerte fel. Zita mellett minden ellentmondást elfogadott; ha kell, akkor pedáns hivatalnok lesz, ezzel is bizonyságot tesz az emberi választások esetlegességéről. Zita módját ejtette, hogy keskeny ösvényeken kóborolva képzeletbeli világot alakítson ki magának, vagyis Gábriel sorsától menekülve Zita szeszélyeivel azonosult. Kitartó és öngyötrő szerelemben őrizte múltja és jövője közötti egyensúlyt, nem kellett egyikkel sem küszködnie. Céltalan akivizmussal pótolta az elvesztett valósá­got, szüksége volt erre, hogy felejteni tudjon. Már nem érdekelte, hogy a tettvágy őszinte-e vagy hamis, fontos, hogy védelmet nyújtson.

Az őszinte szenvedélyek lehetőségében egyébként komolyan kételkedett.

Biztonságérzete – gondolta – akkor tökéletes, ha át­meneti. Ha ettől megfosztjuk, megszo­kássá válik. Néha elővette iratai közül apja parainézisét, apokrif üzenetként olvasta, figyelmez­tetésként értelmezte, éberségre való felszólítást látott benne. Jaj a kiábrándultnak, akinek szelleme nem tud megbékélni a névtelenségben és az unalomban. Terhére volt, hogy annyian ismerik élettörténetét, gyötörte a tudat, hogy kíváncsian lesik: mit fog tenni. Az apjától, az anyjától, a nevelőapjától menekült Zita karjaiba.

Zita eleinte örömét lelte e különös szerelemben; megú­jult erővel dolgozott. Barna Nándor véglegesen bezárta a klubbot, de ebből Zitának nem lett semmi kára. Különböző legen­dák övezték egykori fellépéseit, az emberek nemcsak tehetsé­gét és szépségét csodálták, azt rebesgették, hogy nagyobb titkokat tud, tehát eljön az idő, amikor kimondja az igazságot. Környezete saját ábrándjait kereste benne. Erre nagy szükség volt az utóbbi években, amikor mindenütt általános letargia vett erőt.

Az ifjúsági lapok csillaga lett; az elégedetlenek jelké­pet faragtak belőle. Mindenki ünnepelte, mert felfedezte benne azt, amit a világban látni szeretett volna.

Zita sejtette, hogy legendáját Barna Nándor is táplálja, aki mindenáron szerette volna kihasználni népsze­rűségét, ezt pedig akkor hasznosíthatja, ha szüntelenül növeli. Ha a tömegeknek eszményképre van szüksége, akkor azt készségesen ki kell alakítani, mielőtt megbízhatatlan ösztönökkel, zűrzavaros gondolatokkal eszményké­pet alkot magának. Zita csalhatatlan ösztönnel ismerte fel, amit Barna Nándor a klubban elkezdett, s azt a közéletben tökéletesítette; az apró örömökhöz elegendő a csendes elégedetlenség‑érzést szítani, akkor a veszélyes elégedetlenség elenyészik, mert olyan tükörbe pillant, amelyben rádöbben: csak a tükörképet utánozza. Ezáltal komikussá válik.

Felismerte népszerűségének alapját: a csalást, tehát némileg cinkosnak tartotta magát. Nemcsak ezzel terhelte meg szépsége, hanem azzal is, hogy újra egy nyilvános csalás főszereplője lett, amelyben a szépség elmarasztalható, mert mindenre felhasznál­ható. Ebből a cinkosságtudatból származott Damján Gábriel iránti szánalma is. Szánalma és furcsa szerelme.

Rokonszenvezett Gábriellel, mintha két egészen egyforma természet találkozott volna. Ezt a különös vonzalmat legjobban testi kapcsolatukban fedezte fel, olyannyira, hogy már nem gondolt arra, hogy férfivel, hanem testvérével, avagy – ez a legszörnyűbb -, saját magával szeretkezik. Kettőjük közötti különbség csupán az, hogy ő győztesnek, Gábriel pedig vesztes­nek született.

Sejtette, hogy Gábriel ezt nagyon jól tudja.

Ezért nem érezte szabadnak magát Gábriel mellett. Viszo­nyuk nem gátolta a más férfiakkal való kapcsolatait, inkább rossz közérzetet idézett elő benne, zavarta a kapcsolatukat meghatározó közös múlt. Tábori Zita mindentől szabadulni akart, ami nem a jelenben zajlik. Szerette a kalandot, ám a kalandban az egy-egy élet története csak dohos, lehúzó erőt, alattomos betegséget jelent. Mindenféle történet nélkül kell élni. Akiben lerakódik a múlt, az már adósa valakinek. Ennek lett az áldozata Damján Gábriel, vélte.

Zita hódítani akart, de nem kívánt semmit megtartani. Damján Gábriel szerelme, akármilyen önzetlen volt, terhesnek bizonyult számára.

Kíméletlen akart lenni.

Gábrieltől csak a lelkiismeret-furdalás legyőzésével szabadulhat meg.

Damján Gábriel tudta, hogy egyszer úgyis búcsút kell vennie Zitától. Nem háborította fel, hogy sokszor hajnalban tér haza, mert világos volt előtte, hogy Zitát nem lehet elcsábítani és meghódítani. Nem volt féltékeny rá, hisz ugya­nannyira érzéketlen volt, mint tíz évvel ezelőtt. Alantasabb árulásra számított.

Egyáltalán nem lepődött meg tehát, amikor egy napon a telefon mellett üzenet várta. Zita a színházi műsorfüzetre írta fel, hogy gondoskodjon a lakásról. Azt nem üzente, hogy ne találkozzanak. Minden lehetőséget nyitva hagyott, megtehette ezt, hisz valójában mégis csak egy létezett.

Damján Gábrielt meghatotta a tapintatos viselkedés. Zita szereti őt, ezért nem személyesen közölte a szándékát. Az övé lesz örökre. Nem változtatott semmit a lakáson, csak ideiglenes lakónak érezte magát, vagyis rendszeresen fizette a lakbért, a fűt­ést, a telefont, majd gondosan elrakta a számlákat. Bemagyarázta magának, hogy felelősséggel tartozik minden egyes tárgyért.

Másnap Andróczky Katalinnak telefonált a színházba. Magyarázkodás nélkül beszélték meg a találkát. Rendszeresítet­ték kapcsolatukat, Gábriel is, Katalin is tisztában volt vele, hogy ennek semmi köze Zitához. Gábriel megvallotta gyen­geségét: szüksége van valakire, akivel őszintén elbeszélge­thet. Zitáról egy szót sem szólt. Türelmesen hallgatta Katalin beszámolóit a Toplák Csabával kötött házasságáról. Egyikük sem gondolta, hogy valami vétséget követett el. A szállo­dai szobákban tudomásul vették, hogy öregszenek, titkos kapcsolatukkal olyasmit akarnak pótolni, ami lehetetlen. Csak a hiábavalóság tudata tartotta őket össze.

A hangversenyiroda jogászaként pontos betekintése volt Zita életébe. Nem győzött csodálkozni félelmetes energiá­ján, már attól tartott, teljesen felőrlődik, hisz olyan kíméletlenül vetette bele magát a munkába. A leg­jobb színésznők közé tartozott, de énekesnőként is fellépett, filmszerepet vállalt, egy perc szabad ideje sem volt. Mindenkivel versenyezett, és mindenkit felülmúlt. Tábori Zita csillogása, fanatikus munkája ugyanazt a hiányt pótolta, amit Andróczky Katalin házasságtörése, vagy Damján Gábriel kielégíthetetlen szerelme pótolt. Katalin nem vált el, Gábriel sem mondott le Zitáról: ebben is következetes maradt. Hogy bármi is végleges lehet, azzal csak az apja áltatta magát. Ideiglenesen – ezzel a fogalommal védekezett apja önáltatása ellen. Jegyet váltott Zita minden koncertjére, követte hosszabb turnéin, azokban a városkákban is megszállt, ahol filmet forgatott. Az volt a fontos, hogy a közelében legyen. Hóbortos gondolatok kerülgették, de ezek mentették meg. Környezete sajnálkozott rajta, helyét nem találó, életét pazarló különcöt látott benne.

Azért viszont keményen megrótták, mert nem bocsátott meg nevelőapjának. Annyi idő után, vélekedtek az emberek, senki sem vonható felelősségre. A közvélemény megbocsátott Damján Pálnak, mert remete életmódját megbánásként értelmezték.

Gábriel nem szállt szembe ezekkel a véleményekkel. Az igazat megvallva, nemcsak szerette nevelőapját, hanem tisztelte is. Tudomásul vette életének alakulását, Ilona a legapróbb részletekig beszámolt neki róla, miközben arról faggatta, szeretné‑e látni. Nehéz szívvel, de tagadóan válaszolt. Minden befejeződött, semmit sem lehet többé folytatni.

– Csak te vagy méltó arra, hogy kitarts mellette. Hűséges maradtál, s ez manapság majdnem lehetetlen – biztatta Ilonát. Szégyellte, hogy a hangja megremegett közben.

– Nem fáradsz bele az egészbe? – kérdezte Ilona hosszú szünet után.

Damján Gábriel lehorgasztotta a fejét. – Az apád az Istent kereste, te viszont menekülsz előle. Megváltoztak az idők.

– Megváltoztak? Talán. De senki sem tudja, hogy mi változott meg – sóhajtott fel Ilona

Gábriel abban látta a változást, hogy szertefoszlott minden ábránd. A rögeszme józanul elviselhetőbb, gondolta miközben csökönyösen ragaszkodott Zita emlékéhez. Nem ábrándult ki utolsó szerelméből. Ha erről is lemond, akkor megöregszik; oda jut, ahová az apja vagy a nevelőapja.

Zita távolról is tisztelte a ragaszkodását, de makacsul tartotta a tisztes távol­ságot. Jegyeket küldött koncertjeire és színielőadásaira. Boldogan vette át a virágcsokrokat, melyeket Gábriel küldött neki. Nagyon boldogtalan volt, ha az előadásról egyszer-egyszer elmaradt. A színpadra lépve elsőként Damján Gábrielt kereste a félsötét nézőtéren. Biztos volt benne, hogy valahol a sötétben ül. Ha netán valami ok miatt elmaradt, aggódott, hogy Gábriel veszélybe került. Ettől borzalmasan ideges lett, s csak a legnagyobb erőfeszítéssel fegyelmezte magát. Saját magának beismerte, hogy visszatérne Gábrielhez, ha annak az élete forogna kockán. Már jó ideje közömbös volt a dicsőség kettős mércéje iránt, a művészetben az elvetélt kalandok hamis pótlását vélte. Beletörődött mindenbe; bármit tesz, úgyis valamiféle Barna Nándort szolgál.

Lelkifurdalásával azonban nem terhelt senkit. Legalább Gábriel lelkébe költözzék néminemű ideiglenes megnyugvás, biztatta magát. Baljós előjelet olvasott ki abból, ha Gábriel Juditot keresi benne. Ha végig akarja játszani a félbehagyott játszmát, akkor úgyis visszatér. Ilyenkor izgalom kerítette hatalmába, hiszen erről a szerepről ő sem akart lemondani. Nem szabad félbehagyni a történetet.

Gábriel jegyzetei között rejtélyes feljegyzésre bukkant. Ha Judit élne, akkor kiesne kezéből a kés, mert a zsarnok szemé­lytelen. És Juditot áldozná fel a világ.

Nyugtalan lelke egyszer mégis megszegte az irgalmas hallgatást. Tudni akarta, hogy milyen lesz a történet folytatása. Az egyik állami ünnep alkalmából Barna Nándor fényes fogadást rendezett. A műsorban ő is szerepelt. Meghívót szerzett Gábriel részére, saját kezűleg írta rá: várlak. Egész héten izgult, lesz‑e Gábrielnek lelkiereje ilyenfajta nyilvános megjelenésre? Nem tartja‑e vissza az egykori klu­best emléke? Zita örömmel látta, hogy Gábriel mégis legyőzte iszonyát.

A mikrofonhoz lépett, elénekelt egy dalt, majd ártatlan mosollyal Barna Nándor asztala felé közeledett. Barna elégedetten nyugtázta egykori szövetségese hódolatát. Nem is sejti, hogy szüle­tett kalandor vagyok, gondolta Zita. Hosszú idő után végre elemében volt. Az asztalhoz érve intett a zongoristának, majd az ismert édeskés dallamra, ugyanazt szöveget énekelte, amit Barna Nándor rendelt meg Damján Pál részére.

Tekints rám, ironikus korocskám,

nincsen célunk, csak dialektikánk,

kommunizmusunk az ornamentumunk.

Botrány volt kitörőben.

Sárosi Gusztáv és Bajor Zoltán villámgyorsan felkeltek, el akarták távolítani az énekesnőt.

Barna Nándor mosolyogva intette le őket. – Hagyjátok. A múlt szórakoztató, a félbeszakadt történeteket időnként újra el kell játszanunk. Akkor a klubban, majdnem keresztülhúzta számításomat, de most már nyugodtan énekelhet.

Zita szeme könnybe lábadt, így fejezte be a dalt.

De győzni fogunk és diadalmaskodunk,

hitetlenül is hasznot húzunk.

Döbbent csend volt. Senki sem tapsolt. Az öltözőbe rohant, és görcsösen zo­kogott. Damján Gábriel kezét érezte a vállán. – Hiába hívod ki magad ellen a sorsot. Ennek a söpredéknek igaza van: beköszöntött az ironikus kor. Ki állította ezt először? Emlékszel? Valaki örökösen ezt szajkózta – mondta, és egy csokor virágot tett az asztalra.

Zita gyöngéden pillantott rá. – Csak még egy esélyem legyen, és találkozni fogunk. – Kalandor maradsz örök életedre. Nem fogunk találkozni, nem fogunk elválni ‑, válaszolta Gábriel, aztán megfontoltan, lassú léptekkel eltávozott.

Zita tágra nyitott szemmel, döbbenten állapította meg, hogy mozdulatai fárad­tak és öregesek.

Bajor Zoltán botrányosnak tartotta Zita viselkedését, és felháborodva beszélt róla. Barna Nándornak köszönheti a népsze­rűségét és ahelyett, hogy hálás lenne, lázad ellene. Erkölcste­lennek tartotta az üres hősködést. Barna Nándor előtt megpen­dítette, hogy a kilengés ugyan jól végződött, de Zita kijátszotta az érvényes játékszabályokat. Mi lesz, ha mindenki hasonlóan cselekszik? Sárosi Gusztáv is ezen a véleményen volt. Zita népszerűsége az incidens után növekedett. Kétértelmű megjegyzések hallats­zottak, viccek terjedtek. – Úgy kell vele is elbánni, mint a gyanús írókkal. Rájuk uszítjuk a szakembereket, azok majd megfegyelmezik, bebizonyítják, hogy Tábori Zita művészete már nem ér semmit. Ómódi, szellemtelen és punktum. Kellő szaktudással megfelelő és hatásos érveket sorakoztatnak fel. A szakemberek könnyen megvásárolhatóak, mondta Bajor Zoltán.

Barna Nándor körültekintőbb volt, rugalmasságra intett. – Kedves barátom – fordult Bajor Zoltánhoz – túlságosan buja a fantáziád. A legrangosabb írónk vagy, megfellebbezhetetlen szellemi tekintély lettél, Benák Imre monográfiát írt rólad. Aki érvényesülni akar, téged dicsér, a jövendő tudósnemzedéke veled foglalkozik De lásd be, a bölcsesség forrása nem a képzelőerő, hanem a szabadság mérték­tudó adagolása. Rövidesen kiadjuk Damján Pál emlékiratait. Te írod az előszót. Nem tartalmaz semmi ves­zélyeset. – A barátok meglepődtek a bejelentésen.

– Semmit nem tanultatok Szabó Károlytól – folytatta Barna Nándor. – Tulajdonképpen mindenben igaza volt, ezért halála után kegyelettel adózhatunk neki. Szabó Károly csak abban tévedett, hogy mégis kételkedett az eszménynélküliség esélyében. Ezért bukott meg.

– Barna Nándor igazi látnok ‑, kommentálta Sárosi Gusztáv a mondatot Tényi Mihály szalonjában. – Ne torpanjunk meg a szabadság előtt, inkább állítsuk szolgálatunkba.

Tényi cseppenként iszogatta borát. Mélán bólogatott. Elégedetten értesült Barna Nándor bölcs dönté­seiről. Az erőszak felesleges, ha minden szép szóval elérhető. Nem kívánta megbolygatni saját lelki nyugalmát. Élete harmonikus, miért bonyolítsa? Először a külkereskedelemben dolgozott, majd visszatért az országba, és vállalati igazgatónak nevezték ki. Bajor Zoltán ajánlatára felvették a pártba.

Egy hétre rá feleségül vette Károlyi Eleonórát.

– Tulajdonképpen mindannyian kommunisták voltunk – magyarázkodott Tényi.

– Úgy van – hagyta helyben Görög Lilla. – Kár, hogy Toplák Csaba elárult bennünket.

Sárosi Gusztáv kínosan felnevetett. – Az ifjúság nehezen leli meg helyét. Bizonyos életkorban némi tévelygés ajánlatos, de csak mértékkel javallt. Emlékszel Wilhelm Meister példájára? – fordult Bajor Zoltán felé. Tényi Mihály előzékenyen töltött a finom francia borból, amellyel egyik üzletfele ajándékozta meg.

– Ne pazaroljuk el a tapasztalatokat – folytatta Sárosi Gusztáv. – Emlékszel, azon a tüntetésen Toplák Csaba szemembe vágta, hogy gyáva vagyok. Mekkorát tévedett! Nem jött rá, hogy csak megelőztem a korom.

Sárosi Gusztáv felemelte poharát, elégedetten pillantott a gazdagon terített asztalra. – Az a régi tüntetés… Emlékeztek még rá? Barna Nándor pokoli ötlete volt – tűnődött el hangosan Sárosi Gusztáv. – Minket is megté­vesztett vele. – Görög Lilla felkacagott.

– Elégedettek lehetünk – folytatta Sárosi Gusztáv. – Csak azok az anarchisták nem látják be, hogy egyre szebb az élet.

– Majd megöregszenek ők is – vetette közbe Károlyi Eleonóra. – Csak az a baj, hogy újak jönnek – intette le Tényi Mihály. – Mindannyian hóbortosak, rá kell őket beszélni a valóság tiszteletére. – Görög Lilla élénken magyarázni kezdett. – Vannak, akik sohasem respektálják a valóságot. Nem értem őket. A minap Katalinnal találkoztam. Toplák Csabával él, de nem akar tőle gyereket. Képtelen elfelejteni Gábrielt.

– Szegény Gábriel – csapott az asztalra Bajor Zoltán. – Úgy látszik semmire sem alkalmas, nincs szerencséje, családi átok van rajta. A neve­lőapja furcsa, bizonyára emlékeztek még rá, misztikus világba tévedt. – Kissé megmagyarázhatatlan az egész – töprengett Görög Lilla. – Mi lettünk a haladók, ők pedig a maradiak.

Sárosi Gusztáv ingerülten leintette. – Ne filozofálj. Sikerült megmentenünk a tartós emberi értékeket. Ez a fontos. Létezik‑e magasztosabb feladat ennél? Amikor fiatalok voltunk, sohasem gondol­tuk, hogy ilyen nagy kiváltság ér bennünket.

A barátok közül egyedül Toplák Csaba nem értette volna meg ezt a mondatot. Katalin mellett nyugalomra talált. Sok huzavona után az orvosi kar docense lett. Nem reményke­dett a sikerben, ezért a kinevezésnek még örülni sem tudott.

Katalin gúnyolódott az örökös melankóliáján. – Az apádra hasonlítasz. Kétségbeesel, mert megvalósultak az eszményeid. Miért akadékoskodsz?

Katalin bizonyára túlzott. Toplák Csaba nem akadékoskodott. Békében élt önmagáv­al. Talán ez volt a baj. Titokban egy nem létező ifjúkor után sóvárgott, szenvedélyes lázadásokról álmodozott, melyeket sohasem élt át. Érzelmeinek csapongását, persze, meghatározta Damján Gábriel kísértetiesen fel-felbukkanó árnyéka is.

Egyedül ő volt meggyőződve Gábriel boldogságáról. Azt vallotta, hogy e szürke korban csak az lehet boldog, aki nincs összhangban sem a világgal, sem önmagával. – Közép-Európának ebben az elfelejtett sarkában az ember vagy elkeseredett és kiábrándult forradalmár vagy pedig elégedett szolga. Harmadik lehetőség nincs. Gábriel kitért a választás elől. Valami más lett. Vagy talán ez lenne a harmadik lehetőség? – merengett el Toplák Csaba.

Katalin arcán halovány mosoly jelent meg. – Mire gondolsz? – kérdezte. Hangja megremegett. – Nincs abban semmi érdem, ha valaki nem mer szembenézni önmagával.

Toplák Csaba tekintete elkalandozott. Többször javasolta már, hívják meg Gábrielt vacsorára. Nem csak puszta rokons­zenvből indítványozta ezt. Szerette volna, ha valamilyen végleges döntés születik a viszonyukról. Katalin nem vállalja a gyerme­káldást, mert tudat alatt Gábriel után sóvárgott. Tudta, hogy az asszony mindkettőjükhöz ragasz­kodik.

Az évek múlásával Katalin fegyelmezte vágyait, bár teste megasszonyosodott; kívánatosabb volt, mint bármikor, de izgalmas, vonzó külsejére önfegyelmet kényszerített. Toplák Csaba ugyanannyira ragaszkodott hozzá, mint régen. Gyengéd ölelkezéseik közben úgy érezte, eltévedt az asszony érzelmeinek világában. Csak a kiszolgálta­tottságot érezte ebben a szerelemben. A karján érezte a szenvedő test fájdalmát, túl voltak a szavakon, az elszürkült, megkapott emlékek világában megértették egymást.

Katalin hallgatólagosan tudomásul vette a férfi javaslatát. Nem volt szándékában gyereket szülni. Sohasem hozta szóba Gábrielt, de annál többször emlegette Zitát. – Nincs benne semmi emberi, csak a sikert hajszolja. – Kis szünetet tartott. – Vagy nem is a sikert, hanem valami mást. Vagy neki is elege van mindenből? Hiába, észrevétlenül roggyantunk meg. Bármihez érünk, semmi sem valódi. Mintha mesterkélt világban élnénk. – Toplák Csaba közbeszólt. – Pihenj, kérlek. Ne izgasd fel magad a bemutató előtt. A nemzedék csak kedves rögeszme, az egyedüli valóság az Élektra címszerepe.

Az asszony tanácstalanul elmosolyodott. – Élektra? A rende­ző szerint a modern Élektra nem lázad, hanem szenved. Én viszont azt gondolom: Élektra hazudik.

Toplák Csaba vigasztalta, megérintette az arcát, a haját.

– Ne félj, Katalin.

– Hazugságra mégis szükségünk van – sóhaj­tott fel az asszony.

Toplák Csaba szemben ült a feleségével. Mély fekete szemébe bá­mult, amely zavartan fürkészett valamit a mozdulatlan levegőben. Ő meg közben arra gondolt, hogy az idők végéig ez lesz a feladata: ülni, nézni, várni.

Katalin lepihent, Toplák Csaba pedig a szűnni nem akaró havazást bámulta. A Fruska gora felől végtelen hófelhők gomo­lyogtak, különös téli szürkület volt, amikor az ember megdöbbenéssel tapasztalja, van valami, ami a síkságnál is veszélye­sebb és kegyetlenebb.

A kemény télben sűrű pelyhekben hullott a hó. Az utcák fehér lepelbe burkolóztak, ami ünnepélyes hangulatot kölcsönzött a városnak. Damján Pál úgy érezte, hogy összezsugorodott körülötte a világ, minden tárgy, hangulat, érzés, furcsa, fehér ködben úszik szeme előtt. Megviselten hátradőlt a széken, behunyta a szemét, kimerítette a tétlen nézelődés.

Titokban az órára pillantott, azt fontolgatta, mennyit fog késni Ilona a csúszós út miatt. Még csak egy óra volt hátra. Lassú mozdulattal felemelte az asztalról a Szeminárium legújabb számát. Több mint tíz éve rendszeres olvasója, kicsit lelkiis­meret-furdalásból, kicsit kíváncsiságból. Sok szép fiatal lány fotója díszelgett benne. Lapozgatás közben ismeretlen borzongás futott végig rajta, mint akit egy gyermeklány testének szemérmetlen méricskélésén kaptak rajta. Legyőzte magában a pár másodpercig tartó szorongást, és figyelmesen elolvasott minden cikket.

Valójában nagyon ritkán talált benne érdekfeszítő dolgot. De azért kitartóan böngészte az ismert énekesekkel, színészek­kel készített interjúkat, a legújabb kiadású lemezbemutatóról szóló árado­zásokat, a szexuális tanácsokat, az új divatsikolyokról szóló ömlengéseket. Huzamosabb ideje nem politizál az ifjúság.

Ezúttal azonban szeme megakadt a Tábori Zitáról szóló cikken. Érdeklődéssel olvasta, hisz sok köze volt hozzá. Nosztalgiával állapította meg, hogy azon a klubbeli éjszakán Zita szépsége Juditéval vetekedett. Szeretett volna mindent tudni róla, de biztos volt benne, hogy neki már nincs joga betolakodni a világba, hol opálos fényben ragyogott Zita, illetve Judit emléke. Vágyódott az idegen világ után, de nem formálhatott rá jogot.

Háta mögé párnákat helyezett, gyanakodva fontolgatta, mit jelent az a dacosan lelkesedő hang a cikkben, talán történt valami a fiatalok­kal. Figyelmesen újraolvasott minden egyes szót, a lelkesedés nem a színésznőnek szólt, hanem olyan szépségnek, aki mások helyett beszél.

Damján Pál nem tudott semmit Zita incidenséről, csak a klubesti fellépésére emlékezett. Az ő szemében Zita titkon Judit maradt, ezért is sejtett meg valamit a lelke­sedés igazi okáról. Némileg talán ez vigasztalta is. Különös előérzete támadt. Megsejtette, hogy nem véletlenül ragaszko­dik oly elszántan Gábriel ehhez a nőhöz.

Ilona lépett be az ajtón. Damján Pál arca felderült, letette maga mellé az újságot, élvezte azokat a meghitt mozdu­latokat, amelyekkel Ilona megterítette az asztalt.

Szerette volna Zitáról faggatni, de meggondolta magát. Attól tartott, hogy kellemetlen híreket hall Gábrielről. Inkább nem kérdezett semmit.

Vacsora után Ilona szó nélkül elővette az emlékiratokat.

Damján Pál gyengének érezte magát és megkérte, ne olvasson semmit. – Azt hiszem, most már megismertem minden egyes rejtett részletét.

Ilona meglepetten nézett rá.

– Az éjjel Ferenccel álmodtam. Szemrehányóan kérdezte, hogy én milyen áldozatot hoztam. Széttártam a karom, és ezt a könyvet tettem elé. Figyelmesen olvasgatta, mint aki gondosan ellenőriz minden mondatot. Nyugtalanul vártam, hogy a végére érjen. Amikor befejezte, kérdően nézett rám, pedig én lestem a választ. Tekintete tartózkodó volt, mintha vala­mitől óvott volna. Még semmi sem dőlt el, suttogta maga elé. Nem furcsa ez az álom, Ilona?

Ilona hallgatott. Megszokta az álmokról, a nyomasztó emlékeiről szóló beszámolókat. Ő is azt válaszolta volna, hogy még semmi sem dőlt el véglegesen – van még remény. Meghatódva nézte a sokat szenvedett embert, akinek réges-régen megbocsátott.

A konyhába ment, teát készített, és bevitte a szobába, ahol Damján Pál ült.

– Judit. Judit – hallotta.

Tágra nyílt szemmel nézet rá. Nem fogta fel, miről van szó. Arra gondolt, hogy a szokásos látomások kerítették hatalmukba, amelyek az emlékiratok szertartásos felolvasása után rendre jelentkeztek nála. Vagy talán álmából riadt fel, gondolta magában.

Damján Pál hangja elcsuklott, Ilona nem értette, mit mond. Tekintete üresen meredt a semmibe.

– Judit… – hallotta újra.

Ilona zavartan töltötte ki a teát a fehér porcelán csés­zébe.

– Ilona vagyok – mondta.

Segíteni akart az ébredésben.

Damján Pál egy utolsó erőfeszítéssel felemelte a fejét.

– Mindig őt kerestem…‑, suttogta.

Ilona kezében megremegett a csésze.

– …és sohasem érkezett meg.

Lehanyatlott a feje.

(1987.)

Megjelent: Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2003.
Megrendelhető: http://www.forumliber.rs/
Magyarországon: http://www.regikonyvek.hu/publishers.php?id=4491