A Magyar Szó szerkesztősége sajnálatos “esetének” két szint­je van. Az első a politikai pluralizmushoz való viszonyulás, a második pedig a hatalomnak a nemzeti kisebbséghez való viszonyu­lása. Az első kérdéskörben a legfontosabb, hogy egyrészt ütközés­ről van szó, amely egy nem szabad, de többpárti választásokon legitimitást nyert struktúra és egy olyan lap között jött létre, amely Szerbia pluralista politikai színterét szeretné kifejezésre juttatni. Tudjuk, hogy a jelenlegi vajdasági politikai elit, a­melynek szinte egészében véve magas beosztása volt az egypárt­rendszerben, nem tett megjegyzést a lap hangvételére akkor, ami­kor annak közlönyjellege volt. Ez az örökség továbbra is tájéko­zódási pontként szolgál. Amikor ugyanis pluralizmusról van szó, akkor emlékeztetnünk kell arra, hogy az ember, aki az uralkodó párt teljes bizalmát élvezi, kijelentette: a lapban csupán a szö­vegek öt százaléka nincs összhangban az egypárti vajdasági képvi­selőház sugallataival. Öt százalék pluralizmus miatt került sor erre a konfliktusra. Hogy mennyire indokolatlanul, bizonyítja az a tény is, hogy az uralkodó párt vezetői gyakran és elégedetten nyugtázzák, a szerbiai médiumokban fejlett a politikai pluraliz­mus, és ezt nagy vívmánynak tartják.

A Magyar Szó kivételesen kellemetlen helyzetben van, a­mennyiben átfogóan fejezi ki Szerbia politikai légkörét, és ezen belül teret ad a magyar kisebbség – ugyancsak sokrétű – politikai törekvéseinek. Szerb nyelven a médiumok széles skálája fejezi ki a változatosságot – a háború és a béke tekintetében is. Magyar nyelven viszont – persze objektív okonál fogva – szűkített mediá­lis térségben kell kifejeznie Szerbia politikai pluralizmusát. Ha ezt szem előtt tartjuk, akkor a probléma valójában az, hogy a lapban csak öt százalék volt a pluralizmus.

A vajdasági kormányzat nem többpárti választásokon nyerte el legitimitását. A köztársaság vezető személyiségei, az ellenzéki pártok vezetői, hangsúlyoznom kell, kivétel nélkül ismételgetik: Szerbia a legmagasabb európai standardok szerint szeretné bizto­sítani a nemzeti kisebbségek jogait. Ebben a kérdésben nincs né­zeteltérés az uralkodó és az ellenzéki pártok között. Persze, akárcsak az élet más területein, itt sem lehet mechanikusan át­venni az egypártrendszer szabványait. Az európai kisebbségi stan­dardok és a többpárti parlamentárizmus viszonyát a politikai ren­dszer keretében, törvénnyel, intézményes megoldásokkal kell ren­dezni.

Ez nem egyszerű feladat. Türelmet, konszenzust, toleranciát, s elsősorban politikai bölcsességet követel. Miközben Szerbia köztisztségviselői az európai standardokra helyezik a hangsúlyt, a vajdasági képviselőházi küldöttek nem ebben a szellemben kere­sik a jogi és rendszerbeli megoldásokat. Ha legalább valamiféle elképzelésekkel rukkolnának elő! Valamiféle tervezettel! Ehelyett a pártállam szólamait ismételgetik. Tehát van egy örökölt “öni­gazgatási kisebbségi” modell, amely már működésképtelen, de he­lyette nem jött létre, egy másik és működőképes. Vákuumban élünk, amely feszültségeket teremt. A minap például a Belgrádi TV kom­mentárját hallgattam, amelyben elhangzott, hogy a kisebbségek számára minden jogállomban biztosítják a kulturális autonómiát. Ez a minimum. Tudjuk, hogy a kulturális autonómia egy törvénnyel konstituált, jogilag, alkotmánnyal hitelesített struktúra, i­lyesmi pedig nincs biztosítva a vajdasági nemzeti kisebbségiek életében. Az élet pedig napról-napra új kérdéseket vet fel. Gond­baejtő a vajdasági nemzeti kisebbségiek lélekszámának rohamos csökkenése. A magyarok lélekszáma a hetvenes években ugrásszerűen kezdett zuhanni. Ez meghaladta az európai standardokat. Ugyaneb­ben az időben az oktatási rendszer eróziója is megindult, s erről a szerbiai közvélemény semmit sem tud.

Ebben a helyzetbe paradigma értékű Maróti úr kinevezése a Fórum Kiadóház vezérigazgatójói posztjára, majd később a Magyar Szó főszerkesztői tisztségére. Ezt csak olyan kormányzat teheti meg, amelynek semmiféle elképzelése sincs a kisebbségiek jövő­jéről. Ez kompromittálja a nemzeti kisebbségek helyzetének euró­pai színtű megoldásáról tett kinyilatkoztaásokat. Kinek van erre szüksége? Meggyőződésem szerint, a szerb nemzet nem követeli ezt. Képzeljük csak el azokat a “mércéket”, amelyek alapján a nemzeti­ségi könyvekat, folyóiratokat, újságokat biztosító kiadóház élére olyan személyt neveznek ki, aki a nevét sem tudja becsületesen aláírni az anyanyelvén. Ez a személy nyilvánosan kijelenti, hogy alkalmazzanak mellé fordítót, ha nincsenek megelégedve a nyelvtu­dásával.

Meggyőződésem a szerb kulturális élet képviselői elítélik az ilyesmit. Ez megalázza a kisebbséget, de megalázza a többséget is. Hogyan értelmezik mindezt a politikusok, azt nem tudom előre­látni, de remélem, hogy ha őszintén esküdtek fel az európai mér­cékre, akkor a leghatározottabban elhatárolják magukat az ilyes­féle kinevezésektől.

Végel László

Borba, Belgrád, 1991. december 7.