Két hete annak, hogy találkoztál temetőcsősszel, akkor meg sem fordult a fejedben, hogy soha többé nem látod. Egy maroktelefont rendelt mobiljeggyel együtt, ezt vitted ki neki. Nem ment a fejedbe, mi szüksége van rá, de azért szívesen teljesítetted kérését. Talán fölfedi a titkát, gondoltad magadban, amikor megpillantottad a temető melletti házát, amelynek fél holdat kitevő virágoskertjében immár csak a késő őszi krizantémok virágoztak a világ legváltozatosabb színeiben.

              Rajtad kívül vagy 8-10 ember várakozott rá, őket faggattad, hol az öreg. A jelenlevők készségesen válaszoltak, egy ismeretlent temetnek, az öreg kísérte ki utolsó útjára, mivel a megboldogultnak sincs rokonsága, de mégis úgy végrendelkezett, hogy holttestét Németországból szülőfalujába szállítsák, s ott temessék el.

              Elejtett szavaikból kihámoztad, adósságukat akarják törleszteni. A temetőcsősz ugyanis minden héten virágcsokrot helyez szüleik, szeretteik sírjára, havonta legalább egyszer lemossa a márványlapot, egyszóval rendben tartja a sírokat. Ki innen jött, ki onnan, a legtöbben Magyarországról, de Ausztriából és Németországból is érkeztek. Időnként idegesen órájukra pillantottak, idegennek érezték magukat, mert – pontosan ismerted ezt az érzést – nem tudtak mit kezdeni az idejükkel.  Idegenek lettek, akik senkit sem ismernek a városkában, évente egyszer hazalátogatnak, csak egymást ismerik tehát. Türelmetlenül álldogáltak és azt ismételgették szüntelen, hogy a legjobb mielőbb kilépni Szerbiából.

              Vagy fél óra múlva egy kocsi suhant el a ház előtt, a lelkész meg a kántor ült benne, aztán pedig a fák között feltűnt az öreg temetőcsősz alakja. Rögtön felismerted kopott fekete öltönyéről. Az emberek körülsereglették, bevonult a szobába, rövid idő múlva egy notesszel tért vissza, amelyet szertartásosan fellapozott. A látogatók egyenként járultak elé, némán kezébe nyomták a pénzt. Az ünnepélyes hangulatot, nem csak az ő magatartása határozta meg, hanem a látogatók viselkedése is.

              Az utolsó vendég távozása után bevezetett a szobába, idegesen sétált körbe-körbe.  A megboldogultról senki sem tud semmit, mondta maga elé bámulva. Egy biztos, nem itt született, idegen ember tolakodott be a temetőnkbe. Manapság a világ tele van ilyen kóbor lelkekkel, akik a haláluk után sem tudnak megállapodni. Mit gondol az író úr, miért éppen a mi városkánkat, miért éppen ezt a temetőt választotta? Végrendeletében azt írta, a becsületes embert nem földelik el idegenben. Mondtam is a tiszteletes úrnak, ezen még az Isten is meghatódik, bár ő sem jön rá arra, hogy miért. Ilyesmivel még nem találkoztam életemben.

              Kihúztad a zsebedből a mobilt, és szótlanul letetted az asztalra. Kíváncsian forgatta, rögvest észrevetted, hogy nem tudja használni. Közelebb ültél hozzá és magyaráztad melyik gomb, mire szolgál. Figyelmesen bólogatott, mindent bejegyzett a noteszába, ugyanazokkal a szertartásos mozdulatokkal, amelyekkel a noteszában lapozott. Aztán elővettél egy kartonlapot. Ezen írja a telefon számát, mondtad. Ezt közölje azokkal, akik fel akarják hívni. Javasoltad, hogy próbálja ki.

              Határozottan elhárította a javaslatodat. Újra fellapozta a noteszét, majd egy hosszú listára bökött az ujjával. Túl sok embernek kell jelentkeznem, mondta gondterhelten, előbb megfontolom, mit mondok nekik. Először is arról kell megnyugtatnom őket, hogy gondozom a sírokat. Szemeddel végigszaladtál a listán, csupa külföldi szám. Nagyon drága lesz, jegyezted meg óvatosan.                                                                               

Tudom, hagyta jóvá, jut is, marad is a virágoskert jövedelméből. Nem temetnek már ebben a temetőben, csak a sírokra hordom a virágot, Gyerekkoromban kertész szerettem volna lenni, most beteljesült a vágyam. Nincs szebb dolog egy régi álom megvalósulásánál.

              Végre találkoztál egy boldog emberrel, az utolsóval, gondoltad magadban, miközben lehajtott fővel tisztelegtél a sírja előtt. Egyedül álltál a lelkésszel és a kántorral szemben. Néhány apró dolgon csodálkoztál, olyan apróságokon, amelyekre pár évvel ezelőtt fel sem figyeltél volna. Miért beszélt a lelkész olyan szózatosan, mintha az egész falunak beszélt volna? Kihez szólt olyan lázasan és izgatottan, töprengtél magadban. Hozzád biztosan nem, mert úgy tett, mintha észre sem vett volna. A becsületes ember nem hall meg idegenben, idézte a temetőcsőszt mennydörgő hangon. A mondat megütötte a füled. Vajon az Isten szempontjából mit jelent az, hogy idegenben meghalni, kérdezted magadtól.

              A ház előtt egy tisztviselőnő várt rád, a hagyatéki tárgyalásig lezárják a lakást, mondta. Arra kért, tartsatok együtt terepszemlét. Van-e macskája vagy kutyája, kérdezte a hölgy, és egy kérdőívet rántott elő a táskájából. Nincs, mondtad, s ma sem tudod, miért állítottad ezt olyan határozottan. Az asztalon megpillantottad a noteszt, a tetején a te neved és a telefonszámod állt, úgy volt odarajzolva, mintha egy könyv címe és műfaja lenne. Izgatottan fellapoztad, mint valaha az első nyomtatott könyvet, amelynek te voltál a szerzője és megállapítottad, hogy csak a te neved mellett volt hazai hívószám. Megvizsgáltad a mobiltelefon menüjét, az öreg senkit sem hívott. Őt sem hívta senki. Te sem hívtad fel, villant meg a fejedben. Mielőtt aláírtad volna a hölgy által sebtében elkészített jegyzőkönyvet titokban, mint egy tolvaj, a zsebedbe csúsztattad a noteszt. Meghalni idegenben, mérlegelted magadban a mondatot, neki sikerült, egyedül neki, aki soha sem hagyta el a földet, ahol született.

Népszabadság, 1999. 12. 04