Nemzedéki élményemet elsősorban és mindenekfelett rajongó, később pedig fájdalmas, tűnékeny tapasztalattá átalakult szel­lemi mércével, erkölcsi érzékenységgel éltem át, melyet nem a múlt értékei támasztottak alá, hanem módszeres, fanatikus re­mény.Fikció lenne mindez? Önáltatás? Elérhetetlen dolog? Hozzáállás kérdése: én a nemzedékfogalmat szellemi communitas­nak tartottam, amely rettenthetetlenül anticipál, éppen azért, mert tudja, nincs vesztenivalója. Engem tehát a Symposion szel­lemi arculatából nem azok a részletek és mozaikkockák érde­kelnek, amelyek ma olyan tolakodóan ragyognak, s érdemrendekre emlékeztetnek, hanem az elfelejtett, de mégis elemi erejű e­gész, amely vereséget szenvedett. A transzcendentáló érzékeny­ség vereségének hamvas vigaszt kölcsönöz, hogy voltak és vannak gondolkodó barátok, akik távol a hierarchikus Rendtől, az irá­nyító, rendelkező funkcióktól, ma is létélményüknek, hovato­vább végzetüknek ismerik el a docta spes, a tanult remény kul­túráját. Túl védtelen életérzés ez, olyan, mint Griffith filmje­iben a remegő falevelek. De több mint tíz évvel ezelőtt egy­szer már megkíséreltem körülírni A szenvedélyek tanfolyama (19­69) című regényemben, arról szólva, hogy az emberek éppen az éjszaka kellős közepén, a végkövetkeztetés gyümölcseként ta­nulják és ismerik meg a remény értelmét. Azt hittem akkor, és hiszem ma is, hogy ennek a felismerésnek egyenes gerinccel, következetesen, ha muszáj, a bűntudat erényével kell elébe men­nünk. Éjszakáinkat nem mi választjuk meg, de azokat a fényeket, amelyek messziről idézik meg a derengést, mi keressük, ezt he­lyettünk senki más el nem végezheti.

A józan megfontolást tagadó optimizmus lenne ez? Sötét rajongás? Mindenről le tudnék mondani, csak erről a túlcsorduló rajongásról nem: ez leplez le, ez szüli depresszióimat, ez terel új források felé, ez termelte ki bennem a túlzott mohóságra való hajlamot, a szertelen kapkodást, a bűntudatot. Az ötvenes évek nyomát fedezem fel ebben a létérzékelésben. Biztató szelek dagasztották azokat a szellemi vitorlákat, ame­lyeket a magunkénak vallottunk. Egészen fiatalon, az ötvenes évek végétől, a szemnek azzal a kierkegaard-i “örök szűztisztaságával” (erre a komoly tekintetre később Sinkó Ervin tanított) pillantottam a szocializmus naiv, romantikus korszakára, amely döntő módon befolyásolta értékrendemet, majd későbbi konfliktu­saimat magammal és a külvilággal. Az antisztálinizmus nem csu­pán politikai, ideológiai tett volt, hanem a mindennapok póru­saiba behatoló közérzet. Mélyreható történelmi következményeit nem is fogtam fel igazán, inkább csak az érzelmek tanfolyamát, a közösség új hőforrását láttam benne. Új, addig tiltott gyü­mölcsnek számító kultúra tört be közénk, amit a felfedezők bü­szkeségével terjesztettünk. A puritán kódexek után a társadalom oldottabb lett. Ezt a felszabadulást érzékeltem az utcán és a könyvekben is, a könyvek felett átvirrasztott éjszakák után zavarban voltam, a tarka szellemi áramlatokban csak homályosan tudtam meghatározni magam. Ezt még inkább növelték a mindenhon­nan érkező, változatos kezdeményezések. A munkásönigazgatást mi “zöldfülűek” olyan sorsdöntő fordulatnak láttuk, amelyet bera­gyog a “mindenek dacára” pátosza. Az “annál rosszabb a tényekre nézve” rejtélyes igazsága hirtelen megvilágosodott. Felülről felkínált kiváltságban volt részem, az ötvenes évek végét, a hatvanas évek elejét úgy éltem át, hogy az utópia konkrétnak, kéznyújtásra levőnek tűnt. Úgy vitatkozhattam, mintha az augu­rok fajtájából való lennék: azt hittem, hogy a dogmatizmust, a konzervativizmust, a szabadságot fékező törekvéseket hamarosan nagy vihar sodorja el. Eszembe sem jutott, hogy egyre kifino­multabb játékszabályokat követő hosszú vita előtt állok. Néhá­nyunk radikalizmusát a történelem eme prométheuszi játéka ösz­tökélte, a későbbiek folyamán a hatvanas évek “marxizmus-rene­szánsza” még indulatosabban befolyásolta. A marxizmus “forró áramlata” (Bloch) kísértetként járta be Európát – Párizstól Prágáig –, és minket sem hagyott érintetlenül: megcsillogtatta a baloldali, kritikus szellemű utópiát. Ez a tiltakozó magatar­táseszmény azonban csakis a marxizmus rostájának segítségével formálódhatott igazi kritikai magatartássá. Azt is bíráltuk, amit szerettünk, úgy hajoltunk a valóság fölé, hogy felismertük a dolgok, az igazságok viszonylagosságát. Erre a fordulatra sok tekintetben éppen Sinkó Ervin életműve készített elő. Tőle ta­nultam, emberközelben, hogy a valósággal való konformista ki­egyezés mindig a leghaladóbb eszmékről való lemondás jegyében következik be, és sokszor a nem is ugyanolyan értékes, mint az igen. Bloch írta valahol: egyetlenegy szubjektumnak sincs még megfelelő predikátuma, s a Sinkó-írásokat olvasva döbbenhettem meg azon, hogy a Van és Legyen terében történelmileg milyen gazdag és feszült a világunk. Cselekvő indulatok nélkül minden gondolat elsorvad, akademizálódik, a gondolatok többszólamú feszültsége nélkül pedig minden cselekvés szétporlad – ezt is tanulhattuk Sinkó Ervin újvidéki ellen-katedráján. A személyes élmény hatására immár termékenyebb gondolatokkal olvashattam újra Marxot, Lukácsot, Blochot, Szent Ágostont, Sartre-t, Niezschét, Kierkegaard-t…

Az Új Symposion gyűjtőhelye volt a sokféle elképzelésnek, az egyelőre még kibogozhatatlan terveknek, világnézeti és esztéti­kai szempontoknak. Egyénenként másfelől jöttünk és másfelé tartottunk, noha a kereszteződés időszaka igen termékeny volt. Szerencsére ez az időszak nem követelt egyenruhát, a villódzó, demokratikusan kialakuló feszültség-térben, s ami még ennél is fontosabb: néhány hasonlóan gondolkodó nemzedéktárs kritikai szempontjainak kereszttüzében formálódott a gondolatvilágom. Az első esszék még csak egy lelki radikalizmust jeleztek, számomra vonzó platonizmus képviseltek, mert nem a nyers élet, hanem annak szellemi visszfénye érdekelt. Ebben végsőkig próbáltam elmenni, egy rejtett miszticizmus kereste a formateremtő gesz­tust. Az illúziók viszont egyre sérülékenyebbé váltak. A való­ság, az empirikus élet darabokra tört, a részek értelmében nem kételkedtem, de az egészben nem találtam a helyem. A társadalmi ellentmondásokra korán érzékennyé váltam, és láttam, hogy az alapelvek mögött megkezdődött egy nem célszerű és nem racioná­lis társadalmi rétegeződés. A társadalmi változások táplálták az önérzetemet, de már működött a fogyasztásközpontúság titkos logikája, amely a maga szolgálatába szerette volna állítani a mindennapok lassú depolitizációját. Halk és kitartó dichotómia indult meg a részérdekek között. A jelszavak tisztán ragyogtak, de a valóság egyre több ellentmondást tárt fel. A teleologikus gondolkodás megingott, önironikus hangsúlyokat kapott. Az eszme és a gyakorlat viszonyában mind több konvenció semmisült meg, és egyre hatékonyabb mesterséges közegre volt szükség. Az eszmény önmagát világítja át az iróniával, hogy a valóságra ráhangolódjék. A totalitás lassanként puszta elméleti kér­déssé vált: az esszéírás ennek az egyensúlyvesztésnek a nyelve lett.

Ennek a létbizonytalanságnak előtörténete is van. A falu szinte bedobott a városba, úgy jöttem, mint valami névtelen hódító, a szociális-plebejusi álmok közkatonája. De azonnal a város peremére szorultam, miközben a város apoteózisa járt a fejemben. Engem úgy tanítottak otthon, hogy a város majd meg­vált engem is, mindannyiunkat. De a városi életérzés egyszeri­ben forma nélkülinek, anarchikusnak tűnt. Először csak egy a­narchikus közeg, a kötetlenséget elfogadó környezet, az álmodó outsider-világ fogadott be. A marxista olvasatok s a modern irodalom polgárság-kritikája beidegződött a gondolkodásomba, de a polgár inkább csak misztikus-ködös elképzelésként élt bennem. Kultúránkból hiányzott a polgári hagyomány, a kultúra dekadens, kifinomult, sokrétű, átszellemült, már-már öncélú szemlélete, és ennek következtében a polgári kultúra inkább csak valamilyen belső, lelki ellentmondásként merült fel bennem. Különös, groteszk helyzetben formálódott avantgárd iro­dalmi eszményem. Már felbukkant a városiasodás ikonográfiája, az iparosodás erőteljes méreteket öltött, de az életforma-vál­tás kínos volt és nehézkes. Másra gondoltunk, mint ahogyan él­tünk, mást láttunk, mint ahogyan éreztünk. S ebből a kavargás­ból hiányzott a szilárd, az igazán bírálatra méltó ellenfél: a szocrealizmus már erőtlen utóvédharcát vívta, de nem akadt új, közvetítő kulturális réteg. Az avantgardizmusnak azzal kellett megküzdenie, ami legtöbbször csak árnyképek, jelzések, erőtlen kezdeményezések formájában élt. Kultúránk testébe nem a jövő szilánkjai csapódtak, ez a test egy ideiglenes kimerevedés után lágyan simult a megnyugtatóbb, átfésült hagyományokhoz. Szemé­lyesebbé vált a stílus, a világkép, de annak árán, hogy külön­békét kötött a világgal. Az irodalom a dogmatikus kötődések után békére áhítozott. A társadalmi ellentmondások hevesebbek lettek, az irodalmi beszéd azonban egy letűnőben levő létérzé­kelés megfogalmazására törekedett. Az új emblémákon nem ragyo­gott a modern kultúra, az új beszédmód, a civilizatorikus tö­rekvések zűrzavara. A kultúra félénken kereste saját múltját, hiányérzettel találta magát szemben, s kánonjai újabb hiányérzet forrásai lettek.

Értelmetlenül és megbotránkozva hallgattam a gyökértelen­ség fölényes vádjait, mivel akkoriban számomra nem a valóság ábrázolása volt a legfontosabb, hanem annak keresése. Esszéírá­som valójában a hiányérzetnek adott hangot, mondhatom, nem kis lemondással: a gyökértelenséget szólaltatták meg, hisz, éppen az iméntiek miatt, racionálisan megismerhető alapokat nem ta­láltam magamnak. A faluról végérvényesen eltávoztam, úgy érez­tem, elárultam egy világot, ám a romantikus falukép-rekonstruk­ciókra nem voltam képes. A városban keletkező hiányérzeteim és vágyképeim a szerepek, a tények, az ellentmondások, az új meg­oszlások, az otthontalanság kérdéseivel szembesültek. Mindez inkább a keresést és nem a gyökerek kitapintását jelentette. A jövő a megváltás erejével hatott, de ez nagy terhet rótt rám. Nem húzódhattam vissza a fényes elszigeteltségbe, nem fordítot­tam hátat a kétértelműségeknek. Választhattam volna mást is, a ragyogó elszigetelődést, amit a hatalom nagylelkűen felkínált, de ezt sem vállaltam.

Az esszé valójában menekvést jelentett. A bizonytalanság kutatását és – legalább lélekben: belülről – valamilyen bizo­nyosság keresését. De – úgy hiszem – megnyugtató alapokat még azok sem éreztek a talpuk alatt, akik engem a gyökértelen­ség vádjával illettek. Ők egy bensőséges mitológiát kívántak faragni abból, ami elmosódik, szerves együvé tartozást kerestek egy kis világban, amely robbanásszerűen változtatta meg arcula­tát. A legjobbak nemes szándékú gesztusát becsülöm, de az után­zókat, az idill konformista leírásait csak irodalmi konjunktú­rának tartom, a látszatokkal való megbékélés modoros stílusát ismerem fel benne. Olyan áru ez, amit a reprezentatív kultúra megbecsül, én viszont nem vagyok kíváncsi rá. Nem bírálom a régi hévvel, úgy érzem, azoknak lenne kötelességük, akik tény­legesen átélték az emlékezés elrablásának kálváriáját. Talán egyszer majd ők is elmondják gyökértelenségük történetét – én maradok az enyémnél.

Gyökértelenségünk talán egyetemesebb traumánk, mint azt a józan ész feltételezi. Esszéírásom valójában görcsös kitárulko­zás, amelyben néhány (számomra) fontos, ám rejtőzködő gondo­latra bíztam magam. Megkockáztatom az állítást: nemzedékem esszé-kábulata inkább bizonytalanságot, keresést, nyugtalansá­got, elvágyakozást, az illúziók kétértelműségét fejezte ki, mintsem szigorúan vett műfaji szenvedélyt. Ahogy növekedett a látszatokkal való megbékélésünk, manipuláltságunk, az estab­lishmenttel való kiegyezésünk, mindinkább elsorvadtak esszéí­rói indulataink. Sebeinket tárták fel az esszék. Az én esetem­ben legalábbis mindig erről volt szó. Olyannyira a lebegő és a kétértelmű önrombolás műfajának tartom, hogy minduntalan vala­miféle dionüszoszi vonzódást érzek iránta, és ha ez a beszéd­mód elidegenül tőlem, mindig arra gondolok: lelkiismeretemmel állok hadban. Az esszéírás etikai kérdés, a léthelyzet műfaja. Szenvedélyesen szerettem volna mindenhol otthon lenni, romboló, törvényszegő, sértő jelenlét egy tisztább világban. A magyar és a jugoszláv kultúra határmezsgyéjén, a teljes azono­sulásig, mindkettőt magaménak vallottam. Egyikhez a nyelv kö­tött jobban, a másikhoz a valóság. De a kettő közötti feszült­ség egy elképzelt európaisághoz taszított, noha Európát csak a könyvekből ismertem és ismerem ma is. A falu kitagadott, a város elutasított: az albérleti szobákban neofita hévvel rádup­láztam az urbánus közérzetre: egy elképzelt megalopoliszba kép­zeltem magam. A modernizáció kultúrájának kelepcéjét én sem kerülhettem el, hisz kísérteties város volt az én városom. Új­vidék egy óriási katlanra emlékeztetett; boszniai, crnagorai, szerbiai nemzedéktársaim ugyanazzal a zavarral és szívósággal kapaszkodtak belé, mint én. Mindannyian “gyökértelenek” vol­tunk, és egy csapásra akartunk városlakók lenni. Az újnak még nem volt formája, a régi értéktelen volt. Az életérzések, a szokások, a magatartásformák, a szemléletmódok rendezetlen, zavaros világa fogadott bennünket. Hiányzott a letisztult lét­forma, a gyakorlati tapasztalatok rendezőelve. Kalandorok és félénk jövevények voltunk. Csak transzcendens értékeszményeink voltak, immanens, az élet teljességének szempontját kimerítő hétköznapi gyakorlatunk, tapasztalatunk nem volt. Az én “a­narchizmusom” ebben a környezetben fogant, ebből a kettősségből származik, szinte az aszfalton született, mialatt mindent ma­gamba akartam fogadni.

A széthulló valóság rajzánál többre, annak mind nehezebben megragadható és a felszínen túlmutató lényegének megfogalmazá­sára irányuló törekvésem vezetett a kritikus szellemű marxiz­mus, a “közvetett totalitás” (Lukács György) gondolatának elfo­gadásához. A kritikus középpont az eszme lett. Olyan volt ez, mint egy kaland, amelynél a cél világos, de az akadályok már-már legyűrhetetlenek.

Ez az eszme vezetett az “utópikus stílus” keresésében is, az esszé képlékenyebb beszédmódjának elsajátításában – a kriti­ka- és a prózaírásban is. Hidak kellettek, amelyek átvezetnek az epikai űrökön. Ami nincs, arról csak utópikusan lehet szólni. Az esszé számomra nem más, mint a tapasztalat-fosztottság há­lójában vergődő rendszertelen szöveg, beszédmód, amely önref­lektálóan, intellektualizáltan keresi a történelmi és az eg­zisztenciális azonosságot, s a hétköznapi élet heterogén tény­szerűségeit, hiányjeleit a még-nem-létező törvényei szerint fogalmazza át. A szöveg belső, polémikus átszervezése kritikusan szembesül a valósággal, nem ismeri az elbeszélés spontán egyneműségét, a szerves történetet, a folyamatosságot, amit a látszatok ideológiája ír elő. A hűvös, pontos, érzékeny leírás ugyanennek az előírásnak szemérmes visszfénye, gondol­tam. Rájöttem: sokszor azok az ideológia-mentes szövegek kép­viselik a legmegrögzöttebb ideológiai manipulációt, amelyek a látszatok szellemében érvényesítenek egy konformista látás- és beszédmódot. Azt hiszem, nemzedékem egy részének kritikai a­vantgárd-szemlélete ebből a tiltakozásból fakadt, mondhatnám, életvákuumban létrehozott ontológiai ihletésű avantgárdod kép­viseltünk. Az új szöveg ellentétbe került a régi szövegekkel. Nem volt független tőle, de azonos sem volt vele. A nyelvi des­trukció, az ironikus szövegszervezés, az áttételes, elliptikus szerkesztés, a “piszkos beszéd”, az anarchikus retorika a fo­lyamatosságot és a szervesség mítoszait rombolta, megkérdője­lezte az “affirmatív kultúra” (Marcuse) hitelességét, a halovány esztétizáló szándékokat, amelyek csiszolt nyelven szólaltatták meg a lemondást, és eközben fogyasztóképes harmóniát hoztak létre. Lukács György írta egy alkalommal, hogy az irodalomban az igazi szociológiai kérdés a forma. Bennem is minden dilemma a forma szociológiai státusának viszonylatában merült fel. Nem­zedékünkön belül a nézeteltérések a forma-megközelítések szint­jén vetődtek fel. Először.

A hatvanas években, főleg az évtized második felében mindnyájunkat – többé vagy kevésbé – megihletett a marxizmus rene­szánszának szelleme. Egyeseket tartósabban meghatározott, máso­kat átmenetileg. Ennek következtében először csak alig érezhe­tő, később mind erőteljesebb különbségek merültek fel a társa­dalmi gyakorlat értelmezésében. Az iménti lukácsi tézis előt­tem így vetődött fel: van-e avantgardista beszédmódunknak, szövegeinknek szociológiai státusa, a formának milyen értelem­ben lehetséges társadalmi genezise. Rejtett polémia folyt, ebből kitűnt: nemzedékünk avantgardizmusának megítélésében, értékrendszerében meghatározó különbségek és ellentétek van­nak. Ez aztán áttevődött a marxizmus kritikai szerepének, az esztétikum szférájának eltérő megítélésére is.

De ennek ellenére, sőt ennek köszönve, a folyóirat arcu­lata továbbra is változatos volt. A hagyományelvű irodalmi szö­vegek mellett újformalista törekvések és kritikai avantgárd szemléletű művek egyaránt szerepeltek. Sőt, a hatvanas évek második felében az utóbbi lett a folyóirat meghatározó je­gye. Az idők domborították ki. Az embléma a többi áramlatnak is helyet teremtett. Az idők változásával, a Nagy Irodalmi Konszo­lidáció bekövetkeztével azonban ez csak néhány alkotó rögesz­méje maradt. A megtorpanás mindig stílusbeli megalkuvással kez­dődik. Különös módon azonban kialakult ennek az avantgárdnak a mitológiája: lelkiismeretünket nyugtattuk vele. Úgy mutogattuk, mint valami muzeális értéket.

Ezért – a termékenyítő különbségek miatt – tartom majdnem lehetetlennek meghatározni nemzedékem lényegét. Inkább több egyenrangú “lényeg” szorult egy folyóiratba. Én csak arról szó­lhatok, amihez kötődtem, csak azokról vallok, akiktől tanultam. De feltétel nélkül elismerem, hogy voltak más utak is. Az enyém inkább ösvénynek nevezhető. Ez főleg akkor derült ki, amikor az utak elágaztak.

Az Egy makró emlékiratai című regényem megírása után (1965-1967) személyes élményként éltem át az elágazás követ­kezményeit. Ekkorára költészetünk radikálisan új nyelvet terem­tett; a társadalom kritikus szemléletére felkészítő szenzibili­tást. A Nóvum nem volt többé nyelv-idegen. Az esszéhullám még mindig az új érzékenységet ébresztgette, az elégedetlenséget fejezte ki. 1968 szelleme bontakozott ki, és hatott ebben az időszakban. Nemzedékem kritikus avantgárdja a metafizikus lét­érzékelést mindinkább az időszerűbb társadalmi közérzet síkjára vetítette ki. A közérzet, az érzékenység, a gyökértelenség tu­data, az esszészerű írásmód, a neveltetés, a küldetéstudat, a társadalmi utópiák és a közéleti szólamok mindennapi ellentéte, a valóság konfliktusai és valamiféle szociografikus bolyongás­tudat érlelték meg bennem a regényvilág szerkezetét, nyelvét. A dokumentarista ihlet valamint a fikció összeütközésének pilla­nataiban bontakozott ki egy nyelv és egy világ. De ez már a saját nemzedékemen belüli megoszlásokat is felszínre hozta. A legsú­lyosabb és legdurvább támadásokat nem a konzervatív és a szoc­realista irodalom híveitől kaptam, hanem a saját nemzedékem egy részétől. Először kellett magamat védeni olyan mű ügyében, a­melynek posztulátuma, fájdalma, hogy nincs semmiféle támpon­tunk. A költészet még közös ügyünk volt, a próza már nem, és később sem lett az. Az Egy makró emlékiratai esztétikai tárgy volt egy megoszlás kezdetén. Nem véletlenül: a regényben tovább kellett bonyolítani azokat az életérzésbeli, társadalmi, poli­tikai és esztétikai eltéréseket, amelyeket a költészet egyet­lenegy fókuszba sűrített.

A “műfajtörténeti bonyodalom” azonban áttételesebb alaku­lásrajzot is jelképez. Ebben az időszakban vetődtek fel a kér­dések az irodalmi nonkonformizmus, a művészeti avantgardizmus és a társadalmi nonkonformizmus viszonylatairól, s mindezeknek az összefüggése a nemzetiségi kérdésekkel és más kulturális-ideológiai objektivációkkal. Mindezek egyénibb, árnyaltabb vá­laszokat tételeztek fel, amelyeket nem csupán a tudás és a kul­túra határozott meg, hanem a személyes önmegvalósulás jellege és iránya is. Hogy a sokféle válasz közül melyik mutatott leg­távolabbra, és melyik bizonyult átmenetileg a leghasznosabbnak, nem ítélhetem meg, de azt hiszem, nemzedékem legtermékenyebb pillanatai e véleményeltérések nem intézményesített, nem ellen­őrzött, szabad, polifonikus, pluralista kifejezései voltak.

Ebben a folyamatban sokszor türelmetlen hévvel, talán bal­jós sejtelemmel kerestem a Krleža által emlegetett “luciferi kockázatot”, megannyiszor összeroppanva, elnémulva a teher súlya alatt. Rezignáltan fordultam el a már kivívott igazságok igazolást nyújtó lehetőségeitől, mindig attól tartottam, túl gyorsan “beérünk”, könnyen elérjük az elérhetőt, és lemondunk az elérhetetlenről. A bukást, a vereséget fontosabbnak véltem, mert ez kiélesíti a tekintetet a még homályos láthatár megfi­gyelésére. Ezt a törekvést még inkább ösztönözte a felismerés, hogy éppen e mozzanatok hiányoznak szellemi hagyományainkból: a tévelygés, a luciferi küldetés, az “elátkozott szövegek” sors­hullámzása, a nagy megtagadottak újra felfedezett zsoltárhang­ja. Nincsenek búvópatakok, amelyek megrázkódtatnak. Nem láttam, nem láthattam a dermesztő mélységeket a talpam alatt, a kegyet­len magasságokat felettem.

A társadalmi gyakorlat is naponta kiélezte a rutin és a kaland ellentétét. A kérdés krležai, de mindnyájunknak szemé­lyesen kell válaszolnia rá. A “lusta szocialista konformizmus” napról napra elvárta az új “fin de siecle” mímelését, és kite­nyésztette a szocialista mandarinizmust, amitől Krleža annyira óvott. Sokszor éppen e szellem szólalt meg modern formanyelven: mint ahogyan Foucault mondaná, minden apály kitermeli a maga privilégiumait védelmező szellemi formalizmusát. Ez arra in­tett, hogy az újat mindig újra kell beszélni tanulni. A stílus nem a folyamatosság, hanem az önkritika kérdése. Az irodalmi rezervátumban elsikkad a forma, a formateremtő létérzékelést mindig a formán kívül kell tanulni. A Pásztázó rovat (Képes Ifjúság, 1968-1970) ennek a kilépésnek a dokumentuma: a sok­szor naiv politikai cikkek számomra döntő tapasztalatokat hoz­tak. Ha nincs más kísérleti szubjektum, dobd oda magad, váj­janak beléd a mindennapok fogaskerekei, tanulságos lesz a vérveszteség. Vállalnom kellett ezt a feladatot azért is, hogy a nyilvánosság előtt tisztázzam a viszonyom a valósághoz, a ko­romhoz. Újra revízió alá kellett vennem a gyökértelenség ta­pasztalatát. Kételyeim mindinkább növekedtek azok iránt, akik a valóságismeretet kellemes kirándulásként képzelték el. Úgy ta­láltam, a valóság olyan, mint egy izzó vasgömb, könnyen megége­ti azt, aki megközelíti. Azóta sem hiszek azoknak, akik úgy hivalkodnak a valósággal, mint a kitüntetésekkel és a díjakkal. Tudom már, hogy a labirintuson át kell vergődni, de az ismeret­elméleti optimizmus mindig felháborít: valóság, mondom magam elé, és a maratoni futár szorongását érzem. Az viszont megnyugtató volt, hogy nemzedékem legjobbjainak kritikai gyakorlatával azo­nosultam, elégedett voltam azzal, hogy ezen az úton éppen ők fogták a kezem. Külön-külön, de egységes áramkörben éreztük a naivitás szükségességét és alkonyát is.

Ezt fontos volt megtapasztalnunk, mert már a hetvenes évek elején látható volt, hogy művelődési intézményrendszerünk pá­ratlan fejlődésen ment keresztül. Nem voltunk, nem lehettünk kiközösítettek, a kívülállás pátosza goromba rögeszme lett vol­na. A küldetéstudat – vesztünkre és szerencsénkre – a gyakor­lati cselekvés lehetőségeivel párosult. Szinte alig akadt még nemzedék, amely olyan korán próbára tehette eszményeit, mint az enyém. Újféle kihívással szembesültünk. A kívülállás sok bukta­tótól eleve megmentett, az intézményekbe való bevonulás sok buktatót személytelenné tett. A kettő együtt: az alternatív ábránd és a józan kockázatmentesség ellentmondása, hosszú menetelés az ellentéteken keresztül. A Kilátó szerkesztőjeként (1972-1980) ért a próbatétel, a kultúra feladott egy leckét, amit ésszerűen kellett megoldanom. A végeredményt nem tudom megítélni, csak a kételyekre emlékszem. A nemzetiségi kultúrák­ban a szereplehetőségek kicsik, a szerkesztés kötelező sztereo­típiái szükségszerűen durvák. Az elvárások nem eléggé tagoltak, egyszerre kellett sokféle igényt kielégíteni. Az irodalmi hata­lommal való visszaélés csábító, mert nincs semmiféle tartós alternatívája. Minden eszmecsere megállíthatatlan erővel kon­fliktussá torzul. Az ember szinte ártatlanul visszaél a monopo­lhelyzettel. Egyetlen ellenméreg létezik: gyorsan át kell adni a helyet másnak. Belülről éreztem az elidegenülés folyama­tát: a tolerancia kedvéért feloldódtam egy statikus közösségtu­datban. Saját szépírói és kritikai gyakorlatom háttérbe szorí­tásával fizettem meg ezt. Nem tehettem másként, élesebb hangom másokat riasztott volna. Magam vállaltam, nem kényszerből tet­tem. Nem tudtam megkettőzni magam. Mindez nem mentség a súlyo­sabb kérdések előtt. Miként múlt el felettünk a fáradt hetedik évtized? Mit hoztunk? Mit teljesítettünk ígéreteinkből? S nem utolsósorban kínoz a kérdés: bekövetkezik-e a nemzedékem “máso­dik forradalma”, másként persze, külön-külön, cinkos egymásra figyeléssel, miért ne? Nagyobb kultúrákban a negyedik évtizedbe lépők még türelmetlenül kovácsolják az újat, nem véd a kötelező jó modor, a tekintély, ha az utóbbi túl nagy, az alkotó saját szabadsága érdekében maga rombolja le. Ezt a szabadságot sok­szor könnyebb mástól, mint saját magunktól megvédeni.

Az eredményekről szóljanak mások, akik szembesültek velük. Történetünk még kételyre, demisztifikációra kötelez. Vitázó alkatúak voltunk, a radikális átértékelés hangjait szólaltattuk meg. Most, amikor ezt szervezett, intézményes feltételek kö­zött, nagy beleszólási lehetőséggel valósítjuk meg, miért olyan gyanús az irodalmi csend, a diákos szófogadás, a tüntető sze­lídség a fiatalok részéről? Különös módon nem kérdez ránk sen­ki. Néha a margóról elhangzik valamilyen elégedetlen felhang, de azt nagyon gyorsan elhallgattatjuk. A régi, az anakroniszti­kus vádakat néhanapján felmelegítik a tegnapi viták résztvevői, de új nézeteltérésekre nem kerül sor. Mi sem kezdeményezzük ezeket. Ennél is fontosabb: megőriztük-e függetlenségünket arra, hogy saját magunkat is bonckés alá helyezzük? Elérkezett az idő, nem kegyelmezhetünk magunknak. Ki-ki a maga poklában szü­lethet újjá.

A kérdések sommásak, válaszolni nem tudok rájuk. Annál is inkább, mert nemzedékem tagjainak és a fiatalabbaknak néhány írá­sából ugyanezeket a kérdéseket olvasom ki. Bizakodva teszem le az írásokat, a legtöbbször szíven találnak. Melléjük helyezem a Ne hagyd magad avantgárd! című esszémet. Csak fényjelekben be­szélgetünk.

Sokszor próbáltam már körültapogatni e távoli és mind bensőségesebbé váló jelbeszéd titkát, de csak képek jutnak eszembe. Werner Herzog: Életjel című filmjének néhány képsora. Látom Stroszekot, az ejtőernyőst, amint hosszú erőlködés után egy völgy felé gyalogol. Menekül? Keres valamit? Nem fontos. Végül is megérkezik, a völgyben ezrével állnak a szélmalmok, mindnek forog a vitorlája. Olyan ez, mint a hallucináció, vagy a csoda megjelenése. Megtörli a szemét, azt hiszi, káprázik. Így nézem én is a múltat. Még él a remény, de nem forgatja többé a szellem vitorláit. A történelem hűvösebb lett, kiszá­míthatatlan, létünk szélárnyékba húzódott. S mert a vitorlák nem forognak, a szélmalmok elmagányosodnak. Kétszer is vissza­tértem ehhez a nemzedéki hiányérzetből fakadó témához. Az Irre­verzibilis folyamat című elbeszélésemben, ahol újra szembesül­tem nemzedékem egyik legszebb szabadságmetaforájával, a tenger­rel. De már nem a tenger volt a fontos, hanem a fehéren szikrá­zó sírkövek a tengerparti temetőben. Meg az emlékekbe való száműzetés. Aztán az Egy brigád történetében, amelyben egy másik metaforát vallattam: az utat. Láttam, hogy az út megépült, va­lahová vezet, de kirajzolódott előttem egy másik tervezet is, az indulás terve, amelyet cserben hagytunk. A két terv talán valahol keresztezi egymást, sokszor talán párhuzamosak is, de a brigád a saját utópiájához mérten alul maradt. Amikor befejez­tem, úgy gondoltam, túl vagyok az egyszerű ellentmondáson, ke­zemmel két oldalt két súlyt tartottam egyszerre.

Aztán folytatódik Stroszek története… Robbanékony lőszerraktárt őriz, elbarikádozza magát az erődben, majd védeke­zésből a levegőbe röpíti azt. Teljesen védtelen. De mielőtt meghalna, fénylenek, ragyognak a város felett a petárdák. Ez a tűzijáték ellenpontozza a narrátori szöveget, amely így hang­zik: “Minden elleni lázadásban valami titáni dolgot kezdett, mert az ellenfél reménytelenül erősebb volt. És ugyanolyan nyo­morultul és ócskán szenvedett, mint minden hozzá hasonló.” A nagy erőfeszítésekben nem látok már kivételes feladatot, csak egyszerű kötelességet. Stroszek elvégezte feladatát, és egy fikció maradt utána: a tűzijáték. Az erőd romba dőlt, a tűzijáték látványát őrizzük. Az Áttüntetések című regényemben szintén e fikció után nyomoztam. Mi legyen a nemzedékek, a közérzetek, a kataklizmák, a történelem által ránk hagyományozott fikciók­kal? Milyen nehéz azokat cipelni, rogyadozni súlyuk alatt, és kételkedni igazukban. Már-már úgy vélem: túlságosan súlyosak, az elképzelt világ, az eszmék terhe súlyosabb, mint a való­ságé.

Vagy Walter Benjaminnak lenne igaza? Egy helyen ezeket írta: „Egy talmud legenda szerint minden pillanatban angyalok egész légiója teremtetik, akik elénekelvén az Úr színe előtt himnuszukat, megszűnnek, és a semmibe tűnnek.”

Megjelent az újvidéki Új Symposionban (1981. december) és a Hontalan esszék (Jelenkor Kiadó, 2003. c. kötetben)