Szenttamási utca – Tömegsírok, újra – Történet a szomszédasszonyról – Újvidéki utazás

Kétheti nyugalmas szabadkai tartózkodásod ellenére közérzeted rosszabbodott, légüres térben vergődtél, mint akiről megfeledkeztek a jó vagy a rossz dolgokhoz láncoló hatalmak. A Soros irodából jelentették, hogy rövidesen beindul a mindennapi munka, tehát napjaid egy részét munkahelyeden töltöd majd el. Szabadkai ismerőseid marasztaltak, aggódtak érted, hogy Újvidéken eleven célpont leszel. Nem akartál erre gondolni, inkább beletörődtél az érzéstelenítő fatalizmusba, ami nem volt nehéz, hiszen a tétlenség, a szellemi munka hiánya fokozatosan közömbössé tett. Könyvet már hetek óta nem vettél a kezedbe, írni nem bírtál, belsőleg eltunyultál, mert megfeszülten figyelted a külvilágot. Úgy határoztál, előbb Szenttamásra utazol, annál is inkább, hiszen anyádat – naponta telefonösszeköttetésben voltál vele -, rövidesen orvosi ellenőrzésre kell vinned. Előtte ott töltesz néhány napot, legalább addig, amíg nem kell naponta bejárnod a munkahelyedre. Tartottál az orvosi ellenőrzéstől, töprengtél is azon, hogy talán el kellene halasztani, hiszen az újvidéki utazás nagy kockázattal jár. Mi lesz, ha útközben elkap benneteket a légiriadó, vagy bombák hullnak a közeletekben? Biztos voltál benne, hogy anyád rohamosan gyengülő szíve nem bírja ki a sokkot. Te leszel a felelős mindenért, csakis te. Számtalanszor álltál hasonló dilemmák előtt, sokszor kérdezted magadtól, szabad-e vállalnod a kockázatot, legtöbbször egy-egy cikk megjelenése előtt, hiszen a következményeket nem csak te viseled majd, sejtetted, hanem a gyerekeid is. Ezúttal azonban az anyád életét kockáztattad, bárhogyan döntesz, lelkiismereteddel nehezen számolsz majd el. Hiába bizonygatnád jó szándékod, úgysem találnál megnyugtató magyarázatot. A jó szándékkal való kérkedés ezekben a napokban végleg lejáratta magát. Aki a körülményekre hivatkozott, az a kényszerrel igazolta magát, tehát ravaszul menekült a személyes erkölcsi felelősségtől. Muszáj volt, nem tehettem mást, mondogatták a kényszer vitézei. Aki mindent a muszájra hárított, az a saját becsületére cseppet sem adott. A halasztás kockázatos, bizonygatta az orvos, a háborús napokban a gyakoribb ellenőrzés életbevágóan fontos. Szakszempontból bizonyára igaza volt. De újra felrémlett előtted, létezik szakmán túli igazság is, mivel az út olyan kalandosnak ígérkezett, hogy több kárt okozhatott, mint amennyi előnyt a szakma ígért. De, mint általában lenni szokott, meghajoltál a szakma tekintélye előtt, szereztél benzint, egyik ismerősöd felajánlotta, kocsijával Újvidékre szállít benneteket. Muszáj tehát felkészítened anyádat az útra. Délután toppanttatok be Anikóval, a falusi utcában a napfény bronzvöröse búcsúzott a háztető cserepeitől, a ház előtti gyep szép sűrű volt, nem ártott neki semmi. Félénken nyomtad meg a kilincset, mint mindig, ha hazajöttél, de megpillantva az udvart, megfeledkeztél a lámpalázadról. Anyád azon nyomban a veteményeskerttel, a csirkékkel dicsekedett. Mellékesen megjegyezted, hogy a jövő héten Újvidékre utaztok az orvosi ellenőrzés végett. Mintha nem hallotta volna, bevezetett a konyhába, másról beszélt, sütött, főzött, tüsténkedett. Megróttad, figyelmeztetted, inkább pihenjen, mondtad. De éppen ezt kerülte, tüsténkedett, hogy ne gondoljon semmire. Fiatal, egyhetes csibéket hozott ki a keltetőből, azokat kell etetnie, kell majd a hús, jelentette ki magabiztosan. Büszkén mutogatta: a kamrában elegendő cukrot, olajat, lisztet halmozott fel, tehát lelkiismeretesen felkészült a háborúra. Sokkal körültekintőbb volt, mint te. A legfontosabb a só, mondta, ad belőle neked is, tette hozzá jelentőségteljesen. Ő már átélt egy háborút, tudja, hogy mit jelent a só. Csak estefelé nyílt meg a szíve, de nem a háborúra panaszkodott, vidáman adta elő, hogy a gépek zúgását vagy a bombarobbanásokat hallva menten a kertbe rohant, onnan figyelte, mi történik az égen. Csillogó szemekkel mesélte, hogy néhányszor még a repülőgépeket is látta. Éjszakánként felriadt, kiszaladt a kertbe és az eget kémlelte. Ha az ég borús volt, akkor félt, ha csillagos volt, akkor megkönnyebbült. Az első szenttamási éjszakád mennyboltozata csillagos volt; amint felbúgott a sziréna, anyáddal és Anikóval kirohantál a kertbe. Anyád gyermekes örömmel mutogatta az esthajnalcsillagot, a Kis és a Nagy Göncölszekeret. Anikó egy fényes léggömbre emlékeztető, hol vörös, hol zöld fényt sugárzó égitestet keresett, a repülőgépeket irányító szatellitot. Neked úgy tűnt, a mennyboltozat valamelyik távoli pontján gépek zúgnak, de nem voltál benne biztos, a tágas égbolt elnyelte a veszélyt. A szabad ég alatt állva parányinak érezted magad is, a bombákat is. Anyád kíváncsian fürkészte a szatellitot, végre a diófa lombja mögött megpillantotta, örült, mint egy gyerek. Anikó és te már elfáradtatok, ő azonban még mindig kinn ácsorgott a pázsit közepén, mintha megbabonázta volna a végtelenség, amelynek a gyilkos fegyverek visszaadták eredeti, delejes természetét. A konyhaajtóból figyelted a csillagos égbolt alatt ácsorgó anyádat, meg sem mertél moccanni, nem akartad zavarni nyugalmát. Azon az estén megértetted, miért érezte legjobban magát a kertben, szemben az égboltozattal és a veszedelemmel. Az utcára nem lépett ki szívesen, amióta a háború tartott, a szomszédok gyanakodva néztek rá; a minap is az egyik boszniai szerb menekült rákiáltott: ne örüljön, úgysem jönnek vissza a magyarok. A Horthyt várja, ugye? De hiába várja! Az oroszok bejönnek, újra, mint 45-ben. Az a baj, hogy az oroszokat elüldözte szerbfaló Tito. De visszatérnek újra, fényes rakétákkal érkeznek, meg atombombával. Úgy jönnek, mint 45-ben, hogy megadják a kegyelemdöfést a fasizmusnak. Egy kivételről számolt be az anyád, az átellenben lakó fiatalemberről, akinek a nagyapja is ugyanabban a házban élt, ahol most az unoka kávépörkölőt nyitott. Ha anyád a boltba ment friss kenyérért, hangosan köszönt neki, s hetente egyszer frissen pörkölt kávét hozott, még pénzt sem fogadott el érte, habár a kávé – a cigaretta mellett – a legnagyobb hiánycikknek számított. Az igazat megvallva, magyarázta, azelőtt sem lépett ki szívesen az utcára, hiszen már alig maradt ismerőse, sokan meghaltak, sokan pedig Magyarországra költöztek át. Sorolta a neveket, mind Magyarban vannak, mondta. Először az utcátok és környékének régi lakóit vette számba, aztán a falubéli ismerősöket. Mind áttelepült, eladta a házát a boszniai szerb menekülteknek, nem bánták, ha áron alul is, csak mentsék családjukat. A neveket hallva meghökkentél, nem először hallottad a névsort, anyád mindig fontosnak tartotta felsorolni az áttelepülők és a halottak neveit, te mindig újra meg újra elképedtél, mert folyton nőt a lista, egyre több gyerekkori osztálytársad, barátod hagyta el az országot. Magadban bemérted, Magyarországon már jóval több ismerős földi él, mint a szülőfaludban. Ha így folytatódik, akkor a következő érettségi találkozón, ha megtartjátok egyáltalán, csak ketten-hárman ültök majd a hosszú asztal mellett. Anyád kérdően nézett rád, válaszodat várta, a kávéscsészét forgatta a kezében. A hosszú, kínos csönd után végül a mellednek szegezte a kérdést. Ugye fiam, te miért maradtál itt, miért nem léptél meg idejekorán, akkor most nekem is könnyebb lenne. Mire vársz? Gyerekkorodban ugyanilyen meggondolatlan voltál. Azt a dorgáló hangot ismerted fel, amire gyermekkorodból nagyon jól emlékeztél. Akkor oktatott ezen a hangon, ha rossz fát tettél a tűzre. Győzögetted, hogy nincs nagy veszély, rövidesen vége lesz a
háborúnak, de ő bizalmatlanul csóválta a fejét. Ő jobban tudja. Megelevenítette a partizánok bejövetelét, 1945. őszén ugyanazt tették a magyarokkal, mint most az albánokkal. Tíz éve talán, hogy a múlt emlékei feltörtek belőle, váratlanul, egyszer s végérvényesen. Részletekbe menően leírta a szenttamási a tömegsírok helyét, kit gyilkoltak meg az utcából ártatlanul. Rendületlenül sorolta a neveket, túlnyomórészt fiatalokét, kubikusokét, napszámosokét, béresekét. A pórnép volt a kommunizmus első áldozata, a gazdagok vagy a bűnösök pedig, mint mindig, időben kereket oldottak. Az új kápolna egyik felét szintén tömegsírra emelték, mondta, ott rokonaink is vannak. De Turián is van egy, meg a Verbász felé eső határrészben is. Az utcabelieket ebbe dobálták bele. Egészen pontosan emlékezett arra a napra. Barátnőjével kora reggel elindultak, hogy megnézzék a bosztánt, így nevezték azt a darabka földet, ahova krumplit, zöldbabot, tököt vetettek, csak annyit, hogy legyen a konyhára. Vége a háborúnak, gondolták, kiballagtak a mezőre, hogy széjjelnézzenek; a bosztánról ugyanis a lányok vagy az asszonyok viseltek gondot. Útközben szétszórt ingekre találtak, aztán puskalövéseket hallottak. Lélekszakadva menekültek haza; először még apádnak sem merte bevallani, mit látott; nem értette, mi megy végbe, nem sejtette, hogy a háborúnak még nincs vége. Nem figyelmeztette senki, mi történik a mezőkön, az elhagyatott temetők környékén, de szöget ütött a fejében, hogy napról napra egyre több férfi hiányzott az utcából. Elvitték, seppegték a közeli hozzátartozók, s magatehetetlenül széttárták karjukat; nem merték hangosan kimondani, hogy meggyilkolták őket. Ezt tette az utca népe több évtizeden át: széttárta a karját és lehorgasztott fővel várta, mit hoz a holnap. Évtizedeken keresztül hallgatott. Nem tett szóvá semmit, csak a karját tárta szét, magába fojtott mindent. Aztán megbocsátott mindent. A németek még rosszabbul jártak: mind elüldözték. Munkatáborba hurcolták őket. Azoknak, akik túlélték, egy nap azt mondták, csomagoljanak össze, és betuszkolták őket a marhavagonokba. Irány Németország! Csak azt vigyék, ami a kezükben elfér. Később mentek maguktól, boldogok voltak, ha engedték őket. Amikor erről beszélt az anyád, megvillant előtted egy másik kép. A baranyai magyaroknak, a kórógyiaknak is azt mondták, csak azt vihetik magukkal, ami egy szatyorban elfér. Több száz évvel ezelőtt török csapatok portyáztak Kórógy környékén, de megkímélték a kis református falut, a szerb szabadcsapatok nem ismertek kegyelmet: azt mondták, csak annyit vihettek, amennyi a szatyorban elfér. Aztán arról a rádióról mesélt, amit kutyaólnak keresztelt el, mert tényleg olyan volt, mint egy kutyaól, egy picinyke kis kivilágított skálával. Apádnak ajándékozta egy német ember, a kerteken keresztül hozta, azt tanácsolta apádnak, dugja el, ássa le jó mélyre, a rádiónál nincs nagyobb kincs a háborús időkben. Ő, 45-ben megtanulta a leckét, a háború nem fejeződött be. Igaza volt, a győztesek gátlástalanul folytatták a háborút. Bevagonírozták a svábot, és kitaszították az anyaországába. Jó néhány évvel később apád kiásta az elvermelt rádiót, s a család boldogan vette körül. Abban az időben nagy kincs volt egy rádió, az utcádban csak néhány tehetősebb gazda dicsekedhetett vele. Te felkuporodtál az asztalra, hogy a rövidhullámon beállítsd a Szabad Európát. Szüleid még azt sem árulták el, hogy a rádió egy sváb ember ajándéka. A németekről nemigen beszélt senki. Egyszerűen eltűntek. Elnyelte őket a föld?! Háromszázezer német tűnt el? Ötszázezer? Senki sem tudja már. Tabu téma lett ez is, akárcsak a magyar tömegsírok. Kollektív büntetést róttak ki rájuk azok, akik most felháborodva tiltakoznak a kollektív büntetés ellen. Fájó sebeit a kilencvenes években tárta fel az anyád. Évtizedeken át magába fojtotta, akárcsak az apád. Az ingek fehérek voltak, hajtogatta kitartóan, mert valamiért ennek különlegesen nagy jelentőséget tulajdonított. Miért öltöttek magukra az áldozatok fehér inget, töprengtél magadban. Az egyetlent, az ünneplőt. Amiben nősültek vagy nősülni akartak. Vajon tudták-e hova hurcolják őket? Anyád új arcát ismerted meg, ráébredtél, hogy előbb vagy utóbb neked is lesz elszámolnivalód. A világ egy pillanatban majd elhallgat, csak az emberek széttárt karja emelkedik fel a levegőbe, mintha tovaszállni készülődnének. Elnémultak régen, de neked meg kell szólalnod, úgy, mint az anyádnak. Legalább a legutolsó pillanatban meg kell szólalnod. Egyszer megkérdezted, hogy miért titkolódzott erről előtted ennyi esztendőn keresztül, miért várt a legutolsó pillanatra. Csak annyit válaszolt, hogy nem akart terhelni, de feltételezted, ennél sokkal többről volt szó, hiszen egymás között sem idézték meg a múltat; a rokonok között sem esett szó róla, hallgatásba merültek, mint a sír. Sejtetted, hogy félelemből tették, de a széttárt karú emberek mégis hősök voltak, a lehetetlenre vállalkoztak, vagyis el akarták felejteni a történelmet. Neked könnyebb volt, hiszen nem volt mit felejtened, nem nyomasztott semmiféle teher. Naivan és ártatlanul léptél be a világba, úgy távoztál a szülői házból és indultál Újvidékre, hogy semmiről sem tudtál; nem is sejtve, nemzedéked lesz a jaltai kísérleti lombik leghálásabb alanya. Aztán összedőlt ez a világrend is, láttad, hogyan sírják most vissza a régit. Egyik kiábrándulásodból a másikba botorkálva gyűjtögettél össze némi ismeretet a múltról. Nehezen összeilleszthető történelmi szilánkokból állt össze a kép, amellyel nem tudtál mit kezdeni. Az ártatlanság kora lezárult, de amikor pont került a végére, kiderült, hogy túl sokáig tartott és megbocsáthatatlanul meddő volt. A berlini fal ledöntése után az is kiderült, hogy szüsziphoszi erőfeszítéseid inkább komikusak voltak, mint hősiesek. Talicskáddal homokhegyre cipelted a homokot, s mire felevickéltél, a talicskádból kiszóródott a homok. Még a hiábavalóság érzése is komikussá vált. Aztán a hirtelen jött szélviharok elseperték a homokhegyet. Eltűntetett, elmosódott, elfelejtett nyomvonalakon tántorogtál vissza a múltba, amelyről először fogalmad sem volt, aztán idegenkedtél tőle, végül a megdöbbentéstől dermedten farkasszemet néztél vele. Megismerted a múltat, amely eleddig ismeretlenségbe rejtezve megalázott és sanyargatott. Mostantól nem menekülhetsz előle, behajtja rajtad adósságodat. Bárhová is rejtezzél, hallod a tankok dübörgését, vagy – ami még rosszabb – a háborús szólamokat. A koszovói, a horvátországi, a boszniai tömegsírok a bácskaiaknak felelnek vissza, s aggódva gondoltál arra, hogy ezzel az átkozott térképpel még nem zárult be a kínos hallgatással övezett bűvös kör. Miért hallgattak szerb barátaid évtizedeken keresztül a bácskai tömegsírokról, miért hallgattak azok az értelmiségiek, akik az egyenlő jogokról és a polgári értékekről beszéltek? Pár kivételtől eltekintve, akiknek a hangja gyorsan elveszett, miért hallgatnak Sarajevóról, Srebrenicáról, Vukovárról, és a száznál is több koszovói tömegsírról? Miért bizonygatták, hogy nemzetük soha sem sértett és bántott más nemzetet? Ez is a múltadhoz tartozik: a mások hallgatása. Miért hallgattak minderről azok, akik ma a rendszer ellenfeleiként a szerb nemzet kollektív büntetése ellen emelik fel a szavukat, hiszen erre csak azoknak van erkölcsi joguk, akik ismerik a bűntudatot. Meglehet, hogy nincs kollektív bűn, de ha mindenki hallgat a bűnről, akkor nem csak személyesen válik cinkossá, hanem a bűn is kollektív méreteket ölt Remélhetően jönnek majd újabb nemzedékek, akik majd megtörik a hallgatást. De
jönnek-e, kérdezed, hiszen csak azt láttad, hogy távoznak. Az ifjúság színe-java menekült Szerbiából. Zarándokoltak azokba az országokba, amelyeket itt fasisztának neveznek, azt sem tartod kizártnak, hogy ettől a gyűlölködéstől menekültek. Ők soha sem fognak megszólalni ebben a perben, vándorbottal a kezükben a személyes családtörténetbe oltják be a katarzist. Megmenekültek, tehát. Autót vesznek és nosztalgiáznak majd, lassan eltompul a fájdalmuk. Időnként a hazára gondolnak és megbékélnek vele. A maradók pedig alibit keresnek. A legrosszabb lesz azoknak, akik nem fogják megtalálni, de mégis hallgatásra lesznek ítélve. Pár évvel ezelőtt, még lehet, hogy lelkiismeret furdalással járt távozni, ma lelkiismeret furdalást jelent maradni. Csak az vigasztal, hogy az unokákat kimentetted, folytatta anyád a 45-ös történetet. Máskülönben már régen elcipelték volna katonának, azt tenné, amit a többiek. Tömegsírokat ásna. Arra céloz, hogy gyilkos lenne a fiad. Ott, igen, ott Délen. Hány szülőnek kell ezzel a tudattal viaskodnia, miközben nagy szerencsének tartja, hogy élve visszajött a gyermeke. Onnan. Hogy józan eszét megőrizze, ki kellett vernie a fejéből, mit művelt a fia a harctereken. Ha kudarcot vall, akkor megkezdődik a kölcsönös vádaskodás, hiszen a fiúk bűne az apákra száll vissza. Jó, hogy megjött az eszed, folytatta, és a fejét csóválta. Csutkával megrakta a tűzhelyet, nemsokára kész lesz a vasárnapi leves. Igaz, nem vasárnapot írtak, de már régtől fogva az volt a szokás, hogy ha hazavetődsz, akkor először is gyermekkorod vasárnapi ebédjét tálalja fel. Soha sem tudta, meddig maradsz, talán azért. Elkészítette a tyúkhúslevest, a paradicsom- vagy a meggyszószt, a kirántott csirkét, a keletkalácsot vagy a francia krémest. Soha sem tudta megérteni, hogy miért követelt a fiad szilvás gombócot vagy barátfülét a kirántott csirke helyett. Főzés közben rendszerint politizált, megdorgált, útbaigazított; ezúttal részletesen előadta, hogy mi zajlik Koszovóban. Egykönnyen rájöttél, pontosan tudja, mi zajlik ott, tömegsírokba vetik a meggyilkolt albánokat. Boszniában nagy tömegben, Koszovón pedig apránként, beosztva, magyarázta. Pedig hogy szeretted volna elérni, hogy legalább erről ne essék szó köztetek. Titkoljátok ezt is, mint ahogy hosszú évtizedeken át a magyar tömegsírokat titkoltátok. A kertben kapálgató, gyomlálgató anyád tudta azt, amiről a társadalomnak, úgymond, nem volt semmiféle tudomása. Nem tudtak róla, a hatalom eltitkolta, bizonygatták az ellenzéki patrióták. Anyád az utcabeli rendőrről mesélt, aki egy hónapon át odalenn teljesített szolgálatot, majd öt kiló aranyat hozott és rengeteg márkát, a felesége dicsekedett, az albánok évtizedeken keresztül fosztogatták a szerbeket, csak ezt vette vissza a férje. Ami jogos, ugyebár. Új házat építenek belőle. Emeleteset. Legalább tíz szobával, hogy legyen. Egy nagy nappali, egy vendégszoba, három gyerekszoba, három hálószoba, konyha, fürdőszoba, hogy legyen. Meg egy nagy pince. Kerül, amibe kerül, most van miből. Anyád feltálalt, ráérősen szedtél magadnak a levesből. Anikó felvágta a kenyeret. Az orvoshoz sem megyek, bökte ki végre anyád nekibátorodva. Apránként kanalaztad a levest, úgy tettél, mintha nem is hallottad volna. Nem mondhattál neki semmit, nem jelenthetted ki, hogy a javát akarod. Jobb, ha nem szólsz, gondoltad, nem ecseteled a többi veszélyt, bizonyára ő is tudja, te is tudod; legjobb, ha a szülők és a gyermekek nem mondanak el egymásnak mindent. Maradjon minden továbbra is úgy, ahogy eddig volt a családodban. Ő sem feszegette a kényes témát, talán megijedt, hogy messzebbre ment a kelleténél, ezért megint a kertre terelte a szót. Fájt neki, hogy a fele kertet felesbe kellett kiadnia. Ahol azt idegenek művelik, ott baj lesz. De a másik felét szép rendben tartja, dicsekedett, sokkal inkább rendben tartja, mint az apád annakidején. Nagyítóval keresheted a dudvát, egy szálat sem találsz, ismételgette. Persze, mindig akadt gyomnövény és gizgaz, de ezt nem volt szabad észrevenni, hiszen apád halála után, mindig rajta akart túl tenni. Ő gondosabban műveli a kertet, hitegette magát. Büszkén szépítgette a házat, új kaput csináltatott, vagy rendbe hozatta a kerítést. Jobban sikerült, mint ahogyan apád kiókumlálta, mondogatta akkor is, ha legalább egy téglát áttett egy másik helyre. De azért arról is gondoskodott, hogy ne változtasson sokat az udvarban, a házon. Maradjon minden a régiben, csak annyit változtatott, hogy a szomszédok lássák a keze nyomát. Apád halála után kötetlenül politizált – csak azt mondja, amit apád előre megérzett, bizonygatta közben -, végre ő vitte a szót, kizárólag persze téged oktatott, mert nem akadt más, akivel őszintén beszélgethetett volna. Ha netán ellentmondtál, rögvest apád tekintélyére hivatkozott; vele bezzeg nem feleseltél, duzzogott sértődötten. Hagyjuk a politikát, kérlelted többször, csupán azért, hogy ne izgassa fel magát. A nagyapádtól örököltem; lánykoromban az ablak alatt hallgatóztam, mert nála jöttek össze a kommunisták; kiküldtek az utcára, hogy vigyázzak, nehogy valaki hallgatózzon az ablak előtt, mondta jelentőségteljes hangsúllyal. Tudta, hogy a nagyapádnak soha sem fogsz ellentmondani, hiszen ő adta a kezedbe az első könyvet, tőle kaptad az első történelmi leckéket, kinn a kertben nyaranként a subán aludtatok, és kémlelted figyelmesen az eget, mint most, a háború alatt. Sokszor kérlelted, költözzön Újvidékre, a lakásod tágas, többet lesztek együtt, itt magányosabb, mintha átköltözne. Nem volt hajlandó, nem hagyta el Szenttamást, ahol egyre idegenebbnek érezte magát. Hallani sem akart arról. Inkább a kertbe hátrált vissza. Annak nagyon örült, ha Budapestről nemesített veteménymagot hoztál, ő pedig kísérletezett velük, termelte a paradicsomot, a paprikát, a hagymát, amiből annyi feleslege termett, hogy nem tudta kinek elosztogatni. A gyerekeknek, az unokáknak termelt, de az unokákat messzire vetette a sors, te pedig nem bírtad Újvidékre cipelni a sok zöldséget, paradicsomot, sárgarépát, krumplit… A háború idején a veteményeskertben gyönyörködött, oda menekült, ahol egészen parányinak érezte magát, ahol talán azzal vigasztalódott, hogy nem az emberek büntetik, hanem a természet, amit sokkal könnyebben viselt volna el. Arra gondolt talán, hogy még a leggonoszabb természet is igazságosabb az embereknél, mivelhogy őt valójában nem a légitámadások nyugtalanították, hanem az azt megelőző események, melyek elől a kertbe menekült, abból az utcából, amelyikbe beleszületett. Már akkor kezdett nyugtalankodni, amikor a szomszédasszony a Vezér fotóját rakta ki a tisztaszoba falára, és felháborodott azon, hogy anyád továbbra is csak a családi fotókkal díszítette a falat. Ő majd megvédi a szerbeket, mutatott a fotóra nagy áhítattal a szomszédasszony. Továbbra is elhalmozták egymást ünnepi kalácsokkal, megtárgyalták az utcabeli pletykákat, de a szomszédasszony egyre gyakrabban emlegette, hogy a kisebbségek a tönk szélére juttatják Szerbiát. Anyád felvetette a fejét, nem értette, mit akar ezzel mondani. A szomszédasszony hirtelen zavarba jött, nyelt egyet, hiszen ő sem értette pontosan mit mondott. Annál inkább, mert egyik veje horvát volt, s ha a Szerémségben élő lányát látogatta meg, úgy anyádra bízta háza kulcsát, ami a legnagyobb bizalom jelének számított. Nem rád gondoltam, törte meg a csendet a szomszédasszony, s felhörpintette a kávét, mintha mi sem történt volna. Csak azt mondta, amit mindenki mondott, vagy amit az újságban olvasott és a tévében hallott. Rövidesen ő is elmaradozott, talán attól tartva, hogy megszólják az utcában. A vejével is összeszólalkozott, kiderült ez abból is, ho
gy az unokái sem jártak többé hozzá. Ezután a konyhában magányosan iszogatta a reggeli kávéját, anyád pedig szorgalmasan irtotta a gyomot, ami képtelen vállalkozás volt, mert a környező kertek annyira el voltak hanyagolva, hogy egyszerűen lehetetlen volt gátat vetni a gizgaz elé. Néha a szomszédos kertbe pillantott, ott guggolt a szomszédasszony, aki ugyanolyan buzgalommal irtotta a gyomot. Ha a kutya ugatott, akkor anyád kiegyenesedett, szigorú tekintettel méregette az utcai kaput, mintha a kert biztos fedezékéből akart volna védekezni az ismeretlen alkalmatlankodó ellen. De nem lépett be senki, csak valaki elsétált a ház előtt. Ebéd után kiléptél az első udvarra. Legeltetted a szemed a ház előtti gyepen, anyádnak nem kellett gondoznia, nyírnia, mint neked, fűnyíró sem kellett, csak beterelte a tyúkokat. Megbámultad a kertet, megszemlélted apád műhelyét, minden a helyén állt, úgy ahogy apád otthagyta őket. Újvidékre költözésed utáni négy évtizedben csak néhány apróság változott a portán. Szüleid betemették az artézi kutat, ők is rákapcsolódtak a városi vízvezeték hálózatra, az egyik mellékhelységet pedig kádas fürdőszobává alakították át. Csak a telefon körül tört ki a perpatvar. Apád semmi áron sem akarta bevezetni a telefont, mert túl nagy fényűzésnek tartotta. Anyád kardoskodott, bizonygatta, hogy a telefonnak köszönve állandó kapcsolatban lehetnek veled, de apád egy tapodtad sem engedett. Szóba sem kerülhet! Apád halála után anyád első dolga volt, hogy bekapcsolja a telefont, de akkor már nehéz volt vonalat kapni. Rágta a helyi postafőnök fülét, betegségére hivatkozott, szaladgált az orvosokhoz, hogy adjanak ki számára megfelelő igazolást. Azok megadták, de hiába. Valaki fölvilágosította, protekció kell, s akkor megy minden, mint a karikacsapás. De hiába halmozta el a helyi postafőnököt ajándékcsirkével, ügye tapodtat sem haladt előre, erre téged vett elő. Szerezz neki protekciót, követelte. Hosszas utána járás után bekapcsolták a telefont, anyád boldogan újságolta a nagy eseményt. Csilingelt a hangja, mint egy gyereké. Úgy érezte, nagy igazságtalanságot tett jóvá. Ő a telefonnak örül, te az artézi kutat sajnáltad. Miért tömték be, dohogtál. Tavasztól késő őszig minden áldott reggel három hordó vizet kellett kimeregetned a kútból, a vízzel, ami estig fellangyosodott, esténként locsoltad a veteményes kertet. Ez volt a munkád, cserébe hetente kétszer mozijegyre kaptál pénzt az apádtól, meg fagyira vagy süteményre a mozi melletti albán cukrásznál. A műhelyben porosodott a fiad kerékpárja, neki vette anyád, hogy csavaroghasson a faluban, ha hazajön vendégségbe. De – katonaköteles lévén – már öt éve nem ült rajta, nagyanyját sem látta az óta. Most már tudjátok, hogy nem is lép be ebbe a házba, de azért a kerékpárt senkinek sem használhatta; az unokáé, figyelmeztetett az anyád, ha netán éppen azt a kerékpárt vetted a kezedbe, hogy bekarikázz a városközpontba. A műhelyben rozsdás szerszámok, szögek, a sarokban pókhálós pléh- és dróttekercs. A másik sarokban egy kotla, hajdan disznóvágáskor használtátok, évente egyszer-kétszer. Egy talicska, mellette a leszerelt kereke. Nyomasztó jelenet, amelyből kiolvasható, minden, ami jönni fog. Tisztaszobák, konyhák, traktorok, morzsolók, pajták, kamrák, nagykapuk, talicskák, mind erre a sorsra jutnak előbb vagy utóbb. Lim-lom lesz ez a világ, amelyben éltél. Toporogtál az udvar közepén, kettő után a szirénák felsüvöltöttek, figyelmesen kémlelted az eget, de egy bombázó sem tűnt fel. Anyád melléd állt, két kezét a csípőjére helyezte, mintha segíteni akarna. A nap szórta rátok aranysugarát, a levegő meg sem rezzent, csak egy bárányfelhő csavargott az égen. A riadó után néha órák múlva jelentek meg a gépek, néha viszont óriási magasságban áthasították a Pannon síkság égboltozatát. Csak éppen áthasították, még az ég sebét sem láttad. Talán olyan volt az a seb, mint amikor megpattan a kristálypohár. Szenttamás határában meredezett a magasba a Szerb Rádió és Televízió egyik átjászótornya, azt már bombázták néhány alkalommal. De, más okból kifolyólag is zuhogtak a bombák. A bácskai falvak ugyanis tele voltak radarral. A katonaság az iskolákban, az óvodákban rejtezkedett, a radarokat pedig az utcákon, a lakóházak tövében helyezték el. Azokban az utcákban, melyeknek a közelében iskola, kultúrház volt, rendszerint elmozdítható radarokat telepítettek, a katonai egységek pedig egyfolytában vándoroltak. Több faluban és városban a lakosok állandó ügyeletet tartottak, hogy legalább idejében értesüljenek, leselkedik-e rájuk veszély. Ilyenkor a civilek vitába bonyolódtak a katonákkal, duzzogtak, elégedetlenkedtek, miért éppen őket hozzák életveszélyes helyzetbe? Miért nem a másik falut, vagy a másik utcát? Szerencsére a falu végén, ahol a szüleid háza van, nem volt semmiféle fontosabb létesítmény, a kaszárnya is távolabbra esett, az óvoda is, az iskoláig pedig vagy másfél kilométert kellett gyalogolni. Kinn az utcában csönd honolt, anyád mesélte, hogy a szirénaszó után az utcabeliek székekkel, sámlikkal az utcára vonultak és késő estig némán lesték az eget. Akkor érezték magukat legnagyobb biztonságban, ha csoportosan üldögéltek. Kiléptél a kapun, először e pár nap alatt., Tényleg úgy volt, a padokon üldögéltek az emberek és kémlelték a lassan sötétedő égboltot. Az átellenben levő kávéőrlőst látogattad meg, magadon érezted a kíváncsi tekinteteket. Ilyenkor mindenki mindenkit megfigyel. Beléptél a kis szobából átalakított üzletbe, felugrott, kitörő örömmel fogadott. Ismerte az apádat, te is ismerted az övét, kinn az utcán sokat gyerekként sakkoztatok annak idején. A nagyapjára is emlékeztél. Szabad idejében horgászott, a zsákmányból nektek is jutott. Apád egy időben nyulat tenyésztett, te vitted át a megnyúzott nyulat a szomszédba. Cserébe a halért. Ilyenkor még borravalót is kaptál. Ne áruld el az apádnak, mondta hunyorogva a nagyapa. Ő is meghalt, röviddel később a fiát elvitte a leukémia, maradt az unoka. Öt-hat évvel vagy fiatalabb tőle. Az üzletre panaszkodott, nincs kávé, nincs mit pörkölnie, árulnia, az adót pedig fizetnie kellett. Ezek az idők csak a szélhámosoknak és a naplopóknak kedveznek. Úgy beszélgettetek egymással, mintha tegnap váltatok volna el. De akaratlanul is megszegted az íratlan játékszabályt, megköszönted neki az anyáddal való bánásmódot, csak legyintett a kezével. Szóra sem érdemes, mondta. Mindketten zavarban jöttetek, szótlanul bámultatok egymásra. Sörrel kínált, nem kértél. Ő sem töltött magának, árván állt egymagában a sörösüveg meg a két pohár a pulton. Azt akarom mondani, hogy nem csak az üzlet megy rosszul, az emberek romlottak meg, bökte ki. Szerencsére, nem mindenki, vigasztaltad. Pár nap múlva, kora reggel megjelent a ház előtt az autó, aggodalmasan kémlelted az eget, lesz-e délelőtti légiriadó. Az ég északnyugati csücskében felhők tornyosultak, de ez sem jelentett semmit. Azokban a hetekben már teljesen kiszámíthatatlan volt a bombázók felbukkanása, kezdetben csak éjszaka szelték át az eget, aztán éjszaka és délután, mostanság a nap minden szakában megjelentek. A felhős idő sem számított többé. A város felett köröztek, néha akkor is, ha jövetelüket nem jelezte a légiriadó. Megtanultál velük élni. Az autóúton rendőrök ellenőriztek, ki kellett nyitni az üres csomagtartót. Megmutattad a kórházi beutalót. Egykedvűen legyintettek, mehettek, mondták. Mindig tegeztek, a háború alatt különösképpen. Újvidék előtt még erősebb ellenőrzés várt rátok, rendőr rendőr mellett strázsált. Izgultál, jó lenne mielőbb a kórházba érnetek, továbbá az sem mel
lékes, hogy mielőbb távozzatok az olajfinomító környékéről, hiszen azt az utóbbi időben hevesen bombázták. A gépek után nagy füstoszlop maradt, s a széliránytól és légáramlástól függött, hogy a város mely részére ülepedik le. A vérsűrűség-ellenőrzés jó eredményt mutatott, legközelebb június 30-án jöjjetek, közölte a szakorvos. Latolgattad, vége lesz-e addigra a háborúnak? Remélted a végét, de lassanként semmiféle elképzelésed nem volt, valójában meddig is tarthat még. Június? Július? Vagy elhúzódik egészen télig? Azon kaptad rajta magad, hogy fokozatosan a propaganda hatása alá kerültél, csak azt hajtogattad magadban, hogy ki kell tartani. Indultatok vissza, anyád nehezen lélegzett, beléd kapaszkodott, siessünk haza, mondta. Hosszú idő után először hallottad a szájából a szót, hogy haza. Anikó elbúcsúzott, kiszállt a kocsiból, otthon vár majd. Felkaptad a fejed, hol otthon? Igen, az albérletiben, válaszolja. Nem a saját lakástokban. Időközben viszont ellenőrzi, hogy ott rendben van-e minden. Anyád meg sem szólalt a kocsiban, egyik kezét a karodra helyezte, a másikkal pedig a kis táskáját szorongatta. Elkérted tőle a szemorvos receptjét, új szemüveget írtak ki neki, de csak Újvidéken váltható be. Akkor majd többet nézi a televíziót is, vigasztaltad. De csak a fejét rázta. Az utóbbi hetekben nem olvasott újságot, a televíziót is csak ritkán kattintotta fel. Szenttamás előtt ért el benneteket a légiriadó, kisvártatva felmorajlottak a bombázók is. Közel voltatok az átjátszótoronyhoz, számoltad a másodperceket. Ha a közeletekben bomba robban, anyád szíve biztosan felmondja a szolgálatot, akkor soha sem tudod magadnak megbocsátani ezt az utat. Csak távoli robbanásokat hallottatok Újvidék felől, feltételezted, az olajfinomítót vagy a Žeželj nevű vasúti hidat célozták megint. Eszed magad, hol érte el Anikót a légitámadás? Lopva az anyádra pillantasz, észreveszed, hogy ő is téged fürkész. Hazaértetek, bevezetted anyádat a szobába, leült az ágyra, fáradtan tekintett maga elé. Ösztönösen érezte, hogy féltél az úton. Nem félek, mondta maga elé, de miattam nem kellett volna maradnod. Nem volt elég ez a tíz év, kérdezte. Apád még 1954-ben a kivándorláson törte a fejét, egyre csak azt hajtogatta, nincs semmi keresnivalója itt. Ausztráliába vagy Kanadába akartunk kitelepedni, akkor biztosan másképpen alakult volna a sorsunk. Bólintasz, Ausztrália, Kanada. Érted, mit akart mondani. Felidézted a gyerekkori történeteket, mind arról szólt, hogy a faludból sokan akartak oda kitelepülni; Ausztráliába vagy Kanadába, egyszóval minél messzebbre. Legendák születtek a dúsgazdag földikről, akiknek sikerült. Erről álmodoztak a szegények, a II. világháború előtt, akinek szerencséje volt, átvergődött az óceánon, küldte haza a csomagokat, a viseltes ruhákat a rokonoknak, akik egymásra acsarkodva kapkodták szét a cuccot. Mindig összeszólalkoztak azon, hogy kinek, mi jár, ami gyakran több éves haragot szült. Nem voltak összhangban ezek az emlékek, azokkal a történetekkel, amelyeket évtizedeken át a bácskai írók terjesztettek a szülőföldhöz való hűségről. Exteritórium – Ezredvégi Jelenetek Jelenkor Kiadó, Pécs, 2000. A könyv megrendelhető a Pécsi Jelenkor Kiadónál. http://www.jelenkor.com/index.php?old=Ujdo&ny=Mag&dnr=