TOBIÁS VALLOMÁSA A MÁGIKUS KÖRRŐL

Tóbiás vagyok,

a sokat szenvedett, a megszégyenített, a meggyalázott, a meggyűlölt, s kortársaitól csúfosan megtagadott Tobit fia.

Tanácstalanul a ráncos égre nézek és kérdem: ki vagyok? mi célt szolgálnak ismereteink, érzelmeink és szenvedélyeink: reményeink, szerelmünk, kitartásunk, gyűlöletünk és rajongásunk?

Éveken át kishitűen elfogadtam: akaratom ellenére sodródok a kijelölt úton, tilos letérnem, feneketlen szakadékba zuhanok, ha dacból ismeretlen irányba elkalandozok;

ha lázadok, nem lesz menedékem, nem lesz hová elrejtőznöm vagy menekülnöm.

Beálltam a sorba, mint a többiek, megszereztem az összes tudnivalókat, melyeket rám kényszeríttettek, s a fejembe vertek az ostoba és hiú tanárok, a tekintélyes állampolgárok, nemzetem legrangosabb pásztorai, eszembe sem jutott, hogy mindezek az ismeretek károsak és nevetségesek;

olyan lettem, mint a többiek, időnként fanyalogtam, ellenkeztem, de mégis tűrtem, neveljenek, képezzenek, alakítsanak hogy meg­felelő hivatalt nyerjek, megérdemelten lépjek nyomdokaikba, folytassam, amit ők elkezdtek:

nem tagadom: kényszer nélkül fejet hajtottam a szellemi tekintélyek előtt, akik hirdették a törvények szellemét, de soha sem tisztelték; csaltak, loptak, kétszínűsködtek, miközben vagyonukat gyarapították,

szeretőket és asszonyokat vásároltak, kékharisnyákkal a művészetről társalogtak, kitüntetéseket osztogattak, s szófogadatlanokra ravaszul széplelkeket uszítottak.

Felfordult a gyomrom, látván alakoskodásukat, de megszégyenülten hallgattam, azt hittem, így van rendjén, aki bírja az marja;

nem tiltakoztam, elismertem, a többség igazát, minden akadályt legyőztem, és arra vártam, hogy elfoglal­jam a bírói székem, ami apám régi kívánsága volt.

Aztán az egyik napról a másikra, valami elpattant bennem, rádöbbentem, apám kívánságával nincs mit kezdenem, lehet, hogy értelmetlenül viselkedtem: szégyeltem magam, mert beálltam a sorba, s alázattal vártam, hogy valami történjék velem,

bevallom: erre a váratlan felismerésre apám fokozatos megvakulása késztetett.

Nem akarom cifrázni, feldíszíteni apám életét, ezért a végével kezdem: szolgalelkű alattvalói, lelkes hívei büntetlenül halálba küldték, mikor felhasználni többé nem tudták

a vagyonukat, a befolyásukat féltők, az eszményeikből kiábrándultak,

nem személyes bosszúból, ‑ szükségszerűségből cselekedtek, mentségükre legyen mondva, e gyáva férgek gyerekeiket is kilökték volna az utcára, csakhogy mentsék bőrüket.

Nem marasztalom el őket; olyan időben élünk, amelyben mindannyian gazemberek és képmutatók leszünk.

A szélviharok fákat tépnek ki, búzamezőket tarolnak le, nagy folyókat őrjítenek meg, házakat döntenek romba, táncoltatják a tenger hullámait, nincs erő, mely szembeszállna ezzel;

a földrengések városokat taszítanak a föld korgó gyomrába,

de a háborgó, az őrjöngő természet nem olyan gyalázatos, és álnok, mint az eszményeiből, a reményeiből kijózanodó ember,

aki megtagadja egykori véleményét, akaratát és mondatát, s megbosszulja megtagadott múltját.

Apámat a gyalázatos és általános kijózanodás rögeszmékbe taszította, igen, rögeszmékbe, amelyeknek köszönve előrelátta, a kijózanodás előbb vagy utóbb újabb vakságba kergeti híveit.

Apám a bosszúvágyó és az átmenetileg kijózanodó emberekkel szembe kerülve távolabbra látott, ezért lett felesleges hős belőle.

Nem gyalázom koromat, bár annak mazochista, néhai értékeit alattomosan felzabáló szelleme ezt parancsolja.

Búcsúzok a terektől, az utcáktól, melyeknek neveit nap mint nap diadalmasan cserélgetik a bosszúra éhes tömeg szórakoztatására, az üvöltöző szónokok, akik azt hiszik, ettől megdicsőülnek.

Hullnak az őszi falevelek, hallom a pezsgőspoharak koccanását a szalonokban, a borgőzös hangokat a felzászlózott utcákon, közeleg a kemény tél, csontfagyasztó szelek fújnak, reszket a testem, de nem a szelektől, hanem a félelemtől,

menekülnék, de nincs hová, ezért ostobán körbe-körbe járom a várost, időként visszafordulok, kétségbeesetten elrejtem az arcom, együttérzést, szánalmat senkitől sem kérek.

Nincs kinek tanúsítsam apám ártatlanságát, annál inkább, mert újra szemem előtt kígyózik a hamis tanúk diadalmenete,

nevetséges ez, de nem gúnyolom a győzteseket, megértem őket, ítélkezni sem akarok, mert ha ítélkezek, ugyanabba a hibába esek, amibe apám; nincs megállás az igazság szakadékaiba vezető meredek lejtőn,

a lesiklás eszméletvesztése szégyenítette meg apámat, az állam legigazságosabb és legbűnösebb bíráját;

aki eleinte olyan tiszta meggyőződéssel ítélkezett a bűnösök felett, amilyen ártatlanul élni szeretett volna,

hogy mindenben hű maradjon magához, ifjúságához, amely a lelkiismeret furdalással elcsúfított lázongó korok tapasztalataihoz ‑ és sohasem szabadult meg ezeknek karmaikból,

nem akarta látni, az árnyak mind hosszabbak, homályosabbak az egykori idealisták kijózanodtak, hazudtak, loptak, fosztogattak,

ő pedig a vakok módjára rohant előre, egészen mást látott, mint a többiek.

Úgy van, mondhatnám én is, mint a nyegle úri gyerekek, apám megőrölt, vagy legalább is szenilis lett.

Edna férjét, Ráguelt is ezért küldte a halálba.

Egy őrült álmodozott: ezért nemcsak Ednával, mindenkivel vakon csúfot űzött, aki kételkedett az igazság eljövetelében, a meghazudtolt álmok megvalósulásában.

őt elkábította az esztelenség, amelyet a többség tetemes jutalom reményében gyáván cserben hagyott, látványosan megszégyenített.

Ez volt a főbűne ‑ tehát megvakult.

Alakította saját korát, nem vette észre, az könnyelműen meghazudtolta magát.

A kiábrándultak kerültek gyalázatos helyzetbe, ők alacsonyodtak le, amikor másokat bosszultak meg, mert hosszú éveken át félrevezették magukat,

másokat vádoltak, s egyre türelmetlenebbek lettek, kárörvendve falták fel múltjukat, s alattomban megváltoztak, elégedetten emésztettek, mintha a töltött káposztát ebédeltek volna,

remegett testükön a háj, attól hájasodtak el, amit most szégyellnek, ugyanazt művelték, mint régen, újra felelőtlenül megszüntették a szavak s a tárgyak közti pontos, egyértelmű összefüggéseket,

újra mindent kétértelművé tettek; a gyávák siratják a diadalt, a bátrak ünneplik a szégyent,

az erőszakos többség elhantolja a jogfosz­tottakat, aztán büszkén hirdeti, csak egyelő esélyeket biztosított nekik.

Azt kérdezem, miért szégyenít meg bennünket a józan ész?

Megalázva kerestem a választ, ezt akartam megérteni, de hiába, habzsoltam az írástudók tanácsait, az egyik arról siránkozott, ne legyünk ámokfutók, úgyis meghalunk, a másik azt bizonygatta, védekezzünk a szépséggel, másról ne tudjunk; így tévelyegtem, tárt karokkal, miközben annyira el­gyengültem,

hogy levetetem magamról a bírói palástot, kudarcaim figyelmeztettek, ahol a dolgoknak bizonytalan a neve, ott az ítéletmondás lehetetlen, és felettébb káros,

főleg akkor, ha az igazság nevében irtják ki a pontos jelentéseket.

Így tagadtam meg először az apámat, szégyellem a tettem.

Meglehet, beismerő vallomásom hiábavaló, nem becsüli senki, mert minden kudarc után új bírák érkeznek, akik fölényesen érvelnek, magabiztosan új igazságokkal kérkednek, miközben bosszút hirdetnek a régin,

megingathatatlanok és kíméletlenek; a tisztességgel hivalkodnak, égre-földre esküdöznek, ők nem kísérleteznek felelőtlenül, hanem a megbízható értékek nevében cselekszenek,

az utcán leereszkedő mosollyal köszöntik lelkes híveiket, azt ígérik, boldoggá teszik őket, ‑ szokás szer­int az új zsarnokok hirdetik legbuzgóbban a szabadságot.

Ällok magányosan, a sötét eget nézem, meddő dolog szembeszállni a piszkos árral, nincs károsabb kábítószer a reménynél, amely megrészegíti a tömeget, elbódítja az érzékeket, de a mámor után kiderül, vészterhes sóvárgásnál nem volt több az élet.

Nem szólok erről a gyalázatos érzésről, szerényen csak apámról beszélek, aki legalább boldogan halt meg, mert újra látomások rabja lett, nem ébred fel, amikor a puskacsőbe nézett.

Megfontoltan kimondom, elégedett lehet, legalább saját halálával halt meg, hitelesebbet nem választhatott magának,

az életben maradtakat ez a vigasz nem illette meg.

Az idő felgyorsultan pereg tovább: a kis kurvák újra kiülnek a bisztróba, s feszes combjaikat mutogatják, elcsábítják az értelmiségi gyászhuszárt, aki már reggel jó pénzért újra eladta magát.

A fiatal anya nyalja a hivatalnok seggét, és boldogan suttogja, soha többé nem szolgál nagy eszmét, azok zabálják a babérkoszorúkat, akik a törékeny és kifinomult szellemet dicsérik,

nyálas legénykék edzzik a faszukat, kedvesen röfögnek, elégedettek, mert nem tudnak semmit, s újra tanulják a banálisan szép szavakat,

a dámák kalapjukat a tükör előtt igazgatják, s kiszámítják, hogyan buzdítsák a szépségre éhes hordát;

így gügyög a boldog utókor, nem kockáztat, a könnyelműen ítélkező unokák megmosolyogják, és nagylelkűen megbocsátják a sebtében elhantolt vakok tévedéseit,

s tudálékosan mosolyognak egymásra, a sörözés után hangoskodva vizelnek a névtelen sírhantokra, miközben unos-untalan ismételgetik, Tobit nemcsak vak volt, hanem elvakult;

a pöffeszkedő utódok elégedettek, nem látják, mekkorát tévednek, nem tudják, apám a távoli jövő gonoszul ragyogásától vesztette el szeme világát,

ők pedig saját koruk mindent elborító fényében lesznek világtalanok.

Én mondom, aki tartózkodok a csábító, mágikus fénynyaláboktól, melyek időnként bevilágítják éjszakáimat, a párnába túrom a fejem, mert tudom, a legkiválóbbakat vakítják el, hogy aztán még nagyobb vétségbe taszítsák őket,

a fénysugarak azokba marnak, akik bizakodnak, s elhiszik, még lehet magasra repülni ‑ éppen ezek zuhannak a mélybe, tenyerükkel a hideg sziklatömböket tapogatják, de büszkeségből nem nyújtják imára gyenge kezük,

hanem kővé dermedten ismételgetik, igazságos országot teremtettek, holott csak meggondolatlanul elhitték: ilyesmi létezik.

A dámák körülülik a szakadékot, bájosan csevegnek, miközben megvető pillantást vetnek a mélybe, ujjaikkal csettintenek, le kell puffantani a bacullus hordozókat, a leprásokat, a semmirekellőket.

Szenvedjenek a rongyosok, bájosan mondja az egyik úri hölgy miközben kinyújtózkodik a karosszékben, és élvezi milyen könnyedén repked a tarka lepke a levegőben.

Felháborodom, ha hallom a kényes, gyilkos szavakat, apám halála után nem fordult elő ehhez hasonló színjáték, hazudnak a kérkedők, bájosan leplezik nagyravágyó törekvéseiket.

Meglehet, a nagy elvakultakat undorodva elhantolták, díszes emlékműveket emeltek nekik, melyeket leköpnek, de megannyi sunyi és ravasz szemfényvesztő maradt, akik apámat gyalázzák, miközben ugyanazt csinálják, mint ő,

de ő szenvedélye és esztelen vaksága nélkül.

Azt bizonygatják, megszűntek a gyűlöletes felfordulások, boldog, kiegyensúlyozott időket élünk, végre kigyógyultunk az utópikus álmokból, ebből a veszélyes betegségből.

A közveszélyes vírus mindörökre kipusztult.

Győzött a rend: a józanész; a kicsinyes valóságérzék olcsó pénzért biztosítható tömeges érzéstelenítőszer lett,

biztonságban élünk, a nagyáruházakban azt vásárolunk, amit akarunk, lakásainkban kényelmesen berendezkedtünk, végre ügyesen megtaláltuk magunkat a cinikus viszonylagosságban,

nincs csábító napkelte és botrányos napnyugta, a termés­zet és a társadalom mozdulatlan és néma,

véglegesen meglelték nyugalmukat a füvek, a fák, a kavic­sok, a madarak, a folyók, az erdők és a hegyek, semmire se várjunk, mindent megkaptunk, amire szükségünk volt, legszebb terveinket megvalósítottuk,

ha kielégítetlenek maradunk, forduljunk segélykérően a múlthoz, ahonnan kérdéseinkre választ kapunk;

egyéni fájdalmainkra, nemzeti tragédiánkra, cinkos hallgatásaink igazolására, zsarnokság iránti vonzalmainkra hivatalos felmentést nyerünk.

Most arra buzdítanak bennünket, ne tékozoljuk erőnket, a bölcs nem keresgél, hanem azonnal célba talál, elfojt magában minden kiszámíthatatlan szenvedélyt, nem változtat a világon, hanem szentesíti annak törvényeit.

Ezt hirdetik ma a divatos írástudók, miközben a csészében kavargatják a kávét és a szépséget dícsérik.

Ha időnként kiszédülnek a kellemes hazugságokból, melyeket hivatástudatból terjesztettek,

és a televízió képernyőjén kiábrándult, elkeseredett embereket látnak, vagy netán beléjük botlanak a külvárosi utcákon, ahol az autójuk éppen meghibásodott, s látják milyen mogorván somforválnak el mellettük, akik nyilvánosan félnek szólni,

akkor az írástudók gondterhelten csóválják a fejüket, kérdezik, honnan a bűz a levegőben, milyen korom tapad a nyelvükre; nem értik mi zajlik körülöttük, miért vezették őket félre,

s hogy megszabaduljanak a nyomasztó érzéstől, fölényesen, az elhivatottak büszkeségével a rendet, a jogállamot emlegetik,

kétszínűen az államba kapaszkodnak, melytől a hallgatásért cserébe márványsírokat kapnak, hogy aranybetűkkel írhassák be saját nevüket tragikus nemzetük dicsőséges történelmébe.

Milyen agyafúrtak! A rendőrfőnökök és a tábornokok szellemes szójátékokat gyakorolnak, a szépséget dícsérik, miközben az áldozatokat bekísérik,

s időnként nagylelkűen elismerik: a világ még nem tökéletes, mert nem vetette magát alá a szavak hatalmának.

S ezért, hogy a hallhatatlansággal való kacérkodás ne tűnjön meghunyászkodásnak, az írástudók önmagukon gúnyolódnak, elringatják lelkiismeretüket,

a szavakkal leleményes és pazar játékokat űznek, melyeket a sok hazugság eltépett a dolgoktól, ezért korlátlan hatalommal bírnak.

Lebegnek, mint a tarka játékos lepkék a fülledt nyári reggeleken, vagy a tarka léggömbők a pazar állami ünnepeken, kecsesen a ragyogó égbe fúrnak; csodálatos látvány, íme a béke, a harmónia, az írástudók mindenért kárpótolnak.

De ez sem elegendő biztosíték.

Mindig résen vannak, sunyin mérlegelik az eseményeket, lesik az alkalmas pillanatot, hogy megtagadják azt, amit most cinkosan elfogadnak és dícsérnek.

Ezt tették apámmal is ‑ ódákat zengtek róla, aztán szitkokkal illették.

Ilyen világban éltem, így kellett volna viselkednem, a gyalázatot vidám elégedetlenséggel kell fűszereznem, hogy a sebeimre büszke túlélő lehessek.

Äm apám esztelen kalandjának bélyegét magamon hordtam, mint egy nyitott, gennyes sebet, mint a pestist.

Távoli léptek közelítenek, lehunyom a szemem, egy fúrógép süvölt fel, s amikor újra az úttestre pillantok, egy elsuhanó kocsiban ismerős szőke nő megigazítja a haját, megvető pillantást vet rám, mellettem fékek csikorognak, éjszakánként fegyverek ropognak.

Az utasokkal telt autóbusz lecsúszik az úttestről s egy emeletes ház falába fúr bele, a szirénázó mentőkocsik elszállítják a holtakat, estére két rendőr görögdinnyét maszatol az autóbusz roncsára könyökölve, s a lépcsőről csepeg a dinnye leve.

Hajnalban rohamsisakos rendőrök vesznek körül egy tömbházat, amelynek egyik ablakában perzsebundás hölgy áll és a tükörben nézi magát.

Nem tudom mi történik körülöttem.

Megbilincselt embereket gumibotokkal ütlegelnek, megrémülten bújok az ágyba, azt hiszem, apámat lövik főbe minden éjszaka újra és újra.

Bajba kevertem magam, mert elhatároztam, tisztázom sorsának értelmetlen alakulását.

Elárultam, cserbenhagytam őt, a következményekért felelős vagyok én is.

Könnyű lett volna apámat nyeglén megtagadnom, törtetni az árral és új hazugságokért lelkesednem.

Ezzel a bátorsággal kérkedjek, hogy a többséggel egyenrangú lehessek, s befogadjanak, akik gyorsan felejtenek és dölyfösen gyalázzák saját ifjúságukat?

Ehelyett az alattomos erő után nyomoztam, amely apámat megfosztotta látásától, majd láthatatlan szálakkal behálózta, s elképesztő kitartást kölcsönzött neki,

rabul ejtett ez a vágy; üldözöttként menekültem, de nem találkoztam az ismeretlen erővel, felismertem, ha kívülállóként leleplezem, akkor magamra szabadítom haragját, mert az várja, cinkosa legyek ne csak ellensége.

Ezt a kettősséget már akkor felismertem, amikor apámat a tömegek féktelenül ünnepelték, harsonájuk rádöbbentett, az erő forrását ők képviselik,

már akkor beláttam szánalmas lenne kívülállóként viselkednem, s elismernem: tilos megnevezni a titkot, minek névtelen foglyai leszünk.

Apám szenvedélye büntető angyalként követett, hogy büntesse ostoba viselkedésemet,

‑ készségesen elismertem, bosszúja indokolt ‑ ,

először tudatlanságommal védekeztem, védtelen és esendő emberként némi haladékért könyörögtem, várjon jogos bosszújával, míg elvégzem feladatom.

Milyen feladatról beszélsz? kérdezte meglepetten az angyal, aki csak az érte hozott áldozatokat ismerte.

Némán, leszegett fejjel haladtam az úttesten, ő pedig kíváncsian követett, és arról faggatott, mit szándékozok tenni.

Alagutat ások, válaszoltam neki.

Hol, kérdezte csodálkozva.

Az elpergett időben, mely összeköt az apámmal, válaszol­tam komolyan.

Leült az árúház lépcsőjére, levetette tornacipőjét, a bámészkodók szeme láttára tiszta zoknit húzott a lábára és röhögött rajtam,

ebben a városban mindenki egyforma, jelentette ki vigyorogva,

gazdám évtizedeken át ösztökél, találjak egy ritka őrültet, nem rossz ötlet, alagutat ásni az időben, meglepően eredeti dolog,

javaslom, kössünk barátságot, mondta, majd felugrott és hátba vágott.

Éveken át együtt vándoroltunk céltalan utunkon, eleinte jól szórakozott; találkozott egy költővel, aki az angyalokról írt verseket, s ezért kapott magas állami kitüntetéseket.

Az angyal hasát fogta a nevetéstől, amikor a költő beavatta műhelytitkaiba, s megmagyarázta mi a szómágia, s arra buzdította legyen a tanítványa, kioktatta, milyen stílusban írjon a szülőföldről, meg az élet nagy kérdéseiről, tűzdelje meg a sorokat játékosan szép szavakkal, elgondolkodtató rejtélyekkel, de ügyesen leplezze szándékát, mert az értőket felbosszantja, ha kiderítik róla, hogy van gondolata,

aztán megismert egy fontos dámát, aki nemes célokat követett, feladatának tartotta, hogy csiszolja a szellemet, csak befolyásos férfiakkal állt szóba, s időnként beszédült ágyukba, cserébe azok szellemét és tehetségét dicsérték,

az angyal zavarban volt, miért hirdeti e hölgy, hogy az Isten a legfőbb érték, kérdezte tőlem bambán, miközben coca-colát iszogatott,

észrevettem, türelme fogytán volt, már akkor is gyanakodott ha az emberek szemébe nézett, büntetni jött, de undorodott az áldozatoktól,

gyanítottam, engem is képmutatónak tart, belenyugodtam bosszújába, vártam, hogy büntessen, tegyen velem, amit akar, de az angyal ‑ legnagyobb meglepetésemre ‑ megértően vállamra tette kezét.

Ennél az alagútnál nagyobb büntetést nem tudnék kiszabni rád, tehát megkegyelmezek, megbocsátom tévelygéseidet, mondta, és szótlanul hátat fordított.

Nagy terhet rakott rám, cserbenhagyott, de szánalomból fakadó kegyelme apám életét is megfejtette, minden nyomorúságos és értelmetlen tévedésével egyetemben.

Beláttam, nem egyedül tévelygek, a hitehagyott angyal nem hagyott el, messziről kíváncsian követ és figyel, hallom a szárnysuhogását, fájlalom, hogy nincs szándé­kában büntetni, nem fenyeget, felelősségre sem von, csak sajnálkozik rajtam.

Könyörögve az égre néztem, és beláttam: a felesleges és céltalan feladat elvégzése közben megváltoztam:

nem vagyok Tóbiás, de nem tudom, mi lett belőlem, attól félek, megépítettem az alagutam és végleg elvesztettem bizalmam minden tapasztalat­ban, semmit sem tapasztaltam, csak a gyanús varázslat tart életben.

Kértem ringasson el, veszítsem el éberségem, szellemem, de hiába könyörögtem, ezt el nem nyerhettem,

tehát világosan látok, mindenre emlékezem, tudom, mi történt velem, ez a büntetésem.

Ezért elmondanom Tobit történetét, hogy egészen bizonyos legyek benne, saját koromnak voltam gyermeke, akit akarata ellenére vett körül Eckhart láthatatlan gyűrűje.

Éppen az, amitől egy életen át menekültem és nincs magyarázatom arra, mi történik a bűvös körben, mert minden erő befelé hat benne, bezárult a kör: én vagyok a gyűrű és az üres tér benne.

Pompás világok csillognak csalogatnak, keletről, nyugatról, északról és délről,

én meg elárvultan élek az ismeretlen kegyelméből és emlékezem; akik megszánnak, ígérik, egyszer majd befogadnak, visszaadják, amit elraboltak.

Nem kérek semmit, nem panaszkodom, magányosan didergek és imádkozom a gyűrű közepében.