Az albán pék

Késő éjszaka kocsival suhansz át egy bácskai falu, sötét mellékutcáján, egy bedeszkázott ablakot pillantasz meg.A deszkák közötti résen kiszüremlik a fény. Ismered az üzletet, valamikor nem volt bedeszkázva s kitűnő burekot lehetett vásárolni itt. A kísértetiesen kiszüremlő fény bizonyítja, a pék mégis dolgozik, de a deszkák az ablakon maradtak, amiből nem nehéz kitalálni, hogy a pékmester még mindig retteg. A NATO-támadás első napjaiban ugyanis a bácskai városkákban és falvakban sorra verték be az albán tulajdonosok üzleteinek ablakait. Ez csak egy dolog a sok közül, amelyre nem kívánsz emlékezni.

Legelőbb arra gondolsz, hogy a bedeszkázott ablak és a kiszüremlő fény a közállapotok metaforája, de mégsem találod helytállónak. Akkor lenne benne helye a kiszüremlő fénynek, ha megtalálták volna a tetteseket. De nem! A tettesek mindmáig ismeretlenek, hiszen a rendőrség, úgymond, tehetetlen. Valójában nem a tehetetlenség bánt, hanem az, hogy senki sem követeli a tettesek földerítését. Ez a cinkos hallgatás oltja ki az alig pislákoló lángot.

Szóvá is tetted egy nagyobb csoport belgrádi értelmiségi előtt, de rögtön a szokásos történettel jöttel elő: a szlovének is nacionalisták voltak, a horvátok is, az albánok is, a bűn közös volt tehát. Ezenkívül, ebben a háborúban mindannyian egyformán szenvedtünk. A jogok egyformán csorbultak, ugyebár. Derék emberek állítják ezt, a rendszer bírálói és őszinte ellenfelei. De – hívod segítségül a tényeket – az albán pék üzlete mellett van egy másik, tulajdonosa szerb, annak az ablakát még egy kavics sem találta el. A válasz azonban továbbra is a régi, marad. Ha a tények nincsenek összhangban az érzelemmel, akkor annál rosszabb a tényekre nézve.

Bűnösök közt cinkos, aki néma, mondja a költő. Az ellenzéki lapok kimerítően írnak a Koszovóról menekülő szerbekről, a valóban bűnösnek nevezhető albán bosszúról, de a tömegsírok csak mellékesen kerülnek szóba. Az összezúzott bácskai ablakok, a szörnyű magyarellenes falfirkák, pedig szóra sem érdemesek. Sem a sorra bezárásra kerülő kisebbségi iskolák. Hallgatnak az emberjogi szervezetek, hallgatnak a független értelmiségiek, hallgat a független sajtó. Miért borul rejtélyes hallgatásba a táj? Ezt az ellenzéki habitust példázza az író, aki nem kis önsajnálattal kiáltott fel: „Mindannyian albánok vagyunk!”, miközben egymillió albán menekült Koszovóból, s közülük ezrek meg ezrek nem értek célba. Ezzel a szolidaritás ügye lekerült a napirendről, a cinkos hallgatás megtalálta alibijét. Ez volt a legcinikusabb „heuréka”, amit életedben hallottál.

Talán már belenyugodtál volna, hogy kialudt a metafora alig pislákoló lángja, de a tanácskozás szüneteiben négyszemközt elbeszélgetsz a független értelmiségiek egyikével, másikával. Akkor derült ki, hogy a bedeszkázott ablakok mögött mégis reszket valami fény. Felindultan és megrendülten ismételgették, igen, így van, de semmit sem tehetnek. Megdöbbenve veszed tudomásul, hogy csak négyszemközt merik elmondani mindezt. Féltek, kérdezted egyiküktől. Bólintott. Megdöbbentő jelenet tanúja voltál, soha sem felejted el. Olyan emberek, akik a felfegyverzett hatalommal szemben a legvakmerőbb szavaktól sem riadnak vissza, egyszeriben félnek néhány dologról nyíltan beszélni azoknak a társaságában, akik a szabadság nevében ugyancsak a legvakmerőbb szavakkal illetik a hatalmat. Ehhez hasonló történetekkel a régi kommunisták életrajzában találkoztál, azokéban, akik elképesztően bátrak voltak a gyűlölt rendszer rendőrségével szemben, de saját pártjuk komisszárjai előtt meglapultak, mint a nyulak. Okkal viselkedtek így, nyomatékosan tanúsítja ezt számtalan tragikus kimenetelű életrajz.

Megérted barátaid félelmét, akárcsak az ismeretlen albán pék bedeszkázott ablakait. Azok a deszkák valóban jelképek, s arra intenek, hogy ne bízz azokban sem, akik ellenzéki palástban, a határon innen és túl, a jelenlegi hatalmat ostorozva azt ígérik, hogy máról holnapra megbuktatják a régit. Mint annyiszor ebben az évtizedben. Lehet, hogy egyszer bekövetkezik ez is: a változás a legváratlanabb pillanatban kopogtat, öt perccel tizenkettő után, ahogy Kafka jellemezte Messiás jövetelét. Nem nehéz kideríteni, hogy miért késett ennyit, bizonyára nem azért, mert túl gyorsan repült az idő. Nem is azért, mert ellenfele túlontúl erős volt és sokat kellett készülnie a megváltásra. Nem! Az ellenfél gyenge volt, de mégis sokan hittek benne. És ezért féltek tőle. Most pedig barátaid vallomása elárulta, az imbolyogva közelgő, majd eltűnő, aztán újra feltűnő, időnként Osztap Benderre emlékeztető Messiástól is félnek. Jaj a megváltottaknak!

Népszabadság, 1999.11.13.