A Svédasztal körül ro­hangász­nak a Szakági Bizottságok Elnökei, egymással hajba kapva igyekeznek kideríteni a Zászlók nagyság­rendjének szabá­lyait. Kihirdetik, hogy melyik Zászló birtoklása milyen érdemet Jelképez; tartsunk össze, mindenki érdeme szerint, kiabálják kórusban.  De hang­jukat el­nyomja a Zsivaj, hiszen alkalmatlan az Ünnepi Hangulatban az érdemekről egyezségre jutni, hiszen mindenki biztos abban, hogy az övé a legnagyobb Érdem. A Lakoma résztvevői lelkesen lobogtatják a Zászlókat, fá­radhatat­lanul szónokolnak. Egyszerre megismétli mindenki a Szónoklatát, amit az Üres Teremben tartott. A lelkesedéstől mindenki előre rohan; nekiütköznek a Falnak, gyorsan for­dulnak egyet, úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna, hanem továbbra is előre rohannának, nem pedig Vissza. Felbomlik a Rend, akik egy kicsit lemaradnak azok a Fal felé tartanak, akik rohan­tak, azok már visszafelé tartanak, ezért egymásba ütköznek, s szenvedélye­sen győzögetik egymást, ki tart előre és ki tart visszafelé.

A Szakági Bizottságok Elnökei az utolsó erőfeszí­téssel Előre Tör­nek. Tartsunk össze, kerüljünk a viszályt, kiabálják. Neveket olvasnak fel. Névsoro­kat lobogtat­nak. Követelik, hogy min­denki jelentkezzék saját Bizottságába, nyugalom, nyugalom, a Zászlókat Érdem szerint osztják ki. Ettől azonban még nagyobb lesz a zűrzavar. Korhanecz Úr feláll a Svédasztalra és bejelenti, hogy a következő órában vakmerően elin­dulnak a Végső Pont felé. Diadalmasan folytatják a Monu­mentális Lakomát. A legfontosabb az Egység, az Összetartás és az Érdem. Nincs elodázás, a Tettek nem tűrik a tétová­zást. A tömeg éljenez és még lelkesebben rohan faltól falig, közben azt kia­bálja, hogy előre. De azonnal kirobban az előző vita: kié a nagyobb érdem, ki tart he­lyes irányba és ki tart visszafelé. Vannak akik árulás­ról rikoltoznak. Árulók is akad­nak köztünk, kiabálják és egymásra mutogatnak. Nem vették észre, hogy ugyanabba az irányba haladtak. Minden úgy történt ahogyan szerették volna, de nem hittek a szemüknek.

Én is kapkodok. Rohannák, de hova? Merre? Tíz lépést ebbe az irányba, tíz lépést abba. Aztán kezdődik minden elölről. Jó lenne va­lamilyen Zászlórúdba kapaszkodni, gondolom. Csak sze­rez­zek egy Zászlót magamnak, akkor talán az Iránnyal is minden rendben lesz. De nem si­kerül egyet sem megkaparintanom. Ezért úgy éreztem, körbe-körbe forgom. Kétségbeesetten futkáro­zok a Te­remben, attól rettegve, hogy minden pillanatban kiteszik a szűrö­m.

Ez tétlenkedés felháborító, hol maradtak az Érdemek, ront nekem ez Üldözött Hölgy hatalmas Zász­ló­val a kezében. Lobogtatja előttem, hogy csak úgy Nyög alatta. Hogy lehet Zászló nélkül ide belépni? Nem megesküdtünk, hogy a Tettek ideje köszöntött be? Tettek nélkül még meghalni sem lehet, rik­kantja el magát. Liheg, nyög és rohan a Fal felé. Ez a legna­gyobb boldog­ság, amelyet csak nagy szenvedés után lehet meg­szerezni, kiabálja, s diadalmas pillantást vetve felém máris fordul vissza.

Mi legyen ve­lem? Én is rohangászok ide-oda. De én is láttam a haldoklókat, megérdemlem a Zászlót, mondogatom a Lakoma Résztvevőinek. Ám ez sem segít. Az Első Földi taszigál: menjek Oda­átra. Vár­jak. A Második rámrival: Tisztuljak innét. Várjam be őket Odaát. Ad­dig semmi. Addig maradjon a szégyen. Addig nem kapok Zász­lót. Majd kapok, ha Szabadság lesz. Addig fog­jam be a szám, mert ők szenvednek. Vagy érdemeljek ki egy Zász­lót. Ugyanúgy, mint ők. Lám, igazat mondtak az imént. Ők kiérdemelték. Vérüket ad­ták, utolsó csepp vé­rükig harcoltak Kisebbségi Népükért. Egyál­talán ho­gyan ju­tott eszembe Zászló nélkül Lakomára jönni? Nem tudtam talán, hogy mindenki hozott magával egy Zászlót? Tán nem gondolom, hogy a Pincérek ajándékozzák a Zászlót. Micsoda aljas játék: most azok, akik kis Zászlót hoztak, nagyot akarnak megkaparintani maguknak. Hogy nagyobb Érdemekkel dicsekedjenek. De ez nem megy csak úgy. Azért nem jut nekem, mert nem hoztam magammal. Minek Odaát Zászló? Majd ha Szabadság lesz, kap­tok Zászlót. Addig jó lesz egy Közös. Addig mi őrizzük a Részetekre. Majd ha megérdem­litek, akkor megkapjá­tok. Békülé­kenyen kér­deztem: Látták-e a Haldoklókat? Akikről Szónoklatomban beszéltem? Még élnek! Ta­lán még mozog­nak! Könyörüljünk rajtuk! A Párbaj után kezdtek haldoklani. Igaz, nem volt Golyó, de mégis haldoklanak. Miféle párbaj? kérdik megüt­közve. Párbaj nélkül Haldokolnak, válaszoltam. Durván leintettek. Már hogyne látták volna őket? Mit gondolok én? Már réges-régen látták őket. A Kezdet legkezdetén. Én még kezdő va­gyok. Itt, ebben a teremben min­denki látta a Haldoklókat.

Győztünk, harsogja az arcomba az Nemzetközi Jogász, Látja Uram, a Házi Nyulak mégis Vad Nyulak lesznek. Méghogy szét­széledjünk, valósítsuk meg az Eszmét, miként azt Povazsán Úr akarta. Kész öngyilkosság. Inkább összetartunk és megvalósu­lunk. Korhanecz úr győzött. Igen. Minden nap győzni fog. Hogyne, hogyne, persze, láttuk a Haldoklókat. Magától érte­tődő, hogy mindent lát­tunk. Éppen mi ne láttuk volna? De nem láttam a Go­lyót, vetem közbe, a Golyót mégis a zakó­ujjba rejtettük, bi­zonygatom makacsul, hogy mentsem a Tekintélyem. Szóba sem kerülhet, válaszolták, sok Golyó volt, s vészesen Dörgött. Ön szerint hol voltak a Golyók? Tán a Zakó­ujj­ban?, vicsorít rám az Ül­dözött Hölgy. Mi pontosan tudjuk, csak nem kötjük mindenki orrára, kiabálják többen is, hisz ez a lényeget illetően nem fontos. Az a fontos, hogy van Golyó. Úgy van, ismerem el hálásan. Tényleg nem fontos, hogy hova rejtettük a Golyókat, az a csodálatos, hogy ennek el­lenére halálra szántan céloz­tunk, fogom könyörgőre a szót. Mindegy, hogy volt-e Go­lyó, vagy nem, az a fontos, hogy voltak Halottak, rikkantott rám az Üldözött Hölgy és a Zászlórúddal mellbe bökött. Sok volt a Halott, és még sokkal több lesz, rivallt rám. Nem Ha­lott, hanem Haldokló, ellenkezem to­vábbra is. Millió és millió hal­dokló, de egy sem lesz Halott, hát nem furcsa és csodá­latos do­log ez? Ez a Csoda nyitja. Csoda, az már döfi, lesz még az Úrból valami, egyezett bele az Üldözött Hölgy. Akkor egyezzünk ki, béküljünk össze, boruljunk egymás Keblére, válaszolom hálásan. Csoda, ez már Döfi, ismételgette az Üldözött Hölgy, mindig erre vártunk. A Csodára. Összeborulhatunk, hagyta rám, és rohant a Zászlóval egyenest a Falnak. Haldoklók voltak, de Nyulak tényleg nem voltak, szegezi mellemnek Zászlaját a Má­sodik Földi, aki figyelmesen hallgatta az Eszmecserét. Jól nézd meg ezt a Zászlót? Szülő­földed Zászlaja, erre esküdj meg, hogy Nyulak nem voltak. Árnyaltabban Uram, szólt közbe a Nemzetközi Jogász, Nyulak mégis voltak, csakhogy a Bokrokban Házi Nyulak rejtezkedtek. De ezentúl minden Házi Nyúlból vad Nyúl lesz. S arról se feledkezzék meg ebben a Történelmi Pillanatban, hogy nagy Csend volt, eklektikus halálos Csend, emeli fel Zászlaját az Posztposztavangárd Költő. Mikor látják be az Urak végre, hogy a Csend legfontosabb, a legtermékenyebb, mert a Csendben Szü­letik a Legfontosabb Szó?

Egyezzenek ki, kerüljék a viszályt, boruljanak össze. Az ég szurokfekete volt, villám­lott, megállás nélkül dörgött az ég, a hal­doklók jajveszé­keltek, kezdett békít­getni bennünket a Nemzetközi Diplomata. Ellenben valóban Csend Még Nincs – Csak Lesz. Ebben engednie kell a Posztposztavangárd Költő Úrnak. Abban vi­szont igaza van, hogy Csend lesz, ha a Haldoklók elné­mulnak. A Csend értékét ez még jobban Növeli, úgyhogy kedves Uram, az Ön igazsága nem szenved Csorbát, csak növeli az Áldozatok számát.

Felemelem a kezem. Ez nem igaz. Uraim, ez nem lehet igaz. Ak­kor mire születtünk mi és mi legyen a hivatásunk? Számlálni a halottakat? Kiáltani akarok, de nem bí­rok. Mintha vesztem érezném, harsogom Szónoklatomat. Értsék meg végre mit akarok mondani. Nincsenek Halottak, Csak Haldoklók. Nem lehetünk annyira vétkesek, hogy jutalomként csak a halottakat számláljuk. Párbaj kell, motyogom, csak Párbajoznunk kellene. Amint kiejtem a szót, hogy Párbaj, abban a pillanatban úgy tűnik, mintha Korhanecz úr emelné fel revolverét. Akkor Povazsán Úr miért nem emeli fel? Mi történt? Most dől el, hogy igazam volt-e? Jól hallatszik a Tapsvihar. Akkor Párbajoz­zunk, végre. Végre meglesz a Jutalmam: látni fogom, üres-e a Pisz­toly Csöve? Tudni fogom, miért nem Dörren, miért csak Pukkan? De ő egyre csak emeli, emeli, egyre emeli, maga­sabbra, magasabbra, még magasabbra. És tombol a jókedv. Fantasztikus. Úgy tűnik, mindenki a levegőbe lő. A Szónokok egyre boldogabban ismételgetik Szónoklatukat. Zászlók selymesen su­hognak a fejünk felett. A hangulat a lehető legün­nepélyesebb, de nem Dörren, csak Pukkan. Ez történik Közép-Kelet-Euró­pában, rikkant fel mellettem az Üldözött Hölgy. Lako­máról-lakomára méltóságteljesen, áldozatkészen haldoklunk, vetem oda fokhegyről, és lessük a Pisztoly Csövét.

Csak azt látnám még, amint Povazsán Úr teste tompa puffa­nás­sal zuhan a Zöld Fűbe. De nem látom. Ha látnám, akkor bizo­nyára lenne legalább egyetlenegy megdönthetetlen bi­zonyítékom, hogy egyszer mégis eljutunk a Végső Pontig. De nincs.

A pincérek teletömték a Svédasz­talt, kitartóan hordták a Finom falatokat. Lepo­tyognak az asztalról a bélszínszeletek, hátszínszeletek, a rántott borjúlábak, a madeirás marhanyelvek, a Stefánia marhasültek, a vesepecsenye falatok, a dió- mandula- és csokoládétorta szeletek, a friss narancsok, szőlőfürtök. Lehullott a parkettra a kocsonyázott libamájpástétom, csokoládékrém, a mogyorókrém, a fagylalté, a tortahab, a pudingkrém. Ekkor ütötte meg a fülem, amint a pincérek ismételge­tik: Meghalt Povazsán Úr. Meghalt Povazsán Úr. Az imént. A sa­ját szobájában. Békésen. Nem párbajban, he-he-he. Nem ordított, hogy aljasság…. úriember maradt. Az orvos azt mondta: a Szíve, a Szíve mondta fel a szolgálatot. De senki sem figyelte, mit mondanak. A pincérek ügyesen egyensúlyoztak a csodálatosan szép Kristálypoharakkal teli tálcákkal és egyhangúan is­mételgették a mondatot: Meghalt Povazsán Úr a Szíve végzett vele. A szobájában éppen egy pohár Pezsgőt fogyasztott, úgylehet éppen ma­gasba emelte, mellette hatalmas Zászló lobogott. A pincérek ismételgették a mondatot és egyre sebesebben futva rohantak a tálakkal, amelyeken po­harak, mind színültig volt töltve finom Pezsgővel. A nagy dulakodásban egyetlenegy csepp sem cseppent ki a Poharakból. Mi pedig lerántottuk őket a tálcáról, felöntöttük a pezsgőt és máris Törtük a Po­harat. Meghalt Povazsán Úr, mellette Zászló lobo­gott, ismételgették monoton hangon a pin­cérek, mint akik pusztán csak megszokott kötelességüket teljesítik. Először talán sokan nem hallották igencsak halkra fogott szavukat, de aztán rájöttem igen, hallották, mert Korhanecz Úr po­hárköszöntőt mon­dott. Remekbeszabott búcsúbeszéd volt, mondta Erik Úr a Nemzetközi Diplomata. Még a Nyugati Mércéket is Kielégíti, így kell Búcsúztatni, látszik, hogy mekkora Áldást hozott Önökre a Demokrácia. Erik Úr Zászlót lobogtatva méltatta a gesztus vi­tat­hatatlan jelentőségét, legfőképpen azt, hogy Korhanecz Úr megőrizte a Lako­mák kontinuitá­sát. Ez már döfi, a Kontinuitás meg a Jogállam. És külön ki kell emelni Korhanecz Úr érdemeit, szónokolta az Ül­dözött Hölgy, miközben biztonságosan megka­paszkodott egy Rúdba. Miféle érdem, mordult fel az Posztposztavangárd Költő. Ez még messze van a Tiszta Szótól. Addig ne beszéljük az Érdemekről. Inkább azt fontoljuk meg, hogy máris túl mes­szire mentünk. Az Érdem csak aztán kö­vetkezik. Megfontoltan és óvatosan: ez az érdem. Álljunk le a La­komával, mert maga alá temet bennünket a féktelen szenvedély, ami újra csak régi­módi hozzáállásról tesz tanúságot, dörögte a Költő. A Hagyományok Rabságában megfeledkezünk, a Szóközpontú La­komáról, pedig már közeledünk a Határhoz, csapdába esünk, ha a Pró­féták megint elkezdenek prédikálni az Erkölcsről, akkor rögvest fordulhatunk vissza, oda a Szóközpontú Lakoma, süvöltött kétségbeeset­ten.

De akkor már késő volt, nagyon késő. Úgy látszik nem tudtuk el­lenőrizni magunkat, elragadtak bennünket a megváltó nemes Szenvedélyek. Mindent egyszerre akartunk, most vagy soha, kia­báltuk kórusban. Betörünk a végső Pontba, ismételgettük kórusban. Végzetünk-e a lelkesedés, a színlelés, vagy pedig csak az Isten játszott velünk? Ezt senki sem tudná megmagyarázni. Mi csak tettük a magunkét, csak rohantunk előre, csak sokat akartunk. A Zászlórudakba kapasz­kod­tunk és rohantunk Faltól-falig sírva: diadalmámorban és hősie­sen. Oda és vissza. Megira­mod­tunk és visszazuhantunk. A magasban szár­nyaltunk és a mélybe buktunk.

A nagy fejvesztésben nagynehezen én is megkaparintottam egy Zászlót, de kitép­ték a kezemből, nem hagytam magam, az Anarchia ne­kem kedvezett, egy ismeretlen férfi kezéből azonnal egy má­sikat téptem ki magam­nak. Rohangáltam Faltól Falig, hogy egy legyek a többiekkel. A pincér mondatait hallva, csak arra gondoltam, hogy csupán ezért vagyunk itt, vagyis csu­pán azért létezünk, mert csak itt lé­tezhetünk, máshol nem léte­zünk, azért jöttünk ide, hogy haldokoljunk. Egyesegyedül csak ezért. Csak azért, mert Üres a Cső. Csak azért nincsenek Nyu­lak, mert Mi Létezünk. Csak bámulunk a Csőbe kitartóan, bát­ran, hősiesen, mint a Kö­zép-Kelet-Euró­pai Mennyei Kalandorok. A Csőből Repül KI a Jövő, mint a Golyó. És Nem Dörren, mint ahogyan Jövő sem Dörren. De gondolataimat megszakí­tották, mert újra kitépték a kezemből a Zászlót. Lökdöstek ide-oda, nem engedték, hogy faltól falig rohan­jak, boldogan megfor­duljak, és érezzem, miként sodor előre az Ár. Csak arra emlék­szem, hogy az erőm elhagyott, a Szőnyegre Zuhan­tam, miközben körülöttem gú­nyos nevetést hallottam.

Arra ébredtem, hogy sajog testem, egyik bordám éppen két Zász­lórúd közé szorult, derekamat pedig egy harmadik nyomor­gatja. Az Üres Terem teli volt Szétdobált Zászlóval, a parketten óriási pecsenyeszeletek, szűzérmék, gombával leöntött borjú­combszeletek, a legkülönbözőbb módon tálalt felvágottak hever­tek szerteszét, csokoládé- és gyümölcstor­ta szeletekkel s fagylaltlével leöntve. Az egyik asztalról gombamártás csepegett.

Felkuporodtam, és elfogyasztottam egy szelet nyúlpástétomot, aztán minden erőmet összeszedve feltápászkodtam. Térdem remegett, fájt minden porcikám. Se­hol egy hangot sem hallottam. Kitámolyogtam a toalettbe, a tü­körbe pillan­tottam, arcom teli volt véraláfutással meg kék folttal, a kézfejem, a karom is véraláfutásos volt. Nem kerülhettem meg, hogy számba vegyem kudarcomat.

Nem zúztam szét a Lakomát, most szívha­tom a fogam, hiszen csak én törtem össze, mégpedig egész nevetséges módon: minden megtörtént velem, ami emberrel megtörténhet, s csak bámulom arcomon a véraláfutásokat. A csapvíz alatt meditáltam, vizet fröcsköltem az arcomba, élveztem ahogy a csuklóm, az arcom lehűl, úgy éreztem ma­gam, mint egy Párbajhős, aki végre megtapasztalta milyen is a Párbaj, amelyről Szónokolt.

Visszatámolyogtam a terembe, fel akartam emelni egy Zászlót, de nem tudtam eldönteni, melyiket emeljem fel. Melyik az enyém, haboztam. Miért nem vá­lasztok szabadon, ha mind itt hagyták nekem? Vagy azt gondolták, hogy úgysem tudok választani, mert fabatkát sem ér a Zászló, ha az em­ber küzdelem nélkül választja. Akkor csak közönséges Rúd és Rongydarab. Vagy mégsem? Nem ezért küzdöttem, hogy minden így vég­ződjék. Akkor soha sem fejezem be Pikareszk Regényem.

Elhatároz­tam, hogy túljárok az eszükön, megyek a magam útján, cipe­lem azt a Zászlót, amit szabadon választok. Olyan volt a Terem, mint a Csatatér a Párbaj után. Elvonult a Vadásztársa­ság, elma­radt a Végső Küzdelem, a Küzdő Felek kifáradtak, Új Erőt Gyűj­tenek, a Revolverek a Fűben rejtezkednek, a Golyók a Zakóujjban lapulnak, elmaradt a Csevegés, a Locsogás, az Önké­nyes és Ön­célú Kifejezés, a Tudományos Elemzés, a Szellemes Összerakás, a Bravúros Szétszerelés, a Hősies Menekülés a Va­lóságon Túlra, a Hivatásos Siránkozás a Valóság- és az Énvesztés mi­att. Akkor tehát mégis ők hagyták cserben a Zászlókat, tehát értük is helytállok. A Cső mindkét oldala elé állok, hol erről az oldalról, hol pedig arról húzom meg a Ravaszt. Vagy az is megtörténhet netán, hogy engem engedtek át a Zászlóknak? Min­denesetre, nehogy azt terjesszék rólam, miszerint Gyáva va­gyok, összecsomagoltam egy szerényebb nagyságú Zászlót, külön raktam el a rudat, külön a selymet, és kiosontam az Üres Teremből, elindultam Odaátra, egyetlenegy Zászlóval a bőröndömben.

Közben az újságokból értesültem, hogy Világra Szóló Te­metést rendeztek, amelyen megjelent szinte valamennyi Jeles Közép-Ke­let-Európai Szakértő, aztán pedig Povazsán Úr Emlékére Díszla­komát tartottak. Sírgödre felett természetesen Korhanecz Úr tartott ha­tásos beszédet, a Szabad Sajtó egyhangú véleménye szerint nagylelkűen ecsetelte a Megboldogult Érdemeit, erőteljesen hangsú­lyozta, mi­szerint ő rakta le az Alapokat, de az sem maradt ki a tudósítá­sokból, hogy a Mély és Örök Gyásztól a Résztvevők ter­mészete­sen még Elszán­tabbak lettek, vagyis hosszú, nehéz Küz­delemre készültek fel, s ünnepélyesen felesküdtek, hogy Meg­hódítják a Végső Pontot.

A Monumentális Lakoma titkos jelbeszéde sze­rint, csakis így le­hetett ezt az utalást értelmezni, hiszen diplo­máciai megfontolás­ból, az sem kizárt, hogy a Nemzetközi Diplo­maták erélyes köve­telésére, kihagyták a Határ Szót, nehogy az Ellenfél Gyanút Vegyen és kitörjön a Nemzetközi Botrány, amire most éppen Alkalmatlan az Időpont. Az újságok ezt nem írták meg, ám mindenki aki jára­tos volt a Monumen­tális Lakoma Nyelvében csakis ezt érette ezen, hogy addig küz­denek, míg Át nem suhannak a Határon, hogy betörjenek a Végső Pontba.

Egyedüli reménysugarat jelentette, hogy mégis minden úgy történt, ahogyan a tervezték. Egy Ideáti lakomaszerűségről szóló tudósításból megértettem, hogy a Monumentális Lakoma egészen biztosan eléri Végső Célját. A Résztvevők közül néhányat személyesen ismer­tem, s megpróbáltam kapcsolatba kerülni velük, de sikertelenül. Az egyik Résztvevő szomszédja csodálkozva, majdnem hogy gya­nakvóan méregetett, amikor becsöngettem nála s a barátom után érdeklődtem, a foga között mormolta, hogy az illető már régen nincs Ideát, hanem Odaátra költözött. De az újságok­ban olvastam, hogy Ideát van, erősgettem, ő viszont csak legyin­tett, s erősítgette, vele is előfordult már ilyen tévedés, ezek olyasféle Rémképek, amelyeknek Áldozatai vagyunk, mert vele például megesett, hogy egy illetőről azt hitte, hogy Ideát van, sőt naponta látta az utcán is, ám mindenki tudta, s később ő is meggyőződött róla, hogy be sem tette a lábát Ideátra. Ez annyira hihetelennek tűnt előtte, olyan sokat törte a fejét az eseten, hogy egy pillanatban ő sem tudta már hol van, Ideát vagy Odaát. Legjobb, ha az ember nem töri ilyesmiken a fejét, mondta és behúzta maga mögött az ajtót.

Ez nem keserített el, inkább kitartásra buzdított. Ha Odaát a Lakomák folytatódtak, akkor egyetlenegy Óriáslakomává olvadnak majd össze. Még inkább megerősítette a hitemet a Világgá Röppentett Hír, hogy a Posztposztavangárd Költő Rendkívüli Lakomája óriási visszhangot keltett, valóságos szenzációként hatott a bejelentése, hogy végre, végre a régi művészetnek vége, sikerült végre kitörni a Politika Vak Világából, végre Igazi Tiszta Művészet született, ez a Tiszta Nyelv Győ­zelme, a Megváltó Dis­kurzus Kikris­tályoso­dása, a Metadiskurzus belovag­lása, ezzel végre meg­szü­letett az igazi Szótár. Trillázott, játszott, lebegtek a légben a díszes fuvolán fújt szappanbuborékok. Minden­kinek muszáj ezt komolyan venni vagyis megérteni, különben ak­kor Barbár­nak nevezte­tik és kitaszítják a művelt Közép-Kelet-Euró­pából. Így fog tör­ténni, pontosan így, hej, hej. Pár év múlva a Posztposztavangárd Költő megint azt Bi­zony­gatta, hogy ennek köszönve huj, huj, végre, végre a régi művé­szetnek vége, sikerült végre kitörni a Politika Vak Világából, ez végre Igazi Tiszta Művészet lesz, ez lesz végre a Tiszta Nyelv Győzelme, a Megváltó Dis­kurzus Kikris­tályoso­dása, a Metadiskurzus belovag­lása, ezzel végre meg­szü­letik az igazi Szótár. Huj, huj, nem hiába görnyedt az Íróasztala fölött az Új Esztétika Mécsese mellett, eddig senki sem értette, mint mond, most mindenkinek muszáj lesz megérteni, különben ak­kor Bar­bár­nak neveztetik és kivele a művelt Közép-Kelet-Euró­pából. Így fog tör­ténni, pontosan így, hej, hej. Mi más lenne a Szavak Győ­zelme, mint elmenni a Végső Pontig és minden Köz­bülső Ponton megfelelő La­komát szervezni. A Határ előtt természetesen a Limesről rendeztek Nemzetközi Lakomát, aztán pedig felkészül­tek, hogy Áttörjék a Határt, s Betörjenek a Végső Pontba. Pon­tosan öt kilo­méterrel a Li­mes Nemzetközi La­koma előtt rendez­zenek Rendkí­vüli Szóközpontú Lakomát a Tiszta Művé­szi Formáról, meg a Regény haláláról, ezzel is alaposan felkészülve arra, hogy totá­lisan Lépjék Át a Határt. Előzőleg minden Közbülső Ponton Meg­felelő La­komát szerveztek, melyeken számításba jöttek a régi­módi történetek, új megvilágításban. Valóságos tömegmozgalom született. A Dekonstruált La­koma Kora a szöveglán­cok gyönyörű hullámzásában. Új Táj, Új Ember ragyogott fel előt­tük, s a leghitelesebb Lakoma a Szóköz­pontú Lakoma volt.

Hogy mégsem érkeztek meg, arra is akadt Magyará­zat. Bizonyára most is csak a Limes Lakomáig jutottak el, de eztán vissza kel­lett fordulniuk, titokzatos okokból kifo­lyólag meg­gondolták magukat. Visszafor­dultak és újra megtették ugyanazt az utat, habár a Határ túlolda­lán Népitánccsoportok Táncoltak, világra szóló Lakomára várták a Vissza Ér­kezőket, vagyis a Megmentő­ket, az Odaáti Szónokok a Mikrofon előtt Gya­korolták a Szónoklatokat, az Odaáti Népitáncosok meg Ropták a Táncokat, a Zenekar Teljes Gőzzel húzta a Talpalávalót, ám e fenséges Idillel szembesülve, közvetlenül az Idill Küszöbén, a Lakoma Hőse, Korhanecz Úr valami gyanúst szi­ma­tolt és idejében megfelelő óvatosságra intett, fel volt hábo­rodva ugyanis, mivelhogy mindenki szabadon lépte át a Határt, in­gázott ide-oda, sokan pedig az Ingázást megszakítva odasomfor­dáltak Korhanecz Úrhoz és bi­zalmasan elpanaszolták neki, hogy az Ingá­zás mekkora akadá­lyokba ütközik, mekkora Bátorság kell hozzá, ők ez­zel a Bátor Gesztussal valójában a Nagy La­koma Előőrsét képvi­selik, te­hát mindenképpen külön­leges elismerés, méltó jutalom il­leti meg őket, ám minden igye­ke­zetük, önfeláldozásuk Odaát nagy Aka­dá­lyokba Üt­közik, mert bár a Táncosok lát­szólag egyazon rit­musra táncolnak, közben egymás között Mara­kodnak, ezért kénytelenek felhívni a fi­gyelmet, hogy nem mindegyikük Egyfor­mán Hűséges a Monumen­tális Lakomához, még akkor sem ha Örök Hűséget Esküdött, sokan csak Színlelik, hogy Várják az Érkezőket, valójá­ban Árut Csem­pésznek és Feketéznek az Eszme Örve Alatt, úgy­hogy nem min­denki érdemli meg a Kitün­te­tése­ket, természetesen mondani sem kell, a Go­nosz élén a Szónokok járnak, akik nem en­gednek min­den­kit egy­formán ér­vényre jutni, nehogy Ki­derüljön, mi­sze­rint ők már nin­csenek Odaát, hanem Ideát, Bort isznak és Vizet prédikálnak, Ideátra fészkelték be magukat, behízelegték magu­kat az ideáti Taná­csosoknak és Szerveknek, Kocsmákat és Cégeket nyi­tottak, Ideáti Útlevelet Szereztek, va­gyis nem kockázatnak sem­mit azzal, hogy Szabadon Járnak-Kel­nek, de mégis azt Számol­gat­ják, hogy mit Kapnak Jutalmul, hogyan ragadják magukhoz a Ju­tal­mat, amelyre mindenképpen számí­tanak.

A megelőzés végett mindent megkí­séreltem, hogy idejekorán figyelmeztessem az Ideátiakat, nehogy elhirtelenkedett örömujjongással elbátortalanítsák az Érkezőket, meghiúsítsák a Végső Pontba való Betörést, nehogy legjobb szándékuk ellenére a hatalom cselvetésének áldozatai legyenek, vagyis nehogy a túlzott ünnepléssel ellehetlenítsék megváltásukat, ezért meg akartam győzni őket, hogy az Ünnep legyen Fenséges és Méltóságteljes, tele Szenvedéstudattal, Sorsvesztéssel, de Észrevétlen, s módfelett Tapintatos, ám hiába kerestem a Résztvevőket, sehol nem buk­kantam nyomukra, habár az újságokból időnként arról értesültem, hogy igenis zajlik az Várakozás.

Nem tudtam megakadályozni a katasztrófát, Korhanecz Urat, a Lakoma Hősét rette­netesen felháborította az a sze­mér­metlenség, az a beteges hedo­nizmus, amellyel min­denki ös­sze-vis­sza, a Monumentális Lakoma megkerü­lésével sé­tafi­kál Át a Hatá­ron­; ej­nye, ejnye, gondolhatta, hogy mernek szabadon járni-kelni, amikor ő az életét koc­káztatta érdekükben és mindenütt Kiállt mellet­tük, a Vi­lágnak Tragi­kus Színekkel ecsetelte Nehéz Sorsukat, most meg ki­derül, Nem Ér­demlik meg a Bizalmat, mert elárulták saját Láncai­kat, semmibe veszik azt a nemes Ál­dozatot, amit ő nap mint nap hozott érettük, semmibe veszik a Nemzeti Érzést, amelyet ő Áldo­zat­készen Szol­gál és Következe­tesen Terjeszt. Jaj, jaj, jaj, mi lesz Velük, Szétszóródnak, ahe­lyett, hogy Össze­bújnának a Szülőföld meleg Ölében és türelme­sen várnák, hogy ő hozza a Szabadságot, ami miatt ő jogosan szétszóródott. Jaj, jaj, jaj, mi lesz velük ha fejükbe veszik, hogy Szabadok, közben nem azok, oda a Dicsőség. Jaj, jaj, jaj, verje meg őket az Isten.

A hiteles krónikák tanúsága szerint e felismerés birtokában mél­tó­ságteljesen megálljt parancsolt hívei­nek; a Nagy Lakoma min­den résztvevőjének és megmagya­rázta, még nem jött el a Meg­váltó Idő, a Monumentális Lakoma szerint még nagyobb Meg­próbáltatások várnak Rájuk, a következőkben még nagyobb Áldozatot kell hozniuk. Erélye­sen le­torkolta azokat, akik ja­vasolni merészel­ték, hogy egyenként ülje­nek Kocsiba és egyen­ként – természetesen min­den Feltűnés nélkül – su­hanjanak át a Határon, csak úgy, mintha nem volna Céljuk, vagyis mintha ki­rándulásra indulnának, vagy a szegény Rokonokat látogatását terveznék, tömjék teli a csomagtartót Külföldi Sö­rökkel, Sajttal, Tejporral, Kolbásszal, minden Rokonnak adjanak egy-egy Zacskó Tejport és tíz deka szalámit, meg egy Pohárka Whiskyt, tegyenek úgy, mintha éppen rokonszenv-látogatásra indulnának, nem lesz baj, annál is in­kább, mert Ideáti Útlevéllel lopakodnak át a leghű­ségesebb Oda­átiak, Odaátra a Rokonokhoz és a Hívekhez, ter­mészetesen Vagyo­nukat előzőleg biztonságba helyez­nék, kezdetben már is felmérhetetlenül Bá­tor Cselekedet lesz, igazi Próbatétel, hiszen ezzel a Vakmerő Gesz­tussal Próbára te­szik az Odaáti Szervek Zsarnoksá­gát, leleplezik Titkos Szándékát, s közben Szenvedő Híveiknek mondanak Buz­dító Szavakat, meggyőzik őket, hogy tartsanak ki, nemsokára vég­legesen megérkeznek és Odaát is Kiadós Lakomát rendez­nek.

No passaran, rázta a fejét elszántan Korhanecz Úr, ilyen Megfu­tamo­dásra nem vete­medhe­tünk, nem prédáljuk pénzünket Tej­porra meg Sza­lámira, még mit nem, akkor nem jut Pénz az erőgyűjtésre, in­kább Méltóság­teljesen Forduljunk Vissza, ellen­kező eset­ben megeshet, hogy Hitelün­ket veszt­jük, hogyan térünk vissza a Szülőföldre Hitel nélkül, mi történik például, ha az Odaáti Szervek le sem pipálnak Bennünket vagy a vállunkat veregetve simán átereszte­nek, rögvest elveszítjük a Hitelt, továbbá megeshet, hogy Odaát a szenvedő Hívek közül va­laki sanda szán­dékkal azt találja mondani, hogy maradjunk Odaát, mert Szük­ség van Ránk, hiszen Velünk Többen lesznek, akkor mi lesz ve­lünk, hiszen köztudott, mi nem Kötünk Alkut. Ha Idő Előtt Betörünk a Végső Pontba, akkor nem leszünk megalkuvás nélküli Jellemek, hiszen esküt tettünk, csak akkor ma­radunk Odaát, ha Szabadság lesz, ami nem kö­vetkezik be egyhamar, ezt még az Ideáti Verebek is csiripelik, mi is csiripel­jük eleget, tehát nem ugor­hatunk saját szánkba; mindig azt mondtuk a Híveknek, ké­szüljenek fel a legnehezebbre, a manna nem hullik magától az égből, tehát legyen erejük a Kitartásra. Mit gondolnak ha csak úgy megjele­nünk Sörökkel, Szalámirudakkal, mindenféle Jó Fala­tokkal továbbá Whiskyvel, húzta fel komoran a Szemöldökét, nyilvánvaló, hogy csak arra gondol­hatnak, hogy ripsz-ropszra kezdődik a Monumentális Lakoma, s a Manna magától Hullik, Lesik a Mannát, akkor pedig mi legyen Velünk?

Néhány embert elkedvetlenített ez a hősies Elodázás, de a ké­tel­ke­dőket azonnal letorkolták azok, akik bizonygatták, hogy Bölcs Dön­tés volt a Menekülés, hiszen nem kell Feleslegesen Kockáz­tatni a Szü­lőföld Szeretete nevében, az sem kizárt, hogy az Ünnep­lés Odaát csak Látszat, mögötte Nagy Csapdát állított fel az Odaáti Gyűlölt Rendszer, ezzel akar­ja Lépre csalni a Legkiválóbbakat, a Leg­bátrabbakat, a Leghű­ségesebbeket, ravaszul megjátssza a jóindu­latot, meglehet csak ezért engedélyezték a Határon Tánccsoportok fellépését, csak ezért engedélyezték a Nép­ünnepélyt, hogy csalafinta módon Lépre Csalják a Legkiválóbbakat, vagyis ravaszul azt a Lát­szatot akarták kelteni, hogy Nincs Élet­veszély, hogy Nem Üldözik az Érkező­ket. Ebben látta a Lakoma Hőse a Cselvetést, a Go­noszsá­got, a Galád­sá­got, a Hatalom Fondorlatait, ezért döntött úgy, hogy Min­denre Elszántan Folytatni kell a Lako­mát, te­hát Vissza kell Térni, Lesni az Alkalmas Pillanatot és Jobban ki kell tervezni az Egyetlen Pontba való Betörést.

Később megint olyan hír kelt szárnyra, hogy Visszafordul­tak, de ezek csak kósza hírek voltak, bizonytalan értesülések, egy-egy véletlenül elejtett szó a kávéházi asztal mellett, az újság­árusnál, vagy a zöldségkereskedésben. Olyan közömbös hangon, szinte mellékesen beszéltek róla, mintha azt mondanák, esni fog, vagy kiderül, vagy pedig azt, hogy igyunk meg egy krigli sört. Semmi töb­bet. Mintha igazából nem is érdekelné őket a hír, csak ajánlatos tudomásul adni, hogy tudomásul vet­ték. De a sörivás fontosabb. Ha pedig a krigli sörök mellett a Lakomára tereltem a szót, udvarias, de bizonytalan, főképpen gyanakvó, következetesen, némileg úgy tűnt, sunyin kitérő választ kaptam. Igenis, nem is. Meglehet. Ki tudja? Igen, valamit hallott róla. Ha a nép beszéli, akkor van benne valami. Igaz persze, hogy néha kósza hírek kel­nek szárnyra, de nincs ebben semmi különös, az emberek szeretik a kósza híreket. Csodák, persze, néha előfordulnak, hallottam többször is. A múlt héten világított egy fa a határban. A nép azt beszélte, hogy Szent Fa; aki egy darabkát szerez belőle, azt nagy kitüntetés éri. Ketten meghaltak, miközben a fa törzse körül tolongtak. Most a feketepiacon feláron árulják a fadarabkákat. Persze, a legtöbb hamis, az ember megveszi, ha­zaviszi, várja, hogy éjszaka világítson, de nem világít. Ennek ellenére nem tudjuk mi az Igazság. Minden viszonylagos. Ez is, az is. Lehet így is, úgy is. Lehet, hogy van Igazság, lehet, hogy nincs. Sokan azt állítják, hogy vettek a piacon fadarabkánt és minden éjszaka csodálatosan világit. De nincs rá semmilyen bizonyíték.

A nagy Közép-Kelet_Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe Részlet.
A könyv megrendelhető:(Szerbiában)  csaba@forumliber.rscimen, vagy (Magyarországon) a Fókusz Könyváruházban, Rákóczi út 14., Budapest 1072.