Az 1956-os magyar forradalom 40. évfordulója alkalmából újra felmerül Bibó István magyar eszmetörténész életművének és életútjának mérlegelése. A magyar demokratikus és liberális hagyományokhoz kötődő életmű a nyolcvanas évek közepétől kezdődően a magyar demokratikus ellenzék talán legfontosabb eszmei erjesztője volt. Az azóta eltelt időszakban számos kritikai észrevétel hangzott el az életműt illetően, de aligha vitatható el, hogy Bibó István gondolatai tanulságosak a mai közép-kelet-európai viszonyok tanulmányozásakor.

A kortársi visszaemlékezések őriznek egy képet, amely jellemzi Bibó István (1911-1979) egész habitusát, szellemiségét. 1956 no­vember negyedikén a szovjet hadsereg elfoglalta Budapestet, a parlamentre kitűzték a fehér zászlót, a szovjet katonák be-betértek az üres parlamentbe, ahol egyetlenegy emberre bukkantak. Az illető inkább tanárra hasonlított mint ellenforradalmárra, így hát békén hagyták. Megbámulták a parlament díszes falfestmé­nyeit és mentek tovább. Az az egyetlenegy ember Bibó István államminiszter volt, aki csupán csak egy napja volt a kormány tagja, a kormányelnök Nagy Imrét sem látta időközben. Egy fogalmazványt fejezett be. Mint a kormány tagja felszólította a magyar népet, hogy a megszálló hadsereg ellen passzív ellenállást tanúsítson. A fegyveres ellenállás meghirdetésére, írta, nincs joga, hiszen csak egy napja kapcsolódott be a kormány munkájába, nincs tehát kellőképpen tájékozódva a ka­tonai helyzetről, ezért felelőtlenség volna tőle a magyar ifjúság drága vérével rendelkeznie.

Amikor befejezte a fogalmazványt gyalog tette meg az utat az Egyesült Államok, Nagybritannia és India nagykövetségére, ahol azzal a kéréssel kézbesítette a diplomatáknak, hogy továbbítsák a nyilatkozatot kormányaiknak. Ezután hazament és folytatta munkáját. Több kiáltványt, memorandumot szövegezett meg, az egyikben például a válságból való kiutat keresvén, leszögezi, hogy Magyarországon lehetetlen visszatérni az egypártrendszer­hez, s a “megszorított többpártrendszer” bevezetését javasolja. Ennek az a lényege, hogy pártalakítási lehetőségük csak azoknak lenne, akik elismerik a szocialista szociális vívmányok le­gitimitását. Ez ugyan megszorítás lenne, írja, de a kötelezően előírt platform olyan utat kínál, amelyen az ország túlnyomó többsége elfér. Egyébként se feledkezzünk meg, tette hozzá, hogy a holland, angol, amerikai és a francia parlamentáris sza­badság is azzal kezdődött, hogy a királyi abszolutizmus híveit többé-kevésbé kizárták a parlamenti küzdőtérről.

Megszorított parlamentarizmus

Nem nehéz elképzelnünk, hogy mi lett volna Közép-Kelet-Európában, ha a megszorított parlamentarizmus még az ötvenes évek végén életre kel, mielőtt a gazdasági csőd bekövetkezik, s feltárja arcát a totalitárius rendszerek összeomlását követő közép-kelet-európai politikai hisztéria. Mai szemmel Bibó tervezete realista, részleteiben sajnálatos illúziókkal megtűzdelve, az akkori mércékkel mérve kifejezetten irreális, részletei viszont megkérdőjelezhetetlenek: tele van kemény, kellemetlen és hajszálpontos megfigyelésekkel. Kafkai stilisztika! A szerzőt 1957-ben tíz évi börtönre ítélték, ebből hatot töltött le, majd közkegyelembe részesült.

Ez a sors szimbolikusan is jelzi Bibó gondolatainak lényegét. Tragikus reformista volt, akit a sajátos, mélyen a történelembe gyökerező közép-kelet-európai viszonyok tettek illuzionistává. De az illúziók mögött a valóságos viszonyok kegyetlen igazságtar­talma húzódik meg.

Ennek az ambivalens helyzetnek az egyik kimagasló dokumentuma A kelet-európai kisállamok nyomorúsága (1946) című politológiai tanulmánya, amelyben a II világháború befejezése után szám­bavéve a térség történelmi traumáit anticipálta azokat a nyílt és fájdalmas kérdéseket, amelyekkel e térség államai a mai napig nem birkóztak meg, sőt azokat az 1989. után bekövetkező “demokratikus sokkhatás” az eddiginél mégjobban kidomborította. Bibó szerint ugyanis a térsé­gnek két alapvető problémája van: az egyik a modernizáció el­torzulása, amelynek döntő stációja – mint ahogy Szűcs Jenő fejtette ki – hogy míg a feudalizmus felülmúlása során Nyugaton az állam “csak” maga alá rendelte a társadalmat, addig Keleten államosította azt. Ezzel összefüggés­ben van a másik sajátos fenomén, mármint az államok kialakulásának megkésettsége, aminek folyamán az etnikai határok és a történelmi államhatárok eltértek egymástól, előbb alakultak ki a mai értelemben vett a nemzetek, csak aztán az államok, ezért a nemzetek egymás közötti határai “folyékonnyá váltak”. Ez lett a fő forrása a közép- és kelet-európai nemzetek hisztériájának, vagyis az a helyzet állt elő, amelyben a (nemzeti) közösségért való permanens félelem domináns értéket kapott s a nemzet ügye a szabadság ügye fölé kerekedett.

A demokratikus nacionalizmus és a kisebbségek

Vagyis a politikai hisztériát – mint ahogy egy másik rendkívül fontos tanulmányában, Az európai egyensúlyról és békéről című, 1942-ben elkezdett, hagyatékban talált tanulmányában kifejti – az jellemzi, hogy a szabadság, a demokrácia ügye és a nemzet ügye elválik egymástól, mi több szembe is kerülhet egymással. Ennek következtében a közép-kelet-európai történelmi inga állandóan a szélsőségek között leng: a diktatúra és az anarchia, a különböző előjelű populizmusok és a totalitárius állameszmény között. Ebben a skálában figyelmeztet Bibó a demokrácia funkcionális sebezhetőségére is. Fennáll ugyanis az a lehetőség, hogy a demokratikus keret csak a nemzeti ügy potenciálját mozgósítja, s a szabadság ügye ebben a kontextusban elhomályosodik. Tehát még a fasizmus is csak ott születhet meg, ahol “demokratikus tömegérzelmek vannak”.

Bibó politikai fejtegetésének fényében tehát aligha lehet véletlen intermezzónak tekinteni a kommunista érát, de a posztkommunista nacionalizmusokat sem. Az utóbbiak ugyanannak a politikai neurózisnak a szülöttei, amely már néhányszor a szakadék szélére sodorta ezt a régiót.

Miként Bibó nem utasította el teljes egészében a demokratikus szocializmust, úgy nem vette le a napirendről a demokratikus nacionalizmust sem. Bizalommal tárgyalta a demokratikus nacionalizmus esélyeit, amely képes lenne az egyén szabadságát a nemzet szabadságával összhangba hozni, még akkor is, ha ebben a régióban már-már legyűrhetetlen akadályok tornyosulnak egy ilyen feladat előtt. Bibó a demokratikus nemzetállam lehetőségeit az etnikai viszonyok rendeződésében látja, nem a nemzetek feletti federációban, mert abba, akárcsak a házasságba, nem lehet elintézetlen problémákkal belemenni. Egy megkésett, eltorzult, összekuszált és állandó politikai hisztériákkal terhes úton tagoldódnak el egymástól a nemzetállamok. Ezt el lehet érni népszavazással, népcserével – természetesen csak nemzetközi felügyelet mellett -, s az etnikai autonómiákkal. Ezt a realizmusát a mai közép-kelet-európai “reálpolitika” ugyanolyan fölénnyel és ingerülten utasítja el, mint ahogyan a “totalitárius reálpolitika” utasította el a többpártrendszerre vonatkozó eszméit. Bibó azonban tisztában volt azzal, hogy bármiféle megoldással éljenek az itt élő államok s a nagyhatalmak, legyenek azok a megoldások akár a legjobbak is, nemzeti kisebbségeket nem lehet és nem szabad felszámolni. Csak akkor szűnik meg a közép-kelet-európai politikai hisztéria, ha a kisebbségek helyzetét s vele együtt a térség etnikai harmóniáját és bizalmát megnyugtatóan rendezik. Megjegyzi, hogy a kisebbségi élet még ott is elviselhetetlen, ahol nem működik közvetlenül és láthatóan a kisebbségellenes erőszak. A megoldás kulcsát a kisebbségi statútumokban vagy pedig a kisebbségi területi önkormányzatokban továbbá a kisebbségi többletjogok biztosításában látja. Vagyis az államnak “annyiban van reménye arra, hogy a többség nemzeti tudatától eltérő tudatú kisebbségi nép bizonytalan lojalitását lassan megszerezze, amilyen arányban bátorsága van ahhoz, hogy annak részére kisebbségi jogokat biztosítson.”

A szuverenitás korlátozása

Áttekintve s összegezve az európai s főként a közép-kelet-európai problémavilágot élete végen írt hosszabb tanulmányában, A nemzetközi államközösség bénultsága és annak okai című dolgozatában látva azt, hogy a század békekötései nemhogy megoldották volna – az I. világháború után erre is volt esély – hanem elmérgesítették a közép-kelet-európai helyzetet, megpróbált kidolgozni egy olyan normarendszert, amelynek alapján az egyik nép szuverenitása nem veszélyezteti a másik nép szuverenitását. Fehér Ferenc a mű jelentőségét méltatva kiemeli, hogy a postkissingeri korszaknak két jelentős műve van, amely ezzel a kérdéssel elmélyülten és sokoldalúan, tárgyilagosan foglalkozik. Az egyik Rawls műve, a The Law of Peoples, a másik pedig az említett Bibó-könyv. Mindkettő abból a feltételezésből indul ki, hogy ennek érdekében az államok szuverenitását két pontos radikálisan korlátozni kell: mégpedig a hadviselésre való jogot és azt, hogy az állam kereteiben élő népességgel úgy bánjanak, ahogyan éppen kedvük tartja. Eközben Rawls a szuverenitást forrását a demosban látja, Bibó pedig – a közép-kelet-európai hisztériák ismeretében az etnosra helyezi a hangsúlyt.

Ez viszont rávilágít arra a tényre, hogy Bibó bármennyire is a nemzeti kérdések mély történelmi eredetű, cseppet sem voluntarisztikusan felbukkanó megoldatlanságában látja a válság generátorát, mégsem utasítja el a nemzetállamok létjogosultságát és demokratikus potenciálját.

Úgy tűnik az előttünk álló közép-kelet-európai történelem majd kideríti, hogy a demokratikus nemzetállamba vetett bizalom, ugyanolyan illúzió volt-e Bibó részéről, mint az ötvenhatos eszményei.

Végel László

Utószó Bibó István a Kelet-európai kisállamok nyomorúsága című művének szerb nyelvű kiadása számára. A könyv a közeljövőben jelenik meg az újvidéki Zoran Stojanovic könykiadó gondozásában, Vickó Árpád fordításában