Eörsi István: Kérdések, barátaimnak. Noran, 2003. 73. oldal, 1400 Ft

Eörsi István új verseskötetét sokan meglepetéssel teszik majd le, azzal a kérdéssel, hogy új Eörsivel találkoztak, vagy pedig rosszul olvasták a régit?A kérdés jogos, mert bár a kötet minden egyes verssora Eörsire vall, a kötet egésze mégis a nóvum erejével hat.

Úgy vélem Eörsi István A kérdések, barátaimnak című verseskötete a szintézis könyve, amely valamiképpen átrendezi irodalmi világának architektúráját, lírai világának archeológiáját. Nem történt tehát váltás, csak átrendezés. Ez a kis kötet kidomborít mindent, ami nagy fontosságú Eörsi István életművében, gyötrelmes összegezés, amelynek során Eörsi hűségesebb lett önmagához, mint bármelyik előző verseskötetében. Egységes beszédmóddá szerveződik benne Eörsi sokféle hangja. Verseinek ismeretében ugyanis mindeddig gyakran az volt az érzésem, hogy Eörsiben három lírai Én rejtezik és vitatkozik. A Kérdések, barátaimnak-ban, a három egybeforrt, s homogén versbeszéddé alakult át.

Eörsi szertelen alkotó és nagy rejtezkedő. Más alkalommal már elmondtam, hogy életműve palimpszesztusra emlékeztet. Az egyik műfajra rátapad egy másik műfaj. Az egyikből kinő egy másik. Az egyik jellegére reflektál a másik. Ezt nem csak vegyes műfajú könyvei bizonyítják, hanem a műfajokba belopakodó modern hibriditás is. Költő, drámaíró, esszéista, prózaíró, és publicista. Életművében egyik műfaj sem mellékes, ha az egyikről megfeledkeznék, akkor az egészet hamisítanám meg. A mai európai irodalomban immár otthonossá vált műfaji anarchia azonban sokszor akadályozta Eörsi megértését és megítélését.

Bonyolult egyéniségét a költészetben tárja fel legőszintébben. Ott leplezi le leginkább magát, ott a legsérülékenyebb. Ezért is ragaszkodik olyan kitartóan költői mivoltához, hiszen ott tárolta el minden titkát, legfőképpen azt, hogy a korával vitatkozó költő és értelmiségi önmagával sem tud megbékélni. Verseskötetei olyanok, mint az egyszemélyes kórusművek. Mintha egy lírai én szűkös lenne neki, ezért egymással párhuzamosan több költői beszédmódot művel. Az egyik az alkalmi költészet, a másik a bölcseleti, a harmadik pedig a szemérmesen személyes, evokativ hangnemű versek.

Az alkalmi versek gúnyos, ironikus, epigrammatikus sorok leginkább az élet nagyon is konkrét kihívásaira szóló válaszok, kommentárok. Ezekben a versekben heineien gúnyos, magabiztos és kíméletlen. A másik vonulat bölcseleti költészete, amelynek hangja gyakran Brechtet idézi meg, az uralkodó magyar költészeti kánonok szempontjából kihívóan racionális és analitikus. A harmadik vonulat pedig a felidéző, evokatív lírai beszédmód, amelyben Eörsi személyes tapasztalatairól, világélményéről, emberi kapcsolatairól, szerelmeiről, érzelmeiről vall. Ezekben a versekben az iróniát egyre inkább a melankólia váltja fel, s megjelenik egy nagyon gyengéd hang, amire nagyon kevesen figyelnek fel. A három vonulatot persze soha sem lehet mereven elválasztani egymástól, az átfedések mindig is jelent vannak, ezeknek játékos, ironikus egybejátszása egyedivé teszi költészetét. Eörsi játékosan cserélgeti a súlypontokat, vagyis legtöbbször a lehetetlenre vállalkozik: az örök emberi kérdéseket az alkalmisággal álcázza, az alkalmiságra pedig az örök emberi fényét vetíti.

A Kérdések barátaimnak-ban azonban immár nem csak a különböző költői hangnemek átfedésére figyelhetünk fel, hanem azok szerves és tudatos ötvözetére is. Ez olyan feszültséget teremt Eörsi költészetében, amely nagyfokú befelé fordulásra kényszeríti. Úgy tűnik, hogy miközben barátaival beszélget, önmagával folytat egy végtelen monológot, önmagával is számot vet talán azzal a titkos szándékkal, hogy ha már a világgal nem lehet, akkor jó lenne önmagával megbékélni.

Kötetének súlypontját a Petri-témákra irt Reflexiók és kommentárok képezik. A mai magyar költészetben nem olvastam még egy ilyen fájdalmas mementót, mint ez. Nem Petri személye ezeknek a verseknek az igazi tárgya – bár a baráti tisztelet és szeretet benne van minden versben – hanem Petri világa, az egyetlen, amellyel párbeszédet lehet folytatni. A barátságot csak az érezheti át ilyen mélyen, hogy ne mondjam, végzetszerűen, aki sok ellenséget szerzett magának. Petri világa az egyetlen világ, amellyel még érdemes beszélgetni, vitatkozni. Ám ez mindörökre elsüllyedt, a mondat megszakadt, valami nagy vákuum született, amely Eörsit arra kényszeríti, hogy összegezze a saját tapasztalatait arról a korról, amelynek tanúja és részese, de mindezt a múló idő árnyékából veszi számba. Nem Petri az igazi motívum, hanem az a világvákuum, amit maga mögött hagyott. Ebben a ciklusban a barátot felidéző lírai hangnem, amelyet átsző a teljes kudarc élménye, de Eörsi nem akar elérzékenyülni még a vákuummal szemben sem, hanem a feltáruló ürességet állandó ironikus kommentárokkal, ellenpontokkal illeti, amelyeket gyakran éppen a Petri-idézetekkel támaszt alá. Ezekben a versekben az emberi nagyság, Petri élete és halála, pátoszmentes, deszakralizált, mert ebben a világban komikus és groteszk aurát kap minden, ami értékes, vagy felemelő. A Reflexiókhoz szorosan kötődik még két nagy vers: Az utolsó látogatás Petri Györgynél és Az utolsó beszélgetés Petri Györggyel című, a mai magyar költészet antológiai értékű verse. Amihez szervesen csatlakozik a Gondok a hetvenedikben. Eörsi István a nagy perlekedő, az örök ellenkező, a lázadó és a kíméletlen kritikai érzékű író egyszeriben ráébred, hogy rendkívül magányos, elárvult ember, aki egyedül, üres kézzel, áll a kerek ég alatt.

Ki sem merem mondani, hogy itt az elmúlásról, az emberi élet végességéről van szó. Ki sem mondhatom, mert Eörsi deszakralizál minden metafizikát, minden nagy elbeszélést a nagy elbeszélésekről. Nem akar tudomást venni arról az irracionális élményről sem, ami szüntelenül fojtogatja. Nem akar tudni a kozmikusról, nem akar hallani a halálról és a hallhatatlanságról. Versei úgy rendítenek meg, hogy a költő nem akar megrendülni. A lírai toposzokat analitikus szótárral fogalmazza meg. A nagy emberi elbeszéléseket ironikusan rombolja, s a végső erőfeszítéssel, dadogva – mint Petri – parodizálja az örök emberi kérdések pátoszát. Az élet és a halál nagy tényei előtt úgy töpreng, mintha az életnek és a halálnak nem volnának nagy kérdései, mintha utolsó szavak nem is léteznének, csupán az érthetetlenné váló abszurd dadogások. Beszéljünk valami másról, mondaná Eörsi István még az Isten színe előtt is. Beszéljünk a meghökkentő, sértő, felháborító apróságokról, amelyek felrázzák az elnémult Istent. Mert a szent dolgok banálisak és unalmasak, nem szabad velük untatni és ingerelni az Istent. Eörsi István, a megrögzött és szenvedélyes hitetlen, a létezés gerillája így kötött különbékét a nem létező istennel. Fájdalmas, ellentmondásos szituáció? Nem azt a következtetést vonom le, hogy igen, hiszen Eörsi költészete azt szuggerálja, hogy ennek ismételgetése felettébb banális és gyáva választás lenne. Inkább válasszuk tehát a groteszk kötéltáncot, még akkor is, ha nem tudjuk pontosan, hogy a kötél két vége, mihez van erősítve.