Azokban a régi időkben, amikor a szerbiai „félkatonai egységek” Horvátországban éppen tömegsírokat ástak egy reggel az újvidéki vasúti pályaudvar fehér márvánnyal borított épületének falán fekete sprayjel kirajzolt mondat tűnt fel: „Tito, térj vissza közénk!”A pályaudvar környékén amúgy minden rendben volt: a vonatok továbbra is késtek, a tájékoztató szolgálaton továbbra sem vették fel a telefonkagylót, a pénztárosok és a pénztárosnők jóízűen falták a burekot meg a szendvicset, a pénztár előtt pedig a polgárok türelmesen várták sorukat. Senki sem tiltakozott, nem számítottak a hosszú, értelmetlen sorok, nem számított semmi, hiszen a tét nagy volt, nagyobb, mint egy álom.

A pályaudvar előtt toporogtál, a valutaüzéreket figyelted, meg a tétlenkedő munkásokat, akik zászlókat meg színes lampionokat készültek elhelyezni a pályaudvar homlokzatára, csakhogy nem érkezett meg a daru, ezért unalmukban burekot eszegettek, aztán sört hoztak, iddogáltak és hangosan szidalmazták a horvát fasisztákat.

Évről évre így készült valamelyik állami ünnepre az ország, az egyikre a sok közül, amelyeket valójában senki sem tudott pontosan számon tartani, hiszen senki sem ünnepelte a hivatalos ünnepeket, legkevésbé azok, akik törvénybe iktatták őket. Nekik ugyanis különleges okuk volt szabotálni, hiszen azokat az ünnepeket még Tito dicsőségére találták ki, de továbbra ünnepelni kellett őket, hiszen ha nem ünnepelnék, akkor elismernék, hogy semmiféle közös állam nincs többé. Ezt mindenki tudta, és ezért tett úgy, mintha ünnepelne.

A napok múltak, a daru azonban nem érkezett meg, a falhoz támasztott zászlókat eláztatta, összepiszkolta a lucskos késő őszi eső, a ballonokat és a díszeket pedig szétlopkodták a gyerekek, de a munkások továbbra is egykedvűen várakoztak, egyre több sört fogyasztottak és egyre hangosabban szidták a horvát meg a muzulmán fasisztákat. Majdnem észrevétlenül múltak a hónapok, az évek, a járókelők ügyet sem vetettek a feliratra.

Napjában többször is megfordultál a pályaudvaron, szemmel tartottad az eseményeket, kifigyelted a járókelőket, szeretted volna megtudni, miért írták fel a falra a feliratot, és miért fogják onnan letörölni, hogyan tör fel a tömegeket ördögi gyorsasággal összecsődítő értetlen szenvedély. Valaminek történnie kell, gondoltad, hiszen sehol sem találkoztál annyi titkos kommunistával, mint a lármás balkáni antikommunisták között. Ez pedig szoros kapcsolatban volt a falfelirat sorsával. Titóval. Aranykorban éltünk, ismételgetik félénken az egyszerű emberek, ha szóba került a neve. De a mondat másfelé kanyarodott. Úgy van, igaz, hogy hűtőszekrényt vásároltunk meg autót, de nem lehettünk azok, akik lenni akartunk. A szétdobált sörösüvegek között ténferegtél, időnként megálltál, hallgattad a homályos félmondatokat. Étolaj, áram, horvátok, muzulmánok, albánok, fasiszták, Szerbia, tej, német márka, ezek voltak a leggyakrabban felismerhető szavak. Nem csak a nagypolitika gyalulta egyformává a szavakat, hanem a hétköznapi élet is. A szótár összezsugorodott, a szavak egyformák lettek, ezek a lecsupaszított mondatok voltak a tömegsírok első ásónyomai, mint ahogy a történelmi időkben általában lenni szokott. Nemzeti egység – ez volt az a varázsszó, amely megdobogtatta azoknak a szívét, akik időnként összecsődültek az utcákon, és a rendőrök jóindulatú buzdítása közepette szaggatták a vörös zászlót. A fa akkor demokratikus, vélték, ha minden levele egyforma. Legalább is, formálisan. Minden polgár egyenlő, csak az egyik egyenlőbb, visszhangozták az újkommunista doktrínát a civil bárók, akik egyébként nagy szeretettel liberálisoknak nevezték magukat. De azok a szavak, hogy nacionalista vagy liberális, már régen nem jelentettek semmit.  A lelke mélyén mindenki kommunista volt. Csak az a Tito ne szólt volna közbe annakidején… Ne rontotta volna el a dolgokat.

Évekig nem történt semmi, legfeljebb annyi, hogy a tétlenkedő munkások a horvát fasiszták mellett egyre többször emlegették a muzulmán fasisztákat is, majd az albán fasisztákat is, mert nem akarnak többé egy államban élni. Egyre több terepszínű egyenruhába öltözött polgár ólálkodott a pályaudvar környékén. Nem katonák voltak, de szemmel láthatóan azok akartak lenni. Lehet, hogy már az ünnep is elmúlt, hiszen a zászlók is eltűntek a fal tövéből, amikor a falon a régi felirat alatt egy új jelent meg. „Nem térek vissza közétek! – Tito”, írta a falon nagy fekete betűkkel. Aki a falra festette, rendkívül ügyesen hamisította Tito aláírását.

Ekkor úgy tűnt, felriadtak álmukból a járókelők. A tétlenkedő munkások a fallal szemben ácsorogtak, és dühösen meresztgették a szemüket. Az emberek kisebb csoportokba gyülekezve hangosan kommentálták a választ. Legtöbben gyanús provokációt emlegettek. Egy óra alatt vagy félezer ember gyűlt össze, a legtöbben fel voltak háborodva az üzeneten, akadt egy szónok is, aki felállt az egyik kandeláberre és egyre azt kiabálta: Végső ideje leszámolni Titóval, mert összeszűrte a levet a horvát, a muzulmán és az albán fasisztákkal. A csődület skandálni kezdett: Szerbia! Szerbia! Ez itt Szerbia! Néhány tucatnyian félrehúzódtak, lehorgasztott fővel álldogáltak, ami diszkréten jelezte, hogy másként gondolkodtak, ami nagy bátorság volt részükről. A félénkebbek sietve eliszkoltak amint megpillantották a feliratokat meg a gyülemlő tömeget. Ők voltak azok az ártatlanok, akik úgy viselkedtek, mintha semmiről sem tudnának.

Hosszú évek után valami történt, mégis. Az ártatlanok színt vallottak. A kísértet valószínűleg azért nem érkezett meg, mert torkig volt az ártatlanokkal, ugyanis hosszú uralkodása alatt könnyűszerrel felismerte, hogy azok sok gonoszságra képesek.

Népszabadság, 2000. 02.26.