Az egész német nyelvterületen kapható Neue Zürcher Zeitung. A németországi német polgár azért vásárolja, mert mértékadónak, kulturálisan nyitottnak, a német belpolitikai kérdésekben tárgyilagosnak tartja. A német cégek szívesen hirdetnek benne, hiszen egyből három országban: Svájcban, Ausztriában és Németországban is jelen vannak. A svájci cégek pedig a német piac miatt érdekeltek. A versenyhelyzet domborítja ki az újság svájci német jellegét. E nélkül, vidékiesen majmolná, valamelyik frankfurti vagy berlini napilapot. Vagy pedig arról írna, hogy az egyik Bern melletti falucskában német népi táncokat ropnak. Aztán egy másik cikkben lehozná azt is, hogy egy Zürich melletti falucskában is német népzenére vigadnak.

Miért ne vennénk figyelembe a Neue Zürcher Zeitungéhoz hasonló példákat (is) az új kisebbségtámogatási modell kialakításakor? Vagy, ahogy a kisebbségi politikusok eufemisztikusan megfogalmazták: a „magyar-magyar” párbeszédben, amely sajnos, legtöbbször a pénzről szól (mert, úgymond, minél nagyobb az anyaországi támogatás, annál jobb a magyar-magyar párbeszéd és fordítva), meg arról, hogy kik határozzák meg a magyarországi adófizetők forintjainak célállomását. Ez a banalizálás lángolt fel a jelenlegi költségvetési reform körüli vitákban is.

A díszgalambászok és a nemzeti identitás

A költségvetési kényszerhelyzetben kevesen ismerik fel, hogy akkor is mélyreható változásokat kellene eszközölni, ha a költségvetésből sokkal többre futná. Ez nem a baloldali-jobboldali vita tárgya, hanem szakmai kérdés, amit nem lehet érzelmi alapon megoldani. Igaza van Schöpflin Györgynek, aki semmiképpen sem bízná magát olyan ápolónőre, aki ugyan rokonszenves érzelmi alapon adja be az injekciót, de rossz helyre szúrja be a tűt. Hogy az ápolónővel valami baj van, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a nemzeti identitás megóvása címén Vajdaságban előfordult, hogy a magyar adófizetők forintjaiból teakonyhákat szereltek fel és helyi díszgalambászokat támogattak. Most pedig, ahelyett, hogy magyar szellemi élet legjelesebb kutatóit nyernék meg a nemzeti identitás stratégiájának kidolgozására, attól rettegnek, hogy csökken a beleszólási joguk.

A magyar-magyar párbeszédet nem szabad ennyire bagatellizálni, hiszen ez a bonyolult interaktív folyamat részben arról is szól, hogy mit nyújt az anyaország a határon túli magyaroknak, de arról is, hogy mit nyújtanak a határon kívüli magyarok az anyaországnak.

A kérdésen, érdemes lenne eltöprengni, mert bőven akad, a sok rosszal ellenében, jó példa is. Számos nyugati vagy kisebbségi magyar tudós, is értelmiségi, Európa szerte öregbítette a magyarság hírnevét, becsületét. Ennek köszönve jó értelemben módosult a 20. században kialakított magyarság kép (is!), (közben ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mi is teremtettünk a szomszédos országok nemzeteiről hamis sztereotípiákat), ez pedig, javított a kisebbség helyzetén is, mert az információs forradalom utáni időszakban, a szellemi státus és kisugárzás egyre fontosabb. Manifesztálódik ez abban is, hogy neokoloniális diskurzus többé nem az erőszak útján érvényesül, hanem finoman, puhán. A szembeszegülés pedig szintén a kultúra tereiben zajlik. A kisebbségek asszimilációját egyre kevésbé a kényszer diktálja, hanem a nagy többségi rendszerek hálózata. Az Európai Unió eddigi gyakorlata is arról szól, hogy a nemzeti sokszínűség a kulturális szférában valósul meg.

Azonban a magyar kisebbségek háza táján várat magára az információs forradalom tanulságainak, és az európai tapasztalatoknak a számbavétele. Sok olyan kisebbségi jogot, amelyért a kisebbségi politika, úgymond kemény csatákat vív, az információs forradalom, az internet, már bebiztosított, csak élni kell tudni vele. Vagy egy másik példa: a rendszerváltás ténye megnyitotta a kapukat, ám a kisebbségi ember a kapu előtt áll, min Kafka hőse, aki deres fejjel várja, hogy mikor engedi be a kapuőr; mire az őr, aki időközben szintén megőszült, csak azt válaszolhatja, hogy ezek a kapuk az ő részére készültek, csak be kellett volna lépnie rajta.

A mai világban az állam egyre kevésbé képes ellenőrizni a társadalmat. Emiatt az állam, időnként hisztérikussá válik, de végül is mindig kompromisszumra kényszerül. A politika többé nem mindenható. A magyar kormány külpolitikájának tizenhat évi gyakorlata bizonyítja, hogy naivitás hinni, hogy egyedül a politikai nyomásgyakorlással javítható a kisebbségek helyzete. Váltogatták egymást kormányok, amelyek a határon kívüli magyarok ügyében belpolitikailag élesen konfrontálódtak, külpolitikailag azonban egyik sem lépett ki az adott keretekből. Egyik sem tudta betöltetni az előtte álló űrt, hanem állt a kapu előtt, mint Kafka hőse.

A kisebbségi pártok a többpártrendszerű parlamentáris demokrácia szereplőiként, szintén csak az adott keretekben mozoghatnak. Az elmúlt több mint tizenhat év azt tanúsítja, hogy a „nagy nemzeti víziókból” szinte semmit sem valósítottak meg, sikeresebbnek mutatkoztak az apró, gyakorlatias lépésekben, a kisebbségi jogok fokozatos bővítésében, a nyelvi egyenjogúság kiterjesztésében, a törvények jobbításában. Nem is várható több tőlük, hiszen áltatnánk magunkat azzal a vélekedéssel, hogy bármelyik közép-kelet-európai vagy balkáni kormány, ha nagyon akarná, valamiféle titokzatos alku vagy sugallat folytán egy tollvonással rendezné a kisebbségi közösségek helyzetét. Ezt legfeljebb egy diktatórikus rendszerben valósíthatná meg, ami viszont abszurd paradigmának számítana.

A kisebbségellenességnek Európa e részén mély történelmi gyökerei vannak, akárcsak az antiszemitizmusnak, ennek felülmúlásában a kormányok, a pártok, a politikusok csak egy tényezőt képviselnek. A magyar-magyar párbeszéd azonban csak erre az egy síkra terelődik. Politikusok nyilatkoznak pro és kontra, ami unalmas is és meddő is. Ugyanakkor, éppen a kisebbségi politikusok ragaszkodtak legszívósabban ahhoz, hogy a Máértben általános nemzetstratégiákat dolgozzanak ki. Téves csatatéren lobogtatták kardjukat.

A nemzeti identitás jottányit sem vesztett súlyából, csupán kicsúszott a politika kezéből, s átkerült a nagy kulturális, szubkulturális, az információs hálózatok tartományába; azonban ott sem a szűk elitek irányítják, legfeljebb drámai helyzetekben jó vagy rossz irányba befolyásolják. A kisebbség, vagy vállalja, hogy kilép a szűk politikai szférából és önelvűen belép a nagyobb hálózatokba, vagy pedig önmegsemmisítő kivonulásra kényszerül.

Skanzen-támogatás

Ebből a perspektívából, a kisebbségi közösségek megmaradása is másként vetődik fel. A veszélyt többé nem a nyers külső erőszak képviseli, hanem a belső bizonytalanság, a kulturális értékrend hiánya. Nem a félelem nyújt oltalmat, hanem a kisebbség saját autonóm értékrendje. Nem a kisebbségi skanzen biztosítja a túlélést, mert ezeket a skanzeneket a modern világ előbb vagy utóbb felszámolja, hanem az, hogy mennyire képes hatékony szellemi és kulturális tényezőként jelen lenni annak az országnak a sokszor zűrzavaros és ellentmondásos hálózatában, amelytől léte függ. Képes-e szellemi tőkére szert tenni, amellyel a többségi nemzetben tekintélyt vív ki magának?

Ebben a kontextusban merül fel a Neue Zürcher Zeitung példája. Igaz, hogy Szerbia nem Svájc, de a példából okulni lehet. Az eddigi anyaország támogatások ugyanis főleg arra irányultak, hogy egy zárt közösség túlélését biztosítsák, s nem ügyeltek arra, hogy a kisebbségek a régióban versenyképes médiát, intézményeket, hálózatokat, kezdeményezéseket, önreprezentációs kulturális értékrendeket hozzanak létre. Magyarország belépett az EU-ba, a kisebbségek pedig – minő paradoxon! – indián sátortáborban érezték magukat, holott éppen ekkor kellett volna megtenni a nagy szellemi nyitást, az anyaország felé és saját államuk nemzeti többsége felé is. Ebben a nyitásban igazolódik kisebbségi autonómiatörekvés is, amely azonban nem lehet kirakatként szereplő egypártrendszerű indiántábor, hanem saját értékrenddel bíró, plurális, dinamikus, a magyar és az európai versenytérben önmagát meghatározó republikánus erényeket ápoló közösség.

Mit jelent a nyitás az anyaország felé? Azt, hogy egy színvonalas délvidéki napi- vagy hetilapnak jelen kell lennie az anyaországi médiapiacon, saját érdekében vállalnia kell a versenyt, mert ami Szabadkán és Szegeden értéket jelent, annak hatása van Belgrádban is. Hiteles mérce ez az oktatásban, és a legkülönbözőbb szakmai ágazatokban is. Meddőnek és tiszavirág életűnek bizonyulnak azok az igyekezetek, amelyek egy anyaországi intézményt akarnak átkopírozni a határon túlra. E törekvés helyett, olyan intézményeket kell létrehozni, amelyek az anyaországiak számára is vonzóak lesznek, mert abban az esetben kívánatos lesz a tágabb régió számára is. Ma a regionális jelenlét biztosítja a leghatásosabb kisebbségvédelmet. A magába zárkózó, sértődötten visszavonuló kisebbség szavát Európa nem érti. Az elszigeteltség ugyanis életképtelenséget szül. Ebben a versenyben kell az anyaországnak a kezdeti esélyegyenlőséget támogatni. Ami azonban nem tarthat örökké, hiszen ami gyenge, az elhull, születik helyette új. A kisebbségben is. Ebben a folyamatban tisztázódnak le az értékek, születnek meg az értékrendek. A magyar-magyar párbeszéd ekkor már nem csak a guruló forintokról, az anyaországi pártok közötti ingázásról szól (mert az eddig támogatási rendszer ezt kínálta fel, s előidézte a Nagy Kisebbségi Civakodásokat), hanem a magyarság tekintélynövelő párbeszéde lesz.

Mit jelent a nyitás a nemzeti többség felé? Azt, hogy a kisebbség keresi a teret, amelyben hatást gyakorol a többségre, képes hatást gyakorolni rá, mert van ereje a hatásokat elfogadni.

Népszabadság, 2006. 08. 12.