Amint azt egy kinnélő bennfentessel sikerült a szabadkai buszpályaudvaron tisztázni, az Exterritórium nemcsak az utóbbi évek legjobb Végel-regénye, hanem a vajdasági magyar háborús irodalom egyetlen számottevő terméke. Ezzel szembefeszül egy kérdés, amely egy bennélő, még sokkal bennfentesebb irodalmár tett fel, nevetve: „És te elhitted, amit olvastál? Hiszen az egy fikció!”  Egy történelmi pillanat morális olvasatát összeállítani mindig lehetetlen vállalkozás, ami háború esetén különösen nehéz, és a reménytelenséget csak bonyolítja, ha még ráadásul hálás feladat is. Az ajzószerek piacán könnyűdrog a kriminalitás és a tömegkatasztrófa – a háború már ínyenceknek való. Annál is inkább, mivel az anything goes felelőtlenségét is elnyelte a történelem vége. Túl jón és rosszon feltűnő és merész álláspont kell a marketingnek. Jugoszlávia népeinek tragédiája kimeríthetetlen hivatkozási terep. Végel László a jelek szerint nem kíván a túljónrosszon pezsgőfürdőjében lubickolni, tisztában van a taposóaknák veszélyeivel, mondhatni tudja kezelni a terepet, szinte otthonosan mozog az aknamezőn. Nyugodt, egyenesen visszafogott stílus, a szenzációk kerülése, tárgyilagosság és fegyelmezett melankólia. Ugyanakkor az írástudói felelősségét sem szerelheti le, amit azonban már védelmezni is nagyon nehéz, hiszen minden pozíció nyitott, a könyv a háborús piacra kerül. Igaz, magyar nyelven, ami nem jár különösebb kockázattal. Mindazonáltal nehéz feladatnak ígérkezik egy hiteles pozíciót elfoglalni, azt kiárusítani még a felelőtlen médiavitézkedésnél is cinikusabb teljesítmény. Végel ezt is tudja, ugyanakkor pontosan felismeri helyzetének előnyeit, mozgósítható morális tartalékait. Annál is előnyösebb helyzetben van, mivel nem csak kisebbségi szerepet vállaló író, hanem ellenzéki-közéleti szereplő is. A két pozíció, és a vele járó szerepek erősíthetik egymást, azonban a kettő nem ugyanaz. Még akkor sem, ha a kisebbségi szerep vélhetőleg ellenzéki, illetve az ellenzéki szereplő pedig normális esetben valamilyen kisebbségi helyzetben van (A normális eset hangsúlyozandó, különös tekintettel vidékünk politikai arculatának kirívó abnormitására).
És íme, egy új csapda, talán a legabszurdabb taposóakna. A jugoszláviai események kapcsán különösen megfigyelhető volt az a tendencia, mondhatni postmodern warfare, amelynek tétje az áldozati szerep elismertetése, hiszen ez garantálja a morális győzelmet. A Kampf um Erkennung új tétje ez. A politikai elit pedig sokszor nem győz elég áldozatot hozni, hogy a képviselt csoport nevében a morális pozíciót elérje. Világosan kitetszik az ebből adódó morális zavar a folyamatban lévő és elkövetkező hágai perek vádlottainak esetében. Ezt csak fokozza, hogy a második világháború után nem sikerült megnyugtatóan tisztázni a nemzetközi jog szempontjából a háborús bűnök, a népirtás felelősségének körvonalait. Lásd például az Eichmann-pert. Karl Jaspers és Hannah Arendt akkor figyelmeztetett, hogy ezt a kérdést azért kell megválaszolni, mert ami a korai totalitarizmus esetében precedens nélküli volt, az a továbbiakban már nem lesz az. A helyzet rendezetlensége csak bátorítást fog adni a jövőben a hasonló precedensekhez… S hogy a Nyugat úgynevezett morális felelőssége sem egészen egyértelmű, azt tovább erősíti az a tény, hogy a hágai törvényszék felállítására is csak 1993-ban került sor, s korántsem a nagyhatalmak lelkes támogatása kísérte a munkáját.
Amiképpen a totalitárius rendszer fő vonása, hogy az áldozatnak sem hagyja meg a tiszta ártatlanság pozícióját, ugyanúgy bonyolult a jelenlegi helyzet morális szempontból az áldozatok számára is. Kétségbevonhatatlan, hogy áldozatok vannak. Ám az is kétségtelen, hogy nagyléptékben folyik az áldozati szerep politikai értékesítése is. Az áldozati szereprepedig feltűnő a túljelelentkezés. Ennek blaszfémikus paródiája Milosevics bejelentkezése Hágában, az első megnyilatkozása, mely szerint csak egy valódi áldozatról leet beszélni, mégpedig a NATO által bombázott népéről és országáról.
Legyen ez az eszmefuttatás háttér az alábbi sorokhoz, amelyek célja semmiképpen sem lehet ítéletalkotás vagy morális értelemben vett véleményezés. különösen nem azon kérdéseket tekintve, amelyekről végel lászló beszél. mondhatni arra teszek kísérletet, hogy megtaláljam azt a helyet, amelyet a szerző kíván elfoglalni az említett taposóaknák mezején. lássuk a teret és időt, s a dramatis personae különös módon névtelen seregeit.
A térről és időről elöljáróban annyit, hogy Újvidéken vagyunk, a NATO-bombázás hónapjaiban, tehát 1999 tavaszán. A város, amely a szerző számára különösen fontos, fiatalságának és korai írásainak, a többször megidézett Egy makró emlékiratainak helyszíne. A város az Exterritóriumban úgy jelenik meg, ahogyan a valóságban is, mint a bombázások kiemelt célpontja. A lerombolt hidak, az olajfinomító, a tévéátjátszó mint valódi célpontok, s a polgárok, akik mint öntudatos – ’szükségszerű’-áldozatok jelentkeznek, amennyiben a target-jelvény büszke hordozói. Az adott tér és idő apokaliptikus jegyeket ölt, amennyiben egy valaha-volt világ hosszú és megalázó agóniája teljesedik be. Az apokalipszist csak fokozza a 20. század háborúinak egyetlen tanulsága, miszerint a Jugoszlávia területén folyt háborúk soha nem értek véget, s nyitottságuk a jövő mindenkori reménytelenségét előlegezték. Mindazonáltal egy város története véget érhet. Végel szerint a hidak bombázása a korábbi struktúrák átjárhatóságának végleges felszámolását, mint a korábbi történet logikus fejleményét teljesítik be. A kivezető utat, az újjászületést lehetővé tevő katarzist paradox módon éppen egy jogosnak tetsző kérdés torlaszolja el. Amikor az újvidéki polgár azt kérdezi, hogy Miért éppen Újvidék? Miért a mi városunk a kiemelt célpont? akkor elvágja az önértelmezés ösvényeit, ami a felelősség önrészének tisztázásán át vezet. A morális számvetés a regény-napló vezérfonala.
A felelősség és az áldozat-szerep megoszlását egy diagram segítségével ábrázoljuk, amely talán segít megérteni Végel narratív pozícióját, illetve azt is, hogy hogyan látja a dramatis personae csoportosíthatóságát, hogyan mutatja be a csoportok egymáshoz való viszonyát. Négy csoport, illetve pozíció azonosítható a diagram segítségével, amelynek két tengelye az otthon-otthontalanság és a kisebbség-többség pólusai között feszül. Az első pozíció a kisebbségi és otthontalan vajdasági magyarságé, a második ezzel átellenben a többségi és otthon lévő jugoszláv, pontosabban szerb (egész pontosan szólva teljes identitászavarban lévő) nemzet, a harmadik az egyfajta átmeneti helyzetben lévő ellenzéki pozíció, amely otthon van saját nemzetállamában, azon belül azonban politikai kisebbségben. A negyedik pozíció a kisebbség hátországa, ahol a kisebbségi elvileg, vagy fogalmilag otthon érezheti magát: az anyaország. Erről hallunk a legkevesebbet, egy-két személyes emléket, különös szimbolikát a szülők felemás viszonyulása kapcsán.
Lássuk, hogyan jelenik meg a négy pozíció, illetve csoport az Exterritórium világában, amelynek már a címe is pozicionál, valamilyen szimbolikus vagy valós térre utal: szimbolikusan utalva a narratív perspektívára, hogy előlegezzünk valamennyit a bonyodalmak feltérképezését segítendő. A történet egyik főszereplője a vajdasági magyar közösség, mint történelmi entitás, etnikai azonosságtudata által meghatározott csoport, jól körülhatárolt és egynemű vonásokkal. Ez a közösség a tiszta áldozat szerepét ölti, a folyamatos kizsákmányolás és megalázás objektuma. A közösség vonásai a magyar kisebbségi lét Trianon utáni radikális pozícióját tükrözik, amelynek önértelmezésében a történelmileg adott szimbolikus és valóságos otthonában fosztatik meg az otthonlét tudatától, a biztonságérzet elemi feltételeitől. Ennek a pozíciónak a szimbóluma a fehér ing – utalás a háború utáni vérengzések ártatlan áldozataira -, és képviselője a szerző édesanyja, a szenttamási magányban az otthon emlékét örző, szinte mítikus figura. Anélkül persze, hogy könnyű álmot ígérne.
A szerző erős érzelmi kötődése egyben a közösséghez fűződő viszonyát igazolja, kisebbségi létét legitimálja. Ugyanakkor ez a viszony különös fényt kap a szabadkai tartózkodás napjai alatt. Ott a magyar közösség, a provinciális érintetlenségben álmodozó polgárság már kevésbé mítizált, a háború meg sem érinti, s mintegy el is határolja magát a pillanat történelmi súlyától. A szerző itt érezhetően vendégségben van, mintha ez a közösség nem képezné részét a történetnek. Csudabogarak, azok voltak s maradnak, míg a világ a világ. Nem tartozik a főszerepet játszó csoporthoz, ám elvileg hasonló pozíciót foglal el az a cigánycsalád, amelyik az újvidéki szubterritórium, a szó szerint földalatti üreg homályában él, történelem alatti árnylények, akiket a Kusturica-filmekben láthatunk tündökölni. A szolidaritás pánikszerű gesztusa kijár, aztán gyors exit.
E közösségnek azonban szintén számot kell adnia magáról, saját múltjához és a többi csoporthoz/pozíciójához főződő viszonyáról. De hát milyen viszonya lehet az áldozat pozíciójában lévő, totálisan kiszolgáltatott kisebbségnek a többséghez? A viszonyulást önmaga felé éli meg, és itt két vonulatról kell beszámolni. Az egyik a saját múltjához főzi, a másik éppen azokat érinti, akik kifejezhetik pozícióját, artikulálhatják történelmét, tehát azt az értelmiségi réteget, akik közvetítő szerephez juthatnak egyáltalán a többségi közösség felé. A két vonulat metszéspontján a szerzőnek saját történetét kell bemutatnia. A reflexió itt bontakoztathatja ki a felelősség önrészének vonatkozásait. És valóban, felfedezhetjük a tékozló fiú lépésének nyomait. Így a ’60-as évek optimizmusának keserű emlékét, hiszen az utólag csalárdnak bizonyul, és éppen azért, mert hiszen a múlt feledtsége megakadályozta a szereplők tisztánlátását. A megidézett Makró emlékiratai viszont kegyetlenebb képet fest a történetről. A gyökereit veszített fiatal értelmiség egy majdnem légüres térben bolyong, ahol a leghitelesebb mozzanat is a fojtogató bizalmatlanság és a legyőzhetetlen banalitás elleni tökéletesen reménytelen küzdelem. A regény gyilkos atmoszférája még ha karikatúra is, jóval reásibbnak tetszik, mint az optimizmus és a megcsalatás később leírt legendái. Ami feltűnő és különös, hogy noha a kötetben a faksz (azaz a Magyar Tanszék) és környéke magyar vidéket jelöl, mégis csak roppant homályos utalásokat találunk az etnikai identitásra és az ebből eredő mizériára. Az is lehet, persze, és igencsak elképzelhető, hogy a mizéria, a cinikus lét elviselhetetlen könnyűsége olyan páclé volt, amelyben fontosabbnak tüntek a hasonlóságok, mint a különbségek, ám az etnikai szempont feltűnően hiányzik, és az Exterritórium fényében még inkább.
A magyar közösség szemszögéből azonban a történelem felejtése, a tabuk erdeje kényszerű mozzanatkén tűnik fel, a traumák árnyékában falhoz lapuló hűség a hallgatás szükségszerű következménye, szégyenkezve vállalt sorsszerűség. Azonban a szerző itt saját felelősségét a történelmi kényszer nagy leple alá göngyöli, ha nem tisztázza pontosan saját történetének vetületeit. Legyen elég most annyi, hogy ez a pont az, ahol érdemes számot vetni a másik narratív szereppel, amely szerint a szerző egyben az ellenzék egyik képviselője is. Különös, hogy a felejtés jellemzi a többségi nemzetet is, ami azonban teljes mértékben más forrásból ered, tehát gyökeresen eltérő természetű. Ez esetben a felejtés a felelősség tökéletes elutasításának eszköze, kényszerről nem lehet beszélni, összefügg a nemzetállami ideológia deficitjével, a többségi nacionalizmus bornírt vakságával. S hogy mennyire önáltató és hamis ez az ideológia, azt mi sem mutatja jobban, mint hogy a NATO-bombázást a többségi nemzet felszabadulásként éli meg. Az ádozat-szerepért folytatott harcban végül, és végzetszerűen, a szerb nemzet megmutathatta valódi és örök nagyságát. A szerbség mint a civilizáció utolsó bástyája, Koszovopolje valódi hőse. Oszmán, albán, Habsburg, magyar, horvát, amerikai etc. imperializmus ellen, mindhalálig. Ameddig szerb nemzet van, addig ellenség is van. És fordítva. Szerb nemzet addig létezik, ameddig ellenség van. Itt tehát a saját felelősség tabuja a hamis tudat része, a target-jelvény abszurdumával. A többség, amelyik politikai többségi szavazatával biztosítja a vezér hatalmát, amelynek bukásával majd örökös ellenzéki pozícióban tetszeleghet. Arról nem is beszélve, hogy ez a többség a vezért is azért buktatja majd, mert nem teljesítette a reá bízott nemzeti célokat.
E tekintetben sajátos csapda helyzetben van a nemzet többségi részét képező, ám politikailag kisebbségben lévő ellenzék, a maroknyi értelmiségi, akik a ’60-as évek óta szubkultúrát alkotnak, a modernizáció és a demokratizmus fellegvárát. A szerző inkább érzékelteti, hogy maga is része ennek a csoportnak, ám egyértelműen nem határozza meg saját viszonyulását a ’közös múlt’ vonatkozásában. Azt bizonyára tisztázni kellene, hogy ez a réteg a titói kulturpolitika féltve őrzött kincse volt, a demokrácia záloga és lojalitással adózó ellenzéke. Isten ments’, hogy ítélkezni kelljen, a kényszerek szküllája és az eredmények kharübdisze között evickélni, értékelni röviden egy bonyolult korszakot. Csak jelzésre futja itt, hogy éppenséggel a kötet szerzőjének narratív pozíciója marad így tisztázatlan. Talán nem csoda, ha az a furcsa benyomás maradhat az olvasóban, hogy a kisebbségi kényszer-felejtés igazolja azokat a hiányosságokat, amelyek a felemás ellenzéki szerepvállalás kompromisszumaiból adódhattak: hogy hamis optimizmusból vagy más okból, arra a kötetben csak jelzésszerű utalásokat találunk.
Valóban különös, hogy milyen kevés reflexióval találkozunk a kötetben a szerző jelen helyzetére vonatkozóan is. Részben a műfaj kérdésére kell utalni. A kötet műfaja napló, ugyanakkor regényként meséli el a történetet. A fülszövegben naplóra történik utalás, az alcím ’Ezredvégi jelenetek’ és az egyes szám második személy éppen valamiféle köztes pozícióra utal, különös homályosságra. Nem első személy, és nem is harmadik. A mesélő mint ’téged’ néz, higadt tekintettel rémült szempillantásaid. Személyességet varázsol, ám elidegenít. Voltaképpen nem kell magáról élveboncolást bemutatni, mint egy naplóban volna ildomos, de személyesebb, mint egy fikciót képező regény. Ez a kétértelműség segíti a szerző saját pozíciójának homályosságát. Ezen túl, ami a reflexiók hiányosságait illeti, nemcsak olyan kérdések merülnek fel például, hogy miért kell a szerzőnek csatornalakóhelyeken meghúzódnia, vagy mi indokolja a szabadkai röpke-emigrációt, hanem azokra is, amely megvilágíthatnák az előbbi kérdések hátterét is, az általánosabb összefüggéseket is. Egy fogódzóba kapaszkodva talán mondhatjuk, hogy a regény-naplóban megjelenő pária-szerep erősen vonatkoztatható a szerző egyébként is kedvelt periféria-elmélkedéseihez. A periféria motívuma már korábban megjelenik Végel László írásaiban, a 90-es évek elejének ezirányú publicisztikája a Peremvidéki életben (újra)olvasható, és referenciaként megjelenik Szerbhorváth György ominózus opuszában is (Vajdasági Magyar Bölcsek Protokollumai, Symposion, 1998. szeptember-október). Mindezek alapján a menthetetlen provincializálódás jelenik meg, egyfajta kivételes pozícióból a peremre szorulás és elszürkülés folyamata. És itt megint el kell időznünk egy pillanatra az újvidéki létmóduszok felelevenítésénél. A titói érában a város hihetetlen mértékben megnő, kulturális központtá válik, az européer értelmiség egyik fellegvárává, ugyanakkor a kisebbségi oktatás és kultúra központjává válik (magyar tanszék, lap- és könykiadás, színház); mindehhez társul a kulturális és etnikai sokszínűség, amely bizonyára különleges hangulatot kölcsönzött a hamis illúziók korának. A központosító és nyílt nacionalista törekvések hatására (Vajdaság autonómiájának felszámolása, a behívások és az emigrációs politika, a menekültek megjelenése) a város arculatát nagymértékben megváltoztatják, a város csak névleg közigazgatási központ, az értelmiség elmenekül vagy háttérbe szorul, Belgrád teljes kényuralmat gyakorol. Megváltozik a magyar szellemi élet egyensúlya is, az addig csipkerózsikázó Szabadka komoly riválisként jelenik meg, a két kulturális központ vetélkedésében voltaképpen mindenki komoly sérülésekkel kerül ki, kivált a ’vajdmagy’kultúra.
A korábban vezető szerepet játszó elit légüres térbe kerül. Az eluralkodó populizmus és etnifikácós nyelv idegen marad a Symposion generáció számára. Az új szerepet a többségi ellenzékhez közel lehet kialakítani. A kisebbségi és ellenzéki vonalak metszéspontja és ideális esetben összekötő pontja lehet az a szervezeti forma, amelynek egyik meghatározó figurája lesz Végel László. Nevezetesen, a Soros-iroda újvidéki központjának irányítójaként újból ki lehet vívni valamiféle központi szerepet. Természetesen a milosevicsi ellenzék a hatalom kereszttüzében áll, s talán emiatt kell bújkálnia a szerzőnek – s nem egyszerűen a bombázások elől, ám mindez nagyon gyönge megvilágításban jelenik meg. E szerep vállalása helyett a szerző mintha maga is az etnifikációs elv mellett rajzolná fel a kritikus hónapok történetét. Vélhetőleg azonban nem járunk el helyesen, ha a szerző álláspontját azonosítjuk azzal az etnikai elvvel, amely különben nem sajátja. Feltételezzük, hogy a szerző nem a populista etnomítoszhoz fordul, noha kétségtelen, hogy a mítosz elemeit megtaláljuk. Mindez a tágabb kontextust figyelembe véve arra utalhat, hogy a talajvesztettségből eredő kényszeresség eredménye, a gyökerek keresése, a hitelesség visszaperlésének igénye ösztönzi a szerzőt arra, hogy egy olyan pozíciót foglaljon el, ahonnan a morális tisztánlátás és a hiteles narratív pozíció megőrizhető. Az efféle kérdések kifejtése, aprólékos elemzése valószínűleg nem a háborús idők feladati közé tartozik, s érthető a keserűség a csalódottság is. Mindazonáltal, éppen a helyzet komolysága és a morális alap tisztasága kívánja az efféle kérdések legalábbis felvetését, körvonalazását, hogy a háttérben biztos támaszként szolgáljanak, s ne csak a rakéták meg a grafitbombák és a légelhárító rakéták világítsák az utat.
E szempontok azért kapnak nyomatékot, mert a szerzői perspektíva éppenséggel kemény morális olvasatot nyújt a bombázás idejének társadalmáról. Természetesen sok igazságot tartalmazhat a beszámoló, ám a mítizálás és a narratív pozíció homályossága adóssággal terheli a kötetet. Látszólag könnyít a terheken, hogy a szerző elhatárolja magát a jelen ellenzéki figuráitól. Az ellenzéktől, amelyik demokratikus ellenzékként harcosan kiáll az emberi jogokért, a sajtó szabadságáért, ám hallani sem akar Koszovóról és a kisebbségi jogokról. A régi barátoktól, akik magukat nem csekély fölénnyel szükségszerű áldozatnak tüntetik fel a kisebbségi magyarok véletlenül adódó helyzetével szemben. Így azután, vonja le a következtetést a szerző, a teljes többségi nemzet belső összeroppanása elkerülhetetlen, amely a továbbiakban a „mi lesz utána” helyzetre nézve csak azzal jár, hogy a morális megtisztulás, a katarzis újból elmarad, az újrakezdés ismét lehetetetlen. A háború lezáratlan marad, a jövő perspektívája a múlt árnyaival marad terhes.
Végel egy meglehetősen kifejező metaforával világítja meg a jövő demokráciájának képét. A napló-regény hőse a bújkálások idején időnként visszalátogat a lakásba, ellenőrzendő az otthon háborús állagát, s a fürdőszobában a nosztalgia mellett felrémlik a jövő is. A csapból víz nem folyik, így a fürdőkád szélén sorakozó samponok csak üres-szomorú jelei a valahai jólétnek. Miért van, hogy a legsötétebb pillanatokban is megmarad a végső menedék, a humor? A vízió szerint ilyen lesz a jövő jugoszláv demokráciája. Sampon lesz, víz nem sok, tessék lubickolni! És akkor itt higgyen el valaki akár egy fikciót is. (Jelenkor, Pécs 2000)

Új Forrás, 2002. 02.09.