HATÁROK NÉLKÜL

Jó estét kívánoik, a Határok nélkül mikrofonjánál a szerkesztõ Kulcsár Katalin.

– A kisebbségi létnek sok arca van és koronként változó kihívásokkal találja szembe magát az aki sokat gondolkodik. Ilyen ember a mai egyetlen vendégünk » Végel « László, aki tõsgyökeres, elkötelezetten hûséges vajdasági.A szülõföldjérõl tekint Magyarországra, Európára, sõt az egész világra. Az író 1941-ben született Szenttamáson, éjvidéken él, regényt, drámát, tanulmányokat ír, kitüntetett mûfaja az esszé és a publicisztika. A bombázások idején gyertyafény mellett rótta a sorokat a naplójába. Könyv lett belelõle, az Exteritórium.
Jellemzõ rá, hogy amit lát azonnal elemzi és következtetéseet von le belõle. A múlt esztendõ végén » Végel « László Füst Milán-díjat kapott Hontalan Esszék c. kötetéért, amelyet a pécsi Jelenkor adott ki.
Ekkor találkoztam vele, és miután jól elbeszélgettünk, úgy gondoltam legyen az övé az egész 25 percünk, mert még így is csak a töredékét adhatja át a megélt és megszenvedett tapasztalatainak. A könyv címe kínálja az elsõ kérdést. Hontalan Esszék. Vajjon valóban hontalan » Végel « László, vagy fordíthatnám úgy is, hogy két helyen van otthon. Ott ahol a szülõhelye Szenttamás van, történetesen abban a faluban amelyet Gion Nándor jóvoltából ismerõsnek tarthatunk. És persze otthon van Magyarországon. Ide köti az anyanyelv, a kultura a történelem. Felemás helyzet ez de meglehet, hogy egy írónál éppen hasznosítható, termékeny, tudathasadás. Hát hallgassák meg errõl » Végel « Lászlót.

Végel László:- Ez az utóbbi az igaz, a terméken tudathasadás is, és ettõl nem is félek, vállalom is és azt gondolom, hogy ez egy új féle életérzés és ebbõl lehet valami újat teremteni. Én amikor arról beszélek, hogy hontalan ezt nem panaszként mondom, hanem arra gondolok, hogy vannak komoly õseim. Az egyik nagy hontalan éppen Jois volt és az õ regényének a fõszereplõje hontalannak nevezhetõ minden vonatkozásban. Ez a hontalan érdekes tapasztalat is és érdekes fogalom is.

Kulcsár Katalin: – Megszenvedi az aki éli ezt a sorsot?

Végel László:- Meg kell szenvedni, csak a tõsgyökeresek nem szenvednek,mert õk tudják,hogy egy egyértelmû világban élnek, az a világ csak az övéké, abból nem mozdulnak ki, és azt gondolom, hogy ez hagyományelvû életforma, a mai modern éltforma többé, kevésbé mindenkit hontalanná tesz, és ebben a vonatkozásban nem tartom valami különleges kisebbségi ügynek a kérdést. Azzá válnék más vonatkozásban, ebbõl a hontalanságból amelybe szerintem elõnyök is származhatnak és az ember kipróbálhat új életérzéseket, új életformákat, új gondolatokhoz elõbb tud közelíteni. A hontalanság akko kapja meg a másik értelmét, hogyha hozzá tenném, hogy perem, premvidék. Ez azt jelenti, hogy annak az államnak a peremén élek, amelyben születtem aminek a polgára vagyok, másrészt az anyanyelvi a magyar kulturám peremén is élek, kettõs értelemben vett peremvidéki embernek érzem magam és ebben az értelemben kap a hontalanság gondolata valami melankólikus formát is. égy is mondhatnám, hogy az egy kisebbségi élmény, amely egy egyetemes gondolatvilágba vezet el.

Kulcsár Katalin: – Az effajta hontalansághoz olyan jelzõket rakhatunk amelyek azt jelenti, hogy nehéz a helyzet, szorongás, félelm és állandó bizonyítási kényszer is hogy élni tudjon valaki.

Végel László:- Megmondom õszintén, hogy a történelem kegyes volt hozzám mindig olyan helyzetekbe taszított ahol próbára kellett tennem magam.

Kulcsár Katalin: – Most azt mondja » Végel « László, hogy kegyes volt, de a történelemrõl azt is írta, hogy a maga számára a történelem önáltatás és tévedések láncolatából is áll.

Végel László:- Természetesen azok az én tévedéseim, az én pontatlan felméréseim, a történelem sokszor megcáfolta a reményeimet, amelyet az ember mindig táplál, mindig kell hogy legyen valami utópia, és ezt állandóan kritikusan újra gondolni, és mindig szembesülni. Nem tudok beolvadni a történelembe, hanem mindig párbeszédet kell vele folytatnom úgy is, hogy szörnyû arcát is megpillantom, de talán ebben a dologban volt kegyes hozzám, hogy megmutatta a szörnyû arcát, és hogy nem lopakodott el mellettem. Nem jártam úgy mint Farbrice de Dongo a waterlooi csatatéren, hogy õ ott szedte virágokat, és nem tudta, hogy egy nagy ütközetnek volt a tanuja. Tehát engem rákényszerített arra, hogy tanu legyek és mindig újra és újra le kellett vonnom a konzekvenciákat. Ilyen értelemben engem próbára tett a történelem. Ez emberileg lehet hogy nehéz, de íróilag nem. GYakran jönnek most Szerbiába nyugati írók, értelmiségiek és álmodoznak arról, hogy õk mindig erre vártak, hogy ilyen dolognak legyenek tanui, hogy ilyen világban éljenek, nem abban a szürke demokráciában.

Kulcsár Katalin: – Tehát ez élesíti az elmét és a látást.

Végel László:- Felismeri az emberi természet minden dimenzióját.

Kulcsár Katalin: – Az író nyer mindenbõl.

Végel László:- Ebbõl csakis nyerhet. Az elmúlt 15 év volt a legnehezebb. Soha annyi új dolgot nem tudtam meg az emberrõl mint ebbena 15 évben. Ha úgy nézem, akkor az elõzõ éveim, majdnem hogy elpazaroltatta velem a világ.

Kulcsár Katalin: – Tehát akkor is, ha a tanulópénzt busásan meg kell fizetni.

Végel László:- Meg. Érdekes kérdés, mindig meg volt a lehetõségem, hogy válasszak, Én nem az az ember voltam, akinek nem volt döntési lehetõsége. 1968-ban is volt döntési lehetõségem, a 70-es években is volt döntési lehetõségem, a 80-as években is, a háború idején is volt döntési lehetõségem. Hogy maradjak az utóbbinál, hát nagyon sok barátom hívott hogy jöjjek át Magyarországra, én azt ..

Kulcsár Katalin: – Ön ehelyett megírta a Háború krónikáját helyben.

Végel László:- Megírtam ott helyben, úgy hogy szinte naponta láttam, figyeltem, és tanuja voltam az életnek az emberi sorsoknak, saját vereségemnek is, mert benne voltam én is ebben a háborúban is. A vereségemmel. Olyan ételemben, hogy azt gondoltam, hogy ez a háború szétverte, lebombázta saját illúziómat, utópiámat, le kellett süllyednem valami masszába,mocsárba, hogy lássam, hogy mitörténik körülöttem.

Kulcsár Katalin: – Aztán ki kellett jönni.

Végel László:- Ki kellett jönni, de ezt is én választottam. Tehát ilyen értelemben akár a kisebbségi életformába, akár a saját sorsom megválasztásába, senkit nem vonok felelõsségre csakis magamat.

Kulcsár Katalin: – Ön megélt egy sajátos szabadságmámort.

Végel László:- Meg. És nagyon sokat gondolozom, hogy vajon ha egyszer tényleg egy megvalósult szabadságról kell írni, hogy tud-e majd az ember olyan szenvedélyesen szólni róla és annyi képzelettel, mint amikor érzi, hogy nem szabad, hogy minden pillanatban veszélyben van, és sokszor úgy érzi, hogy az élete is veszélyben van. Mint kitudódott ilyen helyzet is elõfordulhatott. Én most már nagyon nehezen tudom elképzelni azt a szabadságot amikor minden kiszámítható, és amikor civillizált állapotok uralkodnak, a szavak, mondatok, a szöveg is rutinossá válik. Bravurossá, de rutinossá.

Kulcsár Katalin: – Az lenne légszomj állapota.

Végel László:- Abban a világban már nem tudnám feltalálni magam. Ami azt illeti nincs semmi okom a félelemre, hiszen az a világ még nagyon messze van, és nem tudom, hogy azt megélem-e?

Kulcsár Katalin: – Mindamellett kellettek biznyos kilátóhelyek ahol kapaszkodik, szétnéz, és itt jön az hogy a peremvidéki léthez éjvidék ad kapaszkodókat. Nem véletlen, hogy a Hontalan Esszék második része éjvidék tájait járja be, a korzót, Dunapartot, Péterváradi várat, régi cukrászdát, pályauvarokat és ezek a helyek mind magyar emlékeket is hordoznak. Ezt alaposan megfigyelte, és úgy látszik, hogy minden keserûség ellenére kedvtelve teszi ezt.

Végel László:- Igen. éjvidék nélkül nem tudok élni, de éjvidéken sem szeretek élni. Egy város amellyel állandó vitában vagyok, ahol a legnagyobb vereségeimet éltem át, ahol a legtöbbet tanultam. Nagyon érdekes város a Duna mentén. égy indult, hogy névtelen volt, de a polgárok nagyon szerették volna, hogy város legyen, szabad királyi város, szerb-német-magyar polgárok és hát Mária Teréziához folyamodtak. Megkérték, hogy legyen a keresztanya is, mert nem tudtak nevet adni a saját városuknak. Akkor õ azt mondta, hogy legyen Neoplanta és nevezze miden nép a saját nyelvén. éjvidék. Ez valami hatalmas metafóra, csodálatos nem is tudom hogy tudta ezt a Bécs kitalálni. Amikor megismertem a történetet sokkal jobban megkedveltem az osztrák irodalmat, Josef Rothot, vagy Mosilt, vagy a fiatalabbakat, mert bennük meg van a kultura. Sajnos itt Középkelet-Európában ez a kultúra kiveszett, ez a sok változatos bécsi heterokozmosz, és tulajdonképpen mindig a nemzetállamok harcoltak ellene. Õk valami monolit világot képzeltek el mindig. Én mintegy újvidéki lokálpatrióta nemzetállami koncepcióval, világfelfogással szálltam mindig szembe, és talán ennek köszönhetõen sosem voltam nem lettem állami értelmiségi, vagy állami ember. Mindig kívülrõl, mindig szabadon. Vitatkoztam a külvilággal talán többet,mint kellene, de a legtöbbet magammal, és ennek köszönhetõen sikerült túlélõnek lenni. Túlélõnek aki nem csak a nagy szomorúságban vész el.

Kulcsár Katalin: – Az írások is úgy születnek, hogy megszolítja saját magát, tehát feleselnek a mondatok.

Végel László:- Igen. Pontosan. Több könyvemben, több esszémben próbáltam ezt a párbeszédes pengeváltásra emlékeztetõ hangsúlyokat kiemelni, itt van vád, önvád is vita is, saját magammal, talán ez a legérdekesebb és talán ez hiányzik belõlünk emberekbõl, hogy önmagunkra tudjunk vitázni, rá tudunk kérdezni, és azt hiszem, hogy a diktatúra is a demokrácia is biztos önmagában. Így akar híveket szerezni mondkettõ. Így veszti el a hitelét. EGyik is és a másik is. Az egyik megbukik, a másik elszürkül és senki sem bízik benne, és lassan, fokozatosan a republikánusi érzés kiveszik és atomizált szavazópolgárok négyévenként választanak.

Kulcsár Katalin: – Ebbõl a furcsa tudathasadásos állapotból és közben a szülõföld, vagy a lakóhely bejárásából az is következne, hogy beletüremkedik romantika az írásokba, de nem. » Végel « László a szeretetét is valami szemérmes, féfias takarással mutatja meg, viszont van irónia, vannak megállapítások, és mindenképpen bejárjuk a saját vívódásának az útját mi olvasók is.

Végel László:- Megpróbáltam teljes értékû világot megfogalmazni, hát ez a könyv, a Hontalan Esszék valójában 20 évbõl válogat. Van egy ellentmondás, sokszor úgy gondolom, hogy a kisebbségi világ nagyon unalmas, hogy ott nincs más csak a jajszó, siránkozás, messianizmus, mégpedig eléggé olcsó messianizmus.

Kulcsár Katalin: – Hát a demagógiának jó talaj.

Végel László:- És az etnobiznisz ez mind nagyon rutnos dolgok, bosszantóak is néha. Szeretném emberileg megközleíteni, meglátni benne az egyetemes, hogy a kisebbség az világkisebbség, hogy az emberiség ügye nem apró provinciális dolgokról van szó. Kaffkától Joisig tulajdonképpen mind olyan humuszban éltek, amely a kisebbségekben köszön vissza és azt gondolom némi optmizmussal, hogy a mai eruópai fejlemények egyre több embert hoznak kisebbségi helyzetbe. Nem azzal az erõszakos …. késsel, tudom, hogy mi ez a kés, hanem életszemélet váltással. Nagy paradigma váltással, de akkor is a nemzetállami értelmiségi lassan elveszti jelentõségét Európában. Én mint kisebbség a nemzet állami értelmiségit, nem tudtam soha felfogni, mert az számomra valami idegen volt. Most hirtelen Európa köszön vissza a kisebbségeknek és azt mondja, amit ti átéltetek mi arra készülünk. Itt kerül ki, hogy van a kisebbségi világban egyetemes jelleg, és szeretnék arra emékeztetni, hogy a peremvidék, modern, elõremutató az életszemlélet az életformába nagy központok kezdenek provincializálódni. Nem véletlen van ez így, mert ott még egy furcsa hagyomány mûködik a nemzetállami paradigma. A fõvárosi értelmiségieket mérgezi is.

Kulcsár Katalin: – Meg egyenruhába bújtatja.

Végel László:- Igen. A nagyvárosok kegyetlenek, nagyon vonzóak, gazdagok, de legelõbb az értelmisébõl teremt valami szürke polgárt.

Kulcsár Katalin: – Alkatrésszé válik az ember, és arra gondolok, hogy a kissebbségi lét nagy kaland, csak bírja az ember az akadályokat venni.

Végel László:- Igen. Én választottam, akarom a kalandot, végig akarom élni, fáj de túl teszem magam, néha félek, de túl élem, nem kívánom megadni magam és mindig van egy hely ahova vissza léphetek, ez a dolgozószobám, a könyveim, ott nem érzem magam kisebbséginek.

Kulcsár Katalin: – Legvégül ne haragudjon meg, de mégis csak támadom a címét, hiszen ezek az esszék mégsem hontalanok,hiszen utat találnak valahová.
És azt sem hiszem el egészen, hogy hontalan ember írta.

Végel László:- Simon Wade beszélt a gyökértelenségrõl, hogy tanuljunk élni a gyökértelenséggel, és említette azt a fát amelynek a gyökerei az ég felé kapaszkodnak. Az én hontalanságom ilyen. Valahova a magasba kapaszkodik, valahova Európába. Nem a földbe van, ilyen az én hontalanságom mint Simon Weil gyökerei.

Kulcsár Katalin: – Akkor ez nagyon rendben van.

Végel László:- Rendben.

Kossuth Rádió, 2004.01.23.