Aki az életét menti: gondol­kodás nélkül meneküljön. Azonnal. Aki alanyban és állítmányban gondolko­zik, az engedélyezzen magának némi szkepszist, ne siesse el a döntést, és mintha erdei ösvényeken tévelyegne, fejezze be a mondatot, dadogjon, de addig ne meneküljön, míg az alanyra és az állítmányra ki nem írják a szabályos köröző­levelet. (1991) Szállingóznak Újvidékre a kül­földi hírlapírók. Panaszkod­nak: piszkosak a polgárháborús ország wc-i. Az étteremben üvölt a zenekar. Mindenki túl hangos. Viszont láthatóan csodálkoznak, mert a csemegeüzletekben angol tea vásárolható. A kirakatokban márkás francia parfümök díszelegnek. A szállodában a pincér angolul válaszol. Az újságírók nehezen tájékozódnak a polgárháború előtörténtében, de ez most nem fontos. A Balkán szállítja a szenzációt. A bennszülöttek­től rövid, egyértelmű válaszokat kérnek. Mondjak prot vagy cont­rát, mégpedig azonnal. “A szerkesztő négy oldalt szentel a pol­gárháborútoknak,” mond­ják. “Igaz, hogy kivájják egymás szemét? Hogy felnégyelik egy­mást?” Bekapcsolják a magnót, abban a pilla­natban talán én is bennszülött vagyok a szemében. Hogyan mondjam el azt, amiről csak dadoghatok, amit valójában én sem értek tel­jes egészében. Az emberek irracionális érzelmi pálfordulása bor­zongtat meg legjobban. Egyazon emberben kibékíthe­tetlen ellen­tétbe kerül az érzelem és a szellem. Régi is­merősömmel talál­kozom, a fran­cia kultúra szakértője, ismer minden párizsi könyv­kereskedést, s ma sem jelenik meg fontosabb francia szerző műve, hogy ő ne tudjon róla. A napi politikáról a leg­nagyobb megvetés­sel bes­zél. Azt mondja, a legszívesebben Fran­ciaországban élne. Fáj­lalja, hogy nem született franciának. Ugyanakkor habozás nél­kül kijelenti, minden pillanatban hajlandó feláldozni az életét valahol a krajinai hegyekben. A Barbaricumban másmilyenek az élet törvényei, mondja. Másokon viszont az elmúlt évtizedek eszménye­iből való kegyetlen kiábrándulás hatására romboló nihiliz­mus vesz erőt. Sokan az értelmet vádolják, úgy vélik a társadalom ésszerű meg­javításának szándéka terelte őket zsákutcába, most tehát dacból az észellenességbe kapaszkodnak, mert azt hiszik, az majd átse­gíti őket a sok felgyülemlett hazugságon. A jugosz­láv eszmény­vesztés súlyosabb következményekkel járt, mint a többi szocialis­ta országokban. Itt nagyobb volt a külső csillogás és fatálisabb a belső romlás. Félek, egy jövendőbeli fe­gyvernyugvás nem békíti össze az intellektust és az érzelmet, az észt és az ösztönöket, hanem újabb borzalmas destruktív erő­ket szabadít fel. A pártállam agóniája az idegsejtjeinkben hor­gonyzott le. Ami azelőtt a közé­letben rejtőzködni kényszerült, mert mindenki a besúgóktól félt, most lemeztelenítve megmutat­kozik a személyesben. Így meditálok, persze inkább magamnak. Az újságírót mindez nem érdekli, a cset­nikekről és az usztasákról faggat. Belebonyolódok az árnyalatok­ba, a sokáig gondosan el­függönyözött történelembe. A nyugati hír­lapírók megfeledkeznek arról, hogy a selymet ezekre a függönyökre tőlük kaptuk, sok­szor ajándékba. És közben eltűnődök a balkáni mítoszokon, ame­lyeknek habfodrain évtizedeken át éltem. (1991)

Fin d’un millénaire. Kétszáz kiló liszt. Száz kiló cukor. Hat­van liter olaj. 150 darab leárazott Carnex májpástétom. 100 darab harminc dekás Neoplanta darált hús. Zseblámpa, szárazele­mek. 100 liter gyümölcslé. Só. Harminc liter Coca-Cola. Petró­leum. 8 darab nemzeti kokárda. Nemzeti zászló. Nemzeti nép­viselet a család min­den tagjának. Nemzeti szakácskönyv. Nemzeti liberalizmus. Nemzeti költők, bőrkötésben, felvágatlanul. Nem­zeti pártkönyvecs­ke. Két oldal füstölt szalonna. Négy füstölt sonka. A gyanús lakók listá­ja, a tanúk neve pontosan feltün­tetve. Antibiotikumok. Kalasnyi­kov. Kötszer. Ékszerek, vagyis a legkedvesebb pártállami emlékek. A szegényebbek: Tíz kiló cukor, négy liter olaj, tizenöt kiló liszt. Só. Rozsdás puska. Bordélyházak. Sok prezervatív. Nemzeti kokárda. Pártállami emlékek: üres ígéretek. Nemzetállami relik­vi­ák: szintén ígéretek. A hősök páncélszekrényt vásárolnak, svájci devizaszámlát nyit­nak, gyermekeiket európai egyetemekre küldik. Balkáni kapitalizmus. (1991)

Sosem ott sem vetettük meg a lábunkat, ahol ép­pen szeret­tük volna, ezért hiábavalóan kerestünk egy kép­zelet­beli szilárd pontot, amibe megkapaszkodunk. Valóban igaz-e, hogy minden remé­nyünk olcsó hazugság volt? Az ég és a föld között lebegtünk? Vagy történhetett volna minden máskép­pen is? A középpont, amelybe megkapaszkodhattunk volna, a­lattomos volt és üres, maradt tehát a szélsőségek valamelyik ága. Így lebegtünk, tántorogtunk évtizedeken át, és elképzel­tük, hogy valahol kikö­töttünk. Aztán ledőltek a kulisszák, és most hiába korhol­juk magun­kat, hiába kérdezzük: hova taszított ben­nünket az üres­ség? Be­láttuk, hogy szertefoszlott a szilárd pont reménye. Az ágyúdö­rejek és a gépfegyvertűz közelségében felis­merjük azt, a­mit eddig nem vettünk tudomásul: a múlt ólomsúlya és a jövő szép eszménye voltak azok a meg­szenvedett szélsőségek, amelyekbe belebonyo­lódtunk. Mindez nem véletlen: a kocsonyás valóság, a ítélt utópiákra ben­nünket. Az egyik szé­l­sőség­ből kilábaltunk, a másikba belees­tünk, a legrosszabb volt mégis a kettő között hánykolódni. Lehunyom a szemem, mielőtt végleg el­gyengül a látásom. Mielőbb lássam az üres, alattomos középpontot! Lás­sam a bosszú­álló, nyálkás, kocsonyás jelen időt! Lássam végre, amit eddig nem volt szabad látnom! (1991)

Késő éjszaka bejelentik, hogy a 20. és 60. életévük közöt­ti, vagyis a katonaköteles férfiak csak az illetékes szer­vek enge­délyével utazhatnak külföldre. A határon ellenőrzik a papí­ro­kat. A fiókból előveszem az útlevelem, sokáig bámulom, aztán elrejtem az íróasztalfiókom legmélyére. Nem utazhatok többé? Ez lehetetlen. A külföldi leve­lek nem érkeznek meg, a telefonösszeköttetés gyakran meg­sza­kad, a barátok üze­netei el­maradnak, a szavak megfogyatkoznak. Ez az igazi magány. Milyen hiúk azok az írók, akik a veszélytelen időkben bejelen­tik, hogy a magányt választják. Ezt nem lehet csak úgy önkényesen választani. A magány vagy észbontó kény­szer, vagy pedig divatos hazugság. (1991)

A minap megjelent Marko Lopusina könyve, a Jugoszláv cen­zúra fekete története. Melegen ajánlanám a sok újdonsült jugo­szláv-szakértő figyelmébe. Betiltott filmek, szí­n­házi elő­adások, köny­vek… Fogalma sincs a jelenlegi jugoszlá­viai pol­gárháború haj­szálgyökereiről annak, aki nem tudja, hogy mia­latt a reálszocia­lista országokban virágoztak a szamizdat-buti­kok, itt az első szamizdat-kiadvány szerzőit bebörtönözték, a kez­deményezőt pedig holtan találták a belügyi szervek, mivel a “ke­lleténél több orvosságot vett be”. A szamizdat és a hiva­ta­los irodalom közötti hisztérikus zónában születő művekre i­dőn­ként lecsapott a szak­mailag képzett, szeszélyes önigazgatói cenzúra, amelynek képvisel­ői nem névtelen apparatcsikok, hanem sokszor rangos és elismert alkotók voltak. S akkor megremeg a kezem: megpillantom a nevem a könyvben; a névsor legalján a Judit pristinaištinai színrevitelének betiltását jegyzi a könyv. Több mint egy éve történt, 1990-ben, de nekem úgy tűnik nagyon régen játszódott le az utolsó közép-kelet-európai betiltások egyike. Csak egy ironikus pe­remvidéki anekdota főszereplője lettem. Akkor már ünnepelték az egy­kor betiltott műveket, de eme aktus fölött szemet hunytak: minek ron­tani az ünnepi közép-kelet-európai hangulatot. A ren­dező, Fadil Hysaj, az albán ellenzéki mozgalom egyik vezér­egyénisége, pontosan meg­érez­te a Judit kisebbségi-nemzeti di­menzióját. S – mint min­dig – a hatalom is felismerte ezt. A színház közelében nem sokkal e­lőtte még tankok cirkáltak. Talán nem is kell többet mondani a nemzet és az irodalom vis­zonyáról. Egy-egy műalkotás nemzeti, ki­sebbségi jellegét a tragi­kus idők domborítják ki, egyébként sze­rényen rej­tőzködik, majdnem észre­vétlen, semmiképpen sem olyan tolakodó, miként azt újabban azok a filiszter-díszművesek hirde­tik, akik az egykori hivatalos kitüntetések megkopott díszeiből új, nemzeti cikornyákat varázsolnak elő. Hogy mennyire nemzeti i­rány­zatú egy mű, azt valójá­ban azok a pillanatok tanúsítják ame­lyekben a villámok csapkod­nak, de a mű ekkor is olyan marad, mint egy gyertya, a­melynek fényébe belecsapott a villám. Egy letiltás hivatalos pe­csét­jével a teljes hadiállapot küszöbén az íróaszta­lomra borulva, évtizedeken át a szökésről, az eltávozásról álmo­dozva, most pedig mégis odaláncol­va, ahol eddig is éltem, csupán azt kíván­hatom, hogy inkább szorgoskodjanak a díszművesek, csak szűn­jenek meg azok az idők, amelyek erőszakosan kifordítják a mű véres bőrét. Hisz az első csak megmosolyognivaló populista stá­tuscsata, a második pedig nyers erőszak. Közép-Kelet-Európában sosem volt nagy válas­ztási lehetőség. Vagy a nyers erőszak vagy pedig a sze­mérmetlen hivalko­dás. Egy időben egy mindenható hatalmi párt dön­tötte el, ki a sovi­niszta, újabban a pártok kiki­áltói készítik a bőrkötéses nem­zeti listát. Így lesz ez még sokáig. (1991)

Az utcán egy régi ismerősömmel találkozom. Nem jön a szán­kra a banális kérdés: “Hogy vagy?” Nem kérdezzük egy­mástól, hogy van a feleséged, mi van a gyerekekkel. Az időjá­rásról íz­lés­telen lenne fecsegni, másról pedig lehetetlen. La­kására in­vitál egy kávéra. Jobb kettesben hallgatni, mint egye­dül. A délelőtti tv-híradót bámuljuk. Időnként egymásra tekin­tünk, tekintetünkkel kommentál­juk az eseményeket. Hatéves fia toppan be a szobába. Rajzait mutatja. A gyerek különböző változatban tankokat raj­zol. Az apa zavartan pillant rám. Ingerülten eltolja a rajzla­pokat, de nem meri lein­teni a fiát. A gyerek hozzám lép, én is csak egy fel­színes pil­lantást vetek a rajzokra. A fiúcska ta­nácstalanul áll a szoba közepén, nem érti az apját, és bizo­nyára igaza van. ő legalább ábrázolja azt, amiről mi hallga­tunk. Így hallgat a néhai Jugosz­lávia megfélemlített része, miközben a gyerekek rajzolják a tan­kokat. (1991)

Mit mondana Kafka, ha egy olyan állam küldené a frontra, amely állítólag nincs hadban az ellenféllel? S a fronton arra kényszerítenék, hogy két ágyúcsata között a háború értelmét dicsőítő újdonsült nemzeti klasszikusok regényeit ol­vassa. Va­ló­színűleg ezt sürgönyözné Hašek úrnak: “Uram, cudarul kibasz­tak velünk.” (1991)

Mit kezdjünk a múltunkkal, főleg akkor, ha a jelenünk ennyire bizonytalan? Mit tegyünk mi, akiket gyerekkorunk óta a ko­misszár-szab­ványok szerint neveltek? Alkalmazkodtunk hozzájuk akkor is, ha tiltakoztunk ellenük. Hazudjunk, mint a tanáraink és mondjuk, semmi közünk nem volt hozzájuk? Legyünk melldöngető jobboldaliak? Viselkedjünk úgy, mint azok, akik a pártfotelekből egyenese a misére rohantak, és minden alkalmat megragadnak, hogy csókolgassák a lelkészek kezét? Tagadjuk meg em­lékein­ket, az ifjúságunkat? Mocskoljuk be azt is, amiben re­ménykedtünk? A legjobb esetben új flagellánsok leszünk. Megér­demeltük. A Jalta által ránkkényszerített kilátástalanság örök­kévalónak ígérkezett. Az államilag tervezett gazdaság pántjai­nak szorításában a demok­ratikus szocializmus utópiája tartotta bennünk a lelket. Nem tu­dom, hol lennénk eme illúzió nélkül, és hogyan vészeltük volna át azokat az időket, de most azt tapasz­talom, hogy a túlélők párat­lan lehetőségeket szövögetnek: komp­romittálódott mindennemű, az újabb túlélők esetleges jöven­dőbeli kudarcát gyógyító utópia. Lehet, hogy ez jó esélyt rejteget. Legalább nem kell ámítani ma­gunkat a holnappal. Felejtsük el néhány évre a jövőt, és ne gon­doljunk arra, hogy a vírusunk megint a holnap lesz. Érintsük meg nyirkos halántékunkat, nézzük hogyan kél a szél és hogyan csap le, és borzongással telten sóhajtsunk fel: még nem kapott el bennünket a láz.(1991)

Egy értelmiségi megrója kollégáját, mert nem ragaszkodik a tiszta szellemi értékekhez, úgymond, árulást követ el, ha politi­kailag elkötelezi magát. Vágyakozva kitekin­tek az ablakon, elnézem a csendes alkonyati hóhullást. Milyen szépen pergeti a hópelyheket a Duna felől belopakodó kósza szél! Ha so­káig bámulnék ki az ablakon, akkor beleszédülnék a látványba. Bőrömön érzem a csönd leheletét. Valami áttetsző anyagba szeret­nék beburkolózni, hogy még ez a leheletfinom rebbenés se inge­reljen. Valamelyik tömbház ablakából rézsutos fény hullik az író­asztalra. Végre néhány megnyugtató pillanat. Látom magam szerte­lenül vágyakozó kamasz­ként, dühös és remény­kedő harmincévesként. 1968-ban megérintett a remény titokzatos gyötrelme, s aztán megpillantottam az erőszak viperaarcát. Eltaszíttattam ezektől az évektől, és szerteszálazódó történeteim között lefelé höm­pölyögve lassacskán már csak ez a rézsútosan hulló fénycsóva tartja össze az em­lékszálakat. Elfogadom, ami rám méretett. Miért vágytam töb­bre? Ami nagynak tűnt, elsekélyesedett. Ha már nem kellek senkinek, akkor legalább találjak örömet abban a percben, amelyben ön­magammal pereskedek. Igazat adok a cikkírónak, akkor is ha bánt a magabiztos hangnem, mert ezek az intelmek csak lehorgasztott fejjel, megtörten dadoghatók el. De aztán néhány bombázó húz el az égen, és erre igazat adok a megbí­ráltnak is. Nemcsak a bom­bázók feltűnése miatt, hanem azért is, mert felettem az ég soha sem volt olyan tiszta, amilyennek sze­rettem volna látni. Ama múlt után, amelyet magunkban cipelünk, maradtak-e még tiszta értékek? Vagy pedig mindent felperzselt a múló idő? Maradt egy szürkéllő diófa, egy kopár domb, sötét mérgektől ittas táj. A kérdés azért helyénvaló, mert a tiszta értékekre hivatkoztunk, akkor is, amikor a halottainkról nem volt szabad beszélnünk. Ahogy átbotorkáltam az egyik életko­romból a másik­ba, annál inkább a hazugság kiszolgáltatottja let­tem. Kompro­mit­tálódott minden bölcsesség. Ezen a tájon a bölcsek mindenhez alkalmazkodni tudtak, s jutalmul megírhatták gyáva históriánkat. Nem! Csak olyan gondolatok vonzanak, ame­lyet úgy közelítenék meg, mint egy méregfiolát. De, mintha megvakultam volna, ilyet sem ta­lálok. (1991)

Az este váratlanul betoppant lakásunkba egy régi barátom. Vagy tíz éve elvált az utunk, én kipróbáltam a persona non grata státusát, ő pedig a pártállami nómenklatúrában fog­lalt helyet. Sokszor elképzeltem, hogy találkozunk, de soha sem gon­doltam arra, hogy ilyen rossz körülmények között kerül sor erre. És ennyire megkésve. Felállok az íróasztal mellől, és az ablakon keresztül titokban egy pillantást vetek az Almási úti templom kivilágított tornyára, a szokottnál nagyobb fáradtság vesz erőt rajtam, gör­nyedt a hátam, mozdulataim nehézkesek, a hajam derese­dik, és azzal is tisztában vagyok, hogy egyre keve­sebb mondaniva­lóm maradt ismerőseim, barátaim számára. Micsoda egyhangú este, megbénítja nyelvemet, és rádöbbent arra, hogy bármit is mond­junk egymásnak, bármit tegyünk is a továbbiakban, csak a velünk megtörtént esemé­nyek árnyékát imitáljuk. Múlnak a napok, minden este egy régi barát tűnik el az életemből. A közös élmények olya­nok lesznek, mint Peer Gynt hagymája. Voltak céljaink, de nem volt hozzájuk vezető utunk. Azok az utak, ame­lyek rendelkezésünkre álltak, lett légyenek szélesebbek vagy keskenyebbek, göröngyösek vagy simák, sehová sem vezettek. El­vesztettük a múltat. Reménytelen lesz az, aki megtalálja. Teázzunk tehát! A Lucifer eljött értünk, de későn érkezett, elégedjünk meg azzal a látvánnyal, hogy meg­rökönyödve nézzük, amint bicegve, csámpásan közeleg felénk, a szeme kancsal, az arca borostás, ci­pője félre van taposva. ő is tudja, hogy elkésett, tudja, hogy naplopónak tartják, aki sze­rencsétlen körülmények között vénült meg. Talán elszánja, hogy elégedetlenül vállunkra tegye a kezét, de akkor sem meg­győződésből cselekszik, hanem csak azért, hogy ne panaszkodjunk szürke és jellegtelen sorsunkra. A fák egyre hosszabb árnyakat vetnek, ha elfordulunk tőlük, azt hisszük, a világ összezsugorodott, és nem ér bennünket meglepetés, ha majd eljön az óra, amit annyira vártunk. (1991)

Hat hónap után először teszem ki külföldre a lá­bam. A határ­rendőr az útlevelembe pillant és ellenőrzi a ka­tonai hatóságok kiutazási engedélyét. Szúrósan a szemembe néz. Hány embertől vett végleges búcsút ezzel a szigorú tekintettel? Mire gondolhat magában? Hogy visszatérek-e? Eggyel több, eggyel keve­sebb? Egyébként sem bánják, ha a magyar értelmiség kivándorol, megtapsolják a vállát ha új útlevéllel lépi át a határt, és kellő tisztellettel fogadják, ha hivatalos kocsival érkezik. Honnan tudná, hogy egy hontalan lokálpatriótát, eu­rópai fattyúgyereket méreget, akit kitagadott a nagyvilág, és aki ebből csak azt következtetést vonta le, hogy a fattyú-gyerekek képtele­nek megvál­toztatni a nevüket és képzeletbeli hazájukat, ami nél­kül soha sem lehetnek menekültek. Amint átlépem a határt, Czeslaw Milosz püthagóraszi idézetére gondolok, arra a fenyegetésre, hogy aki elhagyja hazája földjét, készüljön fel arra, hogy az Erinnüszek állandóan a sarkában lesznek. Hiszem azonban, hogy még ez is jobb, mint kitartóan várakozni rájuk, akik tudják rólam, hogy bárhova is megyek, hazám földjét nem hagyhatom el, mert a valóságban ilyesmi nincs, elárvult képzeletemmel teremtettem hazát. Amelyhez jobban ragaszkodtam, mint a valóságoshoz, hogy igazi legyen. Nem szándékoznak tehát büntetni, egyébként sem ez a rendeltetésük, mivelhogy csak az álnomádokkal szabad nekik csupán incselkedniök. (1991)

Berlinben a lelkesültség komor pillanataiban beismerem, hogy mindig itt szerettem volna élni néhány évet, hogy aztán lelkiis­meretfurdalás nélkül engedjem át magam Szüsziphosz gyenge kar­jának. Hogy önámítás nélkül fogadjam el: idegen vagyok és hazátlan voltam. De végül is megelégszem azzal a végkövetkeztetéssel, hogyha nem lett volna Berlin, akkor olyannak érezném magam, mintha nem is álmodtam volna. Ez nem vigasz, hanem száraz tény. Ez az egyetlen egyértelmű tény az életemben. (1991)

A húgom házára kiírták: “Halál a magyarok­ra.” A sógorom munkába menet észrevette, felrázta a gyereket, aki egész déle­lőtt súrolta a házfalról a festéket. Egy nagy maszat maradt a falon, a gyerek többet tanult meg, mint az ap­ja, hisz két keze munkája bebizonyította, vannak jelek, amelye­ket soha sem lehet a falról letörölni. (1991)

Egy tizenkétéves szarajevói kislányt a szíven ta­lált a halálos golyó. A béketüntetők hosszú sora kígyózott, a gyenge test megtántorodott, s aztán -­ talán mert pihekönnyű volt – kiegyenesedett, pár másod­percig bizonytala­nul ingadozott, mint­ha repülni akarna, mielőtt a föl­dre zuhan. Úgy halt meg, ahogy az újromantikus filmekben szo­kás. Az utolsó szavai ezek voltak: “Szarajevó, mivé lettél?” Ez a lányka többet árult el Jugoszlá­via elsüllyedéséről, mint azok, akik élvezettel rugdos­sák, s leköpik a foszladozó testet. Megtagadják, mint az életük alko­nyán az, úgymond, köztisztelet­nek örvendő családapák az örömlá­nyokat, s gyűlölködve kitörlik emlékezetükből, hogy legszebb éveiket a bordélyházban töltötték el. Többet tudott azoknál is, akik ezt az agóniát az eurobürok­rácia szenvtelen diplomatáinak szemével vizsgálják, mint az aranytűre feltűzött lepkét. Két évvel azelőtt pontosan azon a ponton álltam, ahol a lány földre zu­hant, szarajevói íróbaráta­immal éppen a “boszniai tavasznak” örültünk. Valóban tavaszias volt a szel­lemi légkör: a kései egypártrendszer­ben a “romlás virágai” sehol sem virítottak an­nyira, mint Boszniá­ban. Senki sem gon­dolta, hogy a város bom­bázása vett véget a “boszniai tavasz­n­ak”. (1992)

Kora reggel cseng a telefon. “Ne haragudj, mivel csak így, telefonon veszek búcsút tőled. Fél óra múlva indul a vonatom. Münchenbe vándorlok ki. Talán befo­gadnak a távoli rokonok.” Így fogyatkoznak körülöttem egykori ismerőseim. Szeretnék azoknak a lelkébe látni, akiket nem az életveszély, a katonai behívó ké­sztet távozásra, hanem az, hogy egy reggel a tükörbe néztek, úgy érez­ték, nem bírják a várako­zást, és kirohannak a vasútál­lomásra. Este ilyesféle gondo­lat meg sem fordult a fejükben, reggel becsomagol­nak, telefoná­lnak néhány barátnak, ismerősnek, búcsút vesznek a várostól, tudják, hogy ide soha többé nem tér­nek vissza. Az álomkórosok­hoz hasonlatos mozdulattal megvásá­rolják a vonatjegyet. Felté­telezem, hogy éjszaka éppen azt ál­mondták, elhagyták ezt az átkos vidéket, s amikor megmagyarázhatatlan lelkiismeretfurdalással felriadtak, valójában nem tettek mást, mint követ­ték álmukat. Azoknak az emléke kínoz, akik elfogynak, mint a pislákoló gyertyák, és mindörökre eltűnnek az életemből, nem pedig azok, akik azért távoztak, mert mindenkinél jobban fel­találták magukat, ésszerű­en cselekedtek ebben a hologramszerű világban, és a távolból számon kérik az itt maradóktól, hogy legyenek eszményi mártí­rok. ők, mártírokat akarnak látni, hogy józanságukra utó­lagos magyarázatot találjanak. (1992)

Újvidék belvárosában egy lelket sem látok. Az utóbbi hóna­pokban egyre gyakrabban megdöbbenek, mert úgy érzem, mintegy vezényszóra, számomra ismeretlen okból kihal a város. A nyár közeledtével egyre gyakrabban szembesülök ez­zel. Vagy előfor­dult máskor is, csak eddig nem tulajdonítottam neki nagyobb fontos­ságot? A reformpárt irodájából rádióhidat teremtettek Szarajevó­val. Az adót egy pincében szerelték fel, onnan sugá­rozzák a műsort, miközben gránátok hullnak a vá­rosra. Zdravko Greboval beszélgetek, egyenesben sugározzák a beszélgetést, a pincékben rejtőzködő emberek hallgatják a pin­cerádiót. Bomba­találat érte a Kamaraszínházat, mondja Grebo, ahol pár évvel azelőtt a Médeia tükre című darabodat vitték színre. Majd egy üres téren játszani fogjuk még, folytatja. Romok között, sóhaj­tom maga elé. Az jár az eszemben, hogy ebben a szerencsétlen térségben minden előadást romok között kellene színre vinni. Aleksandar Tišmával távozok, nem vagyunk képesek Szarajevóról beszélgetni. Járjuk a belvárosi utcákat, mintha számba akarnánk venni, helyükön állnak-e még. Nemcsak a politi­kai körülmények szülik bennünk ezt az érzést, sokkal mélyebb bizonytalanságtól van ez. Naptárilag a tavasz utolsó heteiben járunk, de nekem úgy tűnik, csak annak bizonytalan előérzete lebeg a levegőben. Ortega y Gasset tűnődött el a bizton­ság-nél­küli határszéli kul­túra paradox formáját képviselő, a kor és a történelem híján levő goyai világon. Amelyhez talán Andrić is a határszél-jel­leg miatt vonzódott. A határszél gyorsan romba dől, összerop­pan. A peremvidéken kíméletlenül meg kell tanulni a történelem nélküli életet. Ezt nehezebb elviselni, mint a bizony­talan­ságot. (1992)

Belgrádban tüntetnek az egyetemisták! Végre! Lehet, hogy erre vártam hónapokon, éveken át. Egész nap, egész éjszaka a rádió mellett ülök, és a híreket hallgatom. Örök életemben hír­zárlat alatt éltem, a “szabad” belgrádi a­dókat Újvidéken nem tudom fogni. Sose volt annyi pénzem, hogy megfelelő világvevőt vegyek. Most is inkább csak elképzelem az eseményeket, miközben különböző idősíkok összekeverednek ben­nem. 1991. március 9-ének éjszakája jut es­zembe, amikor éjfél után csengett a telefon, akkor is a rádió mellett kuporogtam, lestem a híreket, akkor is világvevőt szeret­tem volna venni, és azon aggódtam, hogy mi lesz a Száva hídon bekerített egyetemis­tákkal, akik közé a ren­dőrök könnygázbombát dobtak, és lezárták a hidat. Az ablakomat verte a hideg kossava és elképzeltem, milyen csontfagyasztó hideg lehet a hídon. Késő este bevonultak a Néphadsereg tankjai Belgrádba, a TV képernyő néma képsorán láttam, ahogy a város főutcáján elsuhannak. Tito tábornokai a Tito marsall utcára vezényelték a tankokat. Két óra körül ez egyik ellenzéki lap szerkesztőségéből telefonáltak. Úgy éreztem magam, mintha éppen felriadtam volna, pedig egészen biztos, hogy ébren voltam. Arra kértek, pár mondatban, röviden vála­szoljak, a nyomdagépek sür­getnek, mi a véleményem az előző napi eseményekről. Amíg tanko­kat vezérelnek be a városokba, addig nem beszélhetünk demok­ráciáról, nyilatkoztam, s közben rádöb­bentem, a félálombeli állapotom valójában onnan származik, hogy a `68-as belgrádi egyetemista tüntetések látványa nyomasztott, akkor is, éppen Belgrádba utaztam, s láttam az autóút mellett felvonuló tanko­kat. S 1991. március 10-én reggel Belgrádba utaz­tam, hallottam, hogy a rikkancsok a Terázián, másokéval együtt, az én nevem is kiabálják; vettem tőlük egy példányt, a parla­ment elé mentem, s a közeli mellékutcában egy tankot pillantot­tam meg. Azóta min­dig ingerült leszek, ha a lehetséges és a lehetetlen közötti különbségre emlékeztetnek; a tankokkal való találkozásaim vég­leg meggyőztek, hogy nem ugyanazt a dolgot értjük e fogalmak alatt. Évtizedeken át azok vezényelték a tan­kokat az utcára, akik a lehetséges prókátorai voltak, és őrköd­tek, hogy a való­ságban még véletlenül se bukkanjon fel a lehe­tetlen kísértése. Akkor inkább jöjjenek a tankok, parancsolták a szervezettségre és az objektív lehetőségre felesküvő politi­kusok. A realitásér­zék volt az ostor, amelyre azóta sok csomót kötöttek. (1992)

Végre! A belgrádi után az újvidéki bölcsészkar hallgatói is sztrájkba léptek. Ez a közép-európai kisváros évtizedenként legfeljebb egyszer, vagy még annyiszor sem, felriad történelmi letargiájából, de csak annyira, hogy emlékeztessen sebeire, amelyekről soha senki nem mert nyíltan beszélni. Úgy hordoztuk a titkot, mint az anyajegyet, csak egy lebegő, traumatikus é­letérzés tanúskodik róla. Milyen erő szülte a talajtalan lebe­gést? Mi fejlesztette ki az inkognitóba menekülő, a próteuszi élet iránti hajlamot? Mi táplálja az állandó készenlétet a több-lehetőségre? (1992)

A bölcsészkar amfiteátrumában sztrájkoló egyetemisták az eltékozolt időt pótolják be, ami akkor is nagy dolog, ha egyelőre csak a “refolúció” távoli szellőjét képviseli. A hivatalos sajtó az egyetemisták nemzetietlenségét ostorozza, a hatalom részint magatehetetlenül, részint baljós hallgatással szemléli az esemé­nyeket. Mintha láthatatlan tejüvegszerű burokból lépnék ki, úgy fogadom az egyetemisták meghívását, hogy beszéljek a sztrájkfóru­mon. Tele a terem, a barátságos benti csendre baljós külső csend nehezül. A militánsok incidenst szeretnének kirob­bantani. Az egyetemisták legjobban Šešelj vajda embereitől tar­tanak. Amióta az eszemet tudom, Európában a fiataloknak nem kellett a gonosz medúzaarcával ilyen közelről szembe nézniük. A beszélgetést az ólmos évtizedekről szóló Parainézis című regé­nyem egy részletével fejezem be, amely arról szól, hogy a vá­rosban elterjedt a hír: tüntetnek az egyetemisták. A regényhő­sok rohantak az egyetemi város felé, de üresen kongó épületekre találtak. Semmi sem okozna nagyobb örömet, mint az, hogy ennyi évtized után kiderülne: a hír mégis igaznak bizonyult. Vagyis prózaíróként talán megérem a valóság reinkarnációját, mégis sikerült a valóságködből, kivésni egy formát. Más valóság nem is volt, csak az a ködösen gomolygó szürkeség. (1992)

Ne beszéljünk a költészetről! Sokkal több bukott el, a szavak rongyolódtak le. A szélsőséges tapasztalatoktól mene­külve a szavakba kapaszkodtunk, mert féltünk, hogy a tapaszta­lati megis­merés, a végletes dolgok megközelítése megfoszt ben­nünket a tiszta lelkiismerettől. Meglehet, hogy a távoli jövő­ben a személyes és konfliktusos élettapasztalatokra nem hullik az erkölcsi gyanú árnyéka, s beköszönt a várva várt erkölcsös és unalmas kor, olyan mint ahogyan Fukuyama jellemezte a tör­ténelem végét. Egyelőre távol vagyunk ettől a szürke nyug­vóponttól, Közép-Kelet-Európában a legbátrabb elmék az erőszak­kal megszakított történelmet akarják visszahódítani, de ómódi történelemmel túltelített légkörben találtam magam. A poszt­szocializmus tele van történelmi jelképpel, analógiával, és főleg tévhittel. A valutaüzérek tőszomszédságában a múlt század jelképeit árusítják ki. A színházakban avítt nemzet­mentő dara­bokat mutatnak be. A régió országai történelmi múzeu­mokra em­lékeztetnek. Tévhitek formájában tört ránk az elkeseredés­ből feltámasztott múlt. Az erőszakkal megszakított történelem ide­jében a diktatúra az örökösen józanul fontolgató középszerűkre támaszkodott, akik hallgattak, amikor beszélni kellett volna, de megeredt a nyelvük amikor emiatt hallgatni kellene. Bol­dogok, mert nem kísértették meg őket a szélsőségek, s ebből kifolyólag jogot formálnak arra, hogy fölényeskedve ítélkeznek a megismerés, úgymond, bűnös szenvedélye felett. Boldogok, mert megtalálták a történelmet, amely elfüggönyözi a csődtömeget. Az új arisztokrácia fehér kesztyűt hord, hogy tiszta maradjon a lelkiismerete, és szenvtelen szkepszissel figyeli az eseménye­ket. Sosem ismerjük meg azt a világot, amelyet elutasítunk, másik pedig nem áll rendelke­zésünkre. Mi lesz velünk, ha tele lesz fehér folttal az életünk? Nem hiszem, ugyanis, hogy a kö­zeljövőben megszabadulunk a jó és a rossz párhuzamos megtapasz­talásának bűnös szenvedélyétől, a szélsőségek borzongtató meg­közelítésétől, amelynek folyamán megpillantjuk a dermesztő hid­raarcokat, amelyeknek egyik vagy a másik időnként ránk­mo­solyog. “A szenvtelenség maga is erkölcsi állapot”, írta Isa­iah Berlin, én valójában ettől a tetszelgő, émelyítően affek­táló állapottól félek az elkövetkező években. (1992)

Egy napilap szerkesztőségben jártam, ahol a bekötött év­folyamokból kitépdesték az újságlapokat. Eltűntek a mindenható hivatalos szervek jegyzőkönyvei is. A jövő nemzedékei arra a következtetésre jutnak majd, hogy orális totalitarizmusban él­tünk. Csak a szavak maradtak, amelyek időközben megváltoztatták a jelentésüket és az igazság felismerhetetlen lett. Megdöbbenve nézem a neorwelli buzgalmat, amellyel annyian új múltat terem­tenek maguknak. Könnyen döntenek így, akik zokszó nélkül el­fogadták a totalitarizmust, most igazolva látják egykori tét­lenségüket, mondván, radikális pesszimisták voltak, annyira megvetették azokat az időket, hogy vele még jobbító szándékú vitába sem keveredtek. A sunyi hallgatás gőgjének megnőtt az ázsiója, s egyszeriben tévedhetetlenség lett a neve. Mennyivel nehezebb azoknak, akik látták a repedéseket a kőkemény falakon, s akármennyire abszurdnak tűnt a vállalkozás, -igaza van Günt­her Nenningnek: a remény nagy szerelme éppen az abszurditás – megpróbálták feszegetni a repedé­seket! Kiderült, hogy nem azon a részen omlott össze az épület, ahol a hajszálvékony repedések kirajzolódtak, s nem is úgy játszó­dott le, ahogyan remélték, továbbá a végeredmény, mármint az összeomlás, alaposan beár­nyékolja az illúziókat, mert a régi falak, a régi repedésekkel együtt, beépültek az új épületbe. Ezek, az előbbiekkel ellen­tétben, már pusztán ezért sem cserélhetnek életrajzot, mert a karjuk ösztönösen felemelkedik, hogy körmükkel elmélyítsék a réseket a falban. Ilyenek maradnak a posztszocialis­ta Don Qui­jottek. (1992)

Lisztmoly-lepkék repdesnek a lakásban, kiderült, hogy a háborús tartaléknak szánt lisztből bújtak elő. Egy nagy műa­nyagteknő felett szitálom a lisztet, fülemben cseng a figyel­meztetés, a lisztet szakértelemmel kell tárolni, ki tudja me­lyik pillanatban lesz szükség rá. Mondják, hogy Szarajevóban sok ember halálát éppen az okozta, hogy nem volt tartalék lisz­tjük, és elindultak kenyeret keresni. A karom kifárad, a káni­kulában dől rólam a verejték. Felkattintom a rádiót, az el­lenőrizhetetlen boszniai háborús metasztázisról szóló a belgrá­di, a budapesti, a zágrábi, az újvidéki híradókat hallgatom, az egyik ezt az moz­zanatot hallgatja el, a másik azt, tehát végül is a BBC mellett döntök, mert ebben ismerem fel azt a tár­gyila­gos hangot, talán csak ott tudják, hogy miért ülök az asz­tal mellett és miért szitálom a lisztet, egy helyre szögezve, mint a Szüsziphosz, akinek homokhegyét elseperte a szél és ellopták a kőszikláját. Magamra maradtam a liszttel, az ételkonzervek­kel. Tenyeremmel bosszúsan elkapom a repkedő molypilléket. Meg­éri-e a fáradtságot? Tartóssá vált a magányom, vagyis hoz­záedződtem a háborúhoz. (1992)

Azokon az éjszakákon, amikor bereteszelt ajtók és el­sötétített ablakok mögött félve összebújtak az apák és a fiúk, ami nem volt alaptalan, hiszen az utólagosan közzétett hiteles doku­mentumok tanúsága szerint, hajszálon múlott az általános moz­gósítás, én a pályaudvaron kószálva, saját sorsomon töpreng­ve úgy éreztem, hogy azok a híres-nevezetes hajszálgyökerek olyanok, mint a végtelen hosszú, vékony acélszálak. Az írtam: “mozdulatlan őrszemként – maradok”. A legnehezebb órákban marad­ni kell, egyéb­ként legyünk ván­dorok és hontalanok. (1992)

Végső ideje különbséget tenni. A hontalanokat nem karolja fel senki. Nem értem miért sa­játítják ki maguknak ezt a szót azok, akik mindenhol megtalál­ják a pártfogóikat, befolyásos mentoraikat. A hontalanság első­sorban észjárás, erkölcsi túlér­zékenység, amely csak arra való, hogy meghosszabbítsa a magá­nyosságot, és semmi köze ahhoz a kan­dallómeleg honfoglaláshoz, amely körül oly sok bába sürgölődik. (1992)

Akik belső meggyőződésből szolgálták hitüket, csak most derült ki milyen kevesen voltak, bizonyára levonták a következ­tetéseket, miként a szürrealista és a kommunista Koča Popović, a hadvezér, a diplomata és a keserű renitens: minden más­képpen is történhetett volna, mondta. Csak ennyit, egy szóval sem többet. Lesz, aki megszenvedi illúzióit, lesz, aki érzéket­lenül halad tovább, végtére a kétszínű Kelet-Közép-Európában szert tettünk legalább ekkora immunitásra. De mi legyen a meg­győződés nélküliek­kel, akiket babusgatott az romosodó, szklero­tikus pártállam? Ebből a cinkos ágyastársi viszonyból tabu-téma lett, holott jól tudjuk, hogy nem a legendává dagasztott nyers erőszak, hanem ez a hízelkedő zsarnokság jellemzi a közelmúltat. Az ártatlanság csúfondáros, mivel csak abban az esetben nem piszkoltuk be a kezünket, ha odafentről alkalmatlannak találtattunk erre, csak akkor maradtunk ártatlanok, ha ezt büntetésként szabták ki ránk, úgyhogy sincs mivel dicseked­nünk és kimagyarázkodnunk. (1992)

Via Kelebia. Amikor csak átkelek a határon, tekintetem a senki földjére téved. Ott lenne a helyem. Nem sikerült. Merjem-e kíván­ni, hogy oda temessenek és síromra egy határkarót he­lyezzenek. (1992)

Ki vagyok? Magyarországon: idegen. Szerbiában: magyar. Egy kentaur, akinek nem találtak kalickát az állatkertben. (1992)

Azokhoz könyörgöm, akik Pesten a leghangosabban hivalkod­nak a magyarságukkal, jöjjenek velem Újvidékre, és éljenek leg­alább né­hány hó­napig ott, ahol próbára tehetik magukat. Tanul­ják meg, hogy mit jelent ok nélkül elszédülni, és az égbolttal szemben sokáig bámul­ni egy ismeretlen pontot. Bámulni egy bal­káni lány ébenfa-arcát. megjegyezni, hogy mindennek legalább két neve van, akkor is, ha bezárkózunk egy szobába. Bizo­nyára böl­csebben térnek vissza, ha egyszer elképzelik a saját Rue Des­cartes-üket, hason­lókép­pen, miként Czeszlav Milosz tet­te. (1992)

Magányom határát anyanyelvem határa jelöli ki. Pesten régi bará­tokkal találkozom és valamit magyarázunk egymásnak. De mégis úgy érzem magam, mint Wittgenstein szövője, aki azt his­zi, hogy szövetet sző, annak ellenére, hogy szövőszéke üres, pusztán azért mert olyan mozdulatokat tesz, mintha szőne. Csak ez a közös bennünk, a hiábavalónak tűnő mozdulatok. (1992)

Ahogy látom, sokan körmölik a mondatokat a “véres balkáni háborúról”. Háttérmotívumként divatos lett a Balkán, mint egy új párizsi kalap. Csak lebegjen a háttérben, de ne tekintsünk medúza­arcába, vagyis lelkünk közepébe. Az örök vándorlásról elmélkednek, akik csupán azért mentek tovább, mert Délen előre­láthatóan nem fog kifogástalanul melegíteni a kandalló. És a joghurtért is sorba kell állni. Az étolajért. A sóért. Nem lesz üzemanyag, hogyan utazzunk ki a ranchra? Kényelmesebb tehát időnként “kibérelni” és irodalmasítani a Balkán-élményeket. Gombrowiczi tollal kellene írni az enyelgő menekültekről, az örök vándorokról, akik a pesti újságokból vesznek tudomást az odalenn történtekről, hiszen számukra az “örök vándorlás” an­nyit jelent, mint besétálni a szállodaszobába, átunatkozni a tudományos tanácskozásokat, reg­gelente elsétálni az első újság­árusig, átfutni az aznapi tudósí­tásokat, ásítozni a karosszék­ben, sós mogyorót rágcsálva néhány pillantást vetni a Panorámá­ra, a hazai ízek kedvéért. Danilo Kiš volt hiteles me­nekült-bolyongó, ő nem hát­térmotívumot és hát­térélményt keresett, hanem a veszély előér­zetének engedelmes­kedve Párizs­ból hazatér­ve kön­yveit ren­dez­gette belgrádi (!) lakásán, mert tudta, hogy időnként oda kell zarándokolni, ahol a veszély a legnagyobb. Pá­rizs is ilyen kaland volt, s Belgrád is az lett volna. Me­gint. (1992)

“Modernek mindig azok voltak és azok is lesznek, akik az idő teljes drámáját átélik.” (Pilinszky)

A pesti szürkületben makacsul kísért Cs. Szabó László ár­nyéka. Miért lett olyan tanácstalan? Most még reménytelenebb lenne minden? Ha mégis így van, akkor ezt nem szabad mondani! Megállok egy forgalmas utcasarkon, nem tudom merre fordítsam tekintetem. Hova induljak? Miért fojtogat az érzés, hogy el kellene távolodnom valamerre, azt sem tudva merre? “A legszegé­nyebb magyarországi vándornál is szegényebbnek érzem magam, ő csak az üres zsebét vitte, én a honvesztés szégyenét is.”, írta, amikor Erdélyből megérkezett Pestre. “Igaz, ma sem vagyok szívvel-lélekkel pesti, csak megbékélt fogoly.”, tette hozzá. Kinek mondjam el, hogy a hű unokák már csak afféle önkéntes, kissé komikus foglyok lettek, aki ebből az állapotból ki akar szabadulni, az nem hazát, hanem hűséget veszít, és ö­rökké áltatnia kell magát, hogy hűségnek nevezett belső elsöté­tedést valamivel kárpótolja. (1992)

Hajnalban felriadok, álmomban a nagyapámat látogattam meg a verbászi kórházban. Az I. világháborúban Franciaországban volt hadifogoly, a II. világháborúban a szegedi Csillag-börtönben négy hó­napot raboskodott. Egy távoli pesti rokonunk — azóta végleg eltűnt, most nincs ott egy rokonom sem – váratlanul meglátogat­ta, de amint kiderült, kommunista volt, s agitálni jött Szent­tamásra. Pár nap múlva távozott, de mindenkit, akivel találko­zott letartóztattak. Nagyapám hónapokon át a Csillagban krump­lit hámozott. Életében csak ennyit tartózkodott Magyarországon, többé nem volt alkalma vagy pedig nem is kívánt oda menni. (1992)

A felettem lakó férfi délután hosszan, élesen csenget. Kinyitom az ajtót. Zavarában átnyújtja a katonai behívót, nem tehetett mást, őt is kirángatták az ágyból, ez csak rutinos ellenőrzés, holnap jelentkezzem, hogy új hadibeosztást kapjak. Írjam alá, minden rendben lesz, biztat. Aztán afelett siránko­zik, hogy neki is nehéz. Rezignáltan aláírom a papírt, valójá­ban eddig is ilyen szituációkban éltem az életem. (1992)

Nemhivatalosan tudomásomra hozzák, hogy pár nap múlva el­távolítanak a munkahelyemről. Először ideiglenesen, majd ha a törvényes feltétel megteremtődnek, akkor véglegesen. De ha nem tájékoztatnának, akkor is érzem: megváltozott körülöttem a lég­kör. Az egyébként is ritkuló telefonhívások megszűnnek. Akikben maradt némi rokonszenv, sajnálkozva tekintenek rám. Azt olvasom ki a tekintetükből, hogy miért kellett mindezt bevárnom. “Le­gjobban tennéd, ha áttelepülnél Magyarországra, ezek után nem érhet semmiféle vád. Az egyetlen író vagy, akit beleegyezése nélkül távolítottak el. Az a lista, amelyre felírták a neved valójában feketelista. Közölték az újságok. Mozgó célpont les­zel. Miből élsz meg? Akik eddig eltávoztak, okkal vagy ok nél­kül, saját el­határozásukból hagyták el környezetüket, munkahe­lyüket, te kénys­zerből teszed.” Pár nap múlva valóban kezembe nyomják a végzést, alig nagyobb mint a tenyerem. Másnap felmen­nék a szerkesztőségben maradt könyveimért, jegyzeteimért, de a főbejárat előtt hallom, a portások detektorral ellenőrzik a feketelistásokat, akik be akarnak lépni az épületbe. Lelassítom lépteimet és sze­mbefordulok Újvidék panorámájával. Ez az én városom. Mégegy hajszálgyökeret eresztettem a semmibe. Maradjanak a könyvek, ahol vannak. Beköszöntött az idő, amikor kezdenek cserbenhagyni a tárgyak. (1992)

Részletek az Wittgenstein szövőszéke (T-Twins, Budapest, 1995) címú esszémapló-kötetből. (Elfogyott)  A naplójegyzeteket a belgrádi Borba c. napilap közölte 1991-1992 közöt.