Forum Lap- és Könyvkiadó Vállalat (Novi Sad) , 1967
Ragasztott papírkötés , 183 oldal

A novella, esszé, kritika és tanulmány műfajában egyaránt otthonos, alig néhány éves írói munkásságra visszatekintő Végei László első terjedelmesebb, szintézisre törekvő prózai munkáját kapja kézhez e kötetben az olvasó.

Naplószerű regénye ifjúságunk egy elvesző, felmorzsolódó rétegéről – vagy ahogy szerzőnk mondaná: kasztjáról – szól, mely becsapottnak érzi magát, s épp ezért dacosan kivonul a társadalomból, megvetve a „felnőttek” biztonságra, tapintatosságra, mérsékeltségre törekvő életét. A makrónemzedék individualizmusa azonban spontán, s így érthető, hogy nem akarja megváltoztatni a világot: nem a “dühöngő ifjúság” irányába halad, hanem az anarchistáéba; apró kis merényleteket követ el az emberileg elcsenevészesedett, kiégett, anyagiakat hajszoló konszolidáltak ellen, de csak addig, míg maga is birtokába nem veszi, amit azoknál megvet és elítél. Ösztönös szembefordulásának eredménye teljes nihilizmus.

A makró-nemzedék eltévelyedésének regénye ízig-vérig modern: noha klasszikus értelemben vett cselekménye nincs, egyetlen pillanatra sem unalmas, mert még az elmélkedésre épülő részletek is a haladás, a kibontakozás érzetét keltik. Nyelve meghökkentő: a céltalanságot célul kitűző makró beteg világát elemi erővel jelenítik meg a sivár, ismétlésektől terhes, botladozó mondatok. Nagyon találóan jegyezte meg Weöres Sándor e nyelvről egyebek közt a következőket: “… A döglött mondatokból látomáshatalmú jelenetek bomlanak… Akrobatikus teljesítmény, mint láb nélkül táncolni, nyelv nélkül ordítani, hogy cseng belé a fülem”